A hét nővér

1953 tavaszán, amikor Sztálin halálhíre bejárta a világot, Moszkva egén már kirajzolódtak a jövő múltjának kontúrjai: a monumentális, csipkézett felhőkarcolók, amelyeket a moszkvaiak egyszerűen csak „hét nővérként” emlegettek. Ezek az épületek egy korszak önmitológiáját testesítették meg. A háborúban győztes Szovjetunió kulturális-ideológiai nagyhatalomként kívánta újrarajzolni a világképet. Így Moszkvának is fel kellett nőnie New York vagy London sziluettjéhez – de vörös árnyalatban.

Az 1947 és 1957 között elkészült hét grandiózus épülettel meg akarták mutatni a világnak, hogy a Szovjetunió is képes „amerikai típusú” felhőkarcolók építésére, de sztálini módra – azaz monumentálisan, díszesen, ideológiai szimbolikával telve.

A hét nővér nem csupán a sztálini megalománia építészeti lecsapódása volt, hanem egy ideológia formai kódja: az erő, az örökkévalóság és a hatalom építészeti nyelven elbeszélt narratívája. Stílusuk a neoklasszicizmus, az art deco és a gótika sajátos szintézise, amit a „szocialista realizmus” dogmája hatott át. A vertikalitás nemcsak formai döntés volt, hanem szimbolikus eszköz: az ember fölé magasodó állam metaforája.

Ma ezek az épületek egyszerre emlékeztetnek egy letűnt korra és túlélésének képességére. Bár sokan a totalitárius múlt relikviáiként tekintenek rájuk, a moszkvai városkép meghatározó részeivé váltak, és turisztikai látványosságként, szállodaként, egyetemként azok is maradtak.

Moszkva hét nővére nemcsak múlt, hanem jelen is, kőből, márványból épített mementó: rengeteg oszlop, torony, szobor, ornamentika – mindez az eszme szolgálatában. A hét nővér egyszerre volt építészeti kísérlet, propagandaeszköz, hatalmi jelkép és urbanisztikai mérföldkő – a hidegháború idején a szovjet rendszer önbizalmát és világvezetői igényét közvetítő, centralizált hatalom vizuális metaforája. Sztálin mondása szerint: „Nem csak tankkal lehet legyőzni a Nyugatot – építsük meg a világ legnagyobb városát.”