Ingyen olvasható
A Habsburg-dinasztia fő ága mellett az uralkodócsalád mellékágai is kitüntetett szerepet játszottak Magyarország történetében. Mivel az uralkodónak minden esetben a teljes Habsburg Monarchia érdekeit kellett figyelembe vennie, kódolt volt az esetenkénti összeütközés a magyar részérdekeket képviselő hazai politikai erőkkel. Ezzel szemben azon főhercegek (vagy a magyar közjog szerint királyi hercegek), akik egy-egy tartomány, királyság vezetését látták el, vagy valamely más részfeladatot kaptak, könnyebben tudtak azonosulni a helyi érdekekkel, így szinte természetes, hogy a dinasztia ezen tagjai több és szorosabb kapcsolatot ápoltak környezetükkel. Nem meglepő, hogy a legtöbb esetben pozitívabb kép alakult ki róluk, mint magukról az uralkodókról.
A Magyarországra kerülő mellékági főhercegek életében tipikus mintázat, hogy a dinasztia és a birodalom érdekeinek képviseletére küldték őket hazánkba, de végül óhatatlanul azonosultak befogadó közegükkel is. A Monarchia 1918-as szétesése után a helyzet komoly fordulatot vett, a Habsburg főhercegeknek messze Magyarországon jutott a legjobb sors, legnagyobb társadalmi presztízs, legmagasabb státusz; így nem csoda, hogy a két világháború között Magyarországon élő mellékági főhercegek teljes mértékig azonosultak a magyarsággal, a magyar célokkal.
Milyen oldalágai vannak a Habsburg-dinasztiának? A közismert József és István nádoron kívül milyen jelentős oldalági Habsburgok tettek még sokat Magyarországért? Ki volt és milyen szerepet töltött be hazánk történetében Albert Kázmér vagy Károly Ambrus főherceg?
A dinasztia szétágazása
A Habsburg–Toscanai ág címere Forrás: Wikimedia Commons
A Habsburg-család a 18. század közepén közel állt a kihaláshoz, sőt, a nőági örökösödés elismertetése nélkül ki is halt volna. Mária Teréziától kezdve azonban már ilyen probléma nem fenyegetett, mi több, inkább az okozott nehézséget, hogy a bőséges gyermekáldás nyomán egyre növekvő számú főhercegeknek megfelelő státuszt jelentő feladatkört, megélhetést biztosító pozíciót találjanak. Mária Teréziát elsőszülött fia, II. József követte a trónon (ezt nevezzük primogenitúrának, illetve az uralkodó leszármazásán következő főhercegeket fő ágnak), míg másodszülött fia, Lipót (később II. Lipót császár) atyai örökségként Toscanát kapta meg, a birodalomtól független államként (másodszülött fiúként ezt az oldalági öröklődést szekundogenitúrának nevezzük). Lipót toszkán nagyhercegként nem is tétlenkedett, felvilágosult mintaállamot szervezett az észak-itáliai területből. Hiába vált később Lipótból császár, távozása után fia, Ferdinánd követte a toszkán nagyhercegi trónon, megalapítva a toszkán ágat. Hercegségét ő is független államként irányította, apjához hasonlóan. A toszkán ág életébe csak Napóleon avatkozott be Itália meghódításával – ekkor menekülniük kellett, de Napóleon bukása után ismét visszatértek és egészen az olasz egység létrejöttéig vezették az államot.
Szintén Mária Terézia gyermeke volt Ferdinánd, aki házassága révén kapta meg Modena hercegségét, ahol a Toscanát irányító testvéréhez hasonló módon, független uralkodóként rendezkedett be. A hercegi trónon követték utódai is – ezzel megalakítva a harmadik Habsburg-mellékágat (azaz terciogenitúrát – bár összefoglaló néven az összes, egy-egy területet örökletesen irányító mellékágakat szekundogenitúrának nevezik), a Modena–Estei ágat. Napóleon elől a Toscanában uralkodó unokaöccséhez hasonlóan Ferdinándnak is menekülnie kellett, de a francia császár bukása után az ő hatalmukat is restaurálták, és egészen az olasz egység megvalósulásáig uralkodtak tartományukban.
Az említett két mellékághoz némileg hasonlatos a magyar ág is, mely a 18. század végén alakult ki. Elsőként II. Lipót negyedik fiát, Sándor Lipót főherceget választotta meg az országgyűlés Magyarország nádorává, ám ő tragikusan korán, utód nélkül hunyt el. Őt követően választották meg az országot nádorként fél évszázadig vezető József (Antal) főherceget, akivel kezdetét vette a magyar ág máig folytonos leszármazása. Az előbb említett mellékágakhoz képest fontos különbség, hogy a nádori tisztség nem örökletes, hanem az országgyűlés választásához van kötve. Ennek ellenére két olyan nádori utódlás is történt (1795, 1847), amikor Habsburg főherceg lépett Habsburg főherceg örökébe. Egyes udvari körökben gyanút kelthetett, hogy József nádor népszerűsége egyre növekedett a magyarok körében – mi több, egy Romanov nagyhercegnőt vett feleségül –, így már-már attól tartottak, hogy a nádor független szekundogenitúra megalapítását tervezi Magyarországon. Ugyanez a gondolat vetődött föl 1848-ban József fia, István főherceg, nádor esetében is, miután nyáron az udvar és a magyar kormány között kenyértörésre került sor. Ez természetesen nem következett be, de a magyar ág a kommunista diktatúra évtizedeit leszámítva azóta is folyamatosan jelen van az ország közéletében
A negyedik fontos mellékágat, a Tescheni ágat a dinasztiába beházasodó és ezáltal a dinasztia tagjává váló Albert Kázmér szász herceg alapította, aki nevelt fiúként vette maga mellé II. Lipót harmadik fiát, Károly főherceget. A dinasztia ezen ága hatalmas birtokokat szerzett, melyek közül a névadó terület a Sziléziában található Tescheni Hercegség volt, de óriási magyarországi uradalmakkal is rendelkeztek. Az említett Károly főherceg az „asperni győző” néven vonult be a történelembe, ugyanis egyetlen alkalommal – Aspernnél – diadalt aratott Napóleon felett – igaz, jóval több esetben szenvedett vereséget a francia császártól. Mindenesetre ez az egy győzelem elég volt ahhoz, hogy többszörös életnagyságú lovas szobrot kapjon a bécsi Heldenplatzon. Károly főherceg leszármazottjai a Monarchia összeomlásáig fontos – jellemzően katonai – vezető feladatokat láttak el, nem véletlen, hogy Tescheni mellett hadvezéri (Feldherrenlinie) ágként is szokták emlegetni. Ebből következik, hogy ez az ág sem nevezhető a szó szoros értelmében szekundogenitúrának, hiszen nem uralkodtak örökletes módon a birodalomtól független területen, de az egymást követő leszármazottak rendre hadvezéri, akár hadsereg-főparancsnoki tisztséget kaptak a császártól.
Főhercegek Magyarországon a 18–19. században
Bár a legmaradandóbb emléket Magyarországon József és István nádor hagyta maga után a 19. század első felében – tevékenységüket Csorba László önálló tanulmányban dolgozta fel a Rubicon 2025/11. számában –, ám kevésbé köztudott, hogy voltak más Habsburg főhercegek is, akik szintén fontos szerepet játszottak hazánk történelmében.
Albert Kázmér
A mellékági Habsburg főhercegek sorát a már föntebb említett Albert Kázmér (1738–1822) nyitja. Bár a herceg a szász uralkodócsalád (a szász herceg és egyben választott lengyel király) sarja volt, negyedik gyermekként nem volt magas jövedelem várományosa, így belépett a Habsburg-hadseregbe, és a hétéves háborúban a lovassági tábornoki rendfokozatig jutott. Mivel anyja Habsburg főhercegnő volt, elismerték a család tagjaként, ám rangban így is jóval alatta állt a Habsburg főhercegnők számára kiválasztott vőlegényeknek. Mégis miután 1760-ban, egy udvari rendezvényen megismerkedett Mária Krisztinával, a királynő legkedvesebb lányával, kölcsönösen egymásba szerettek. A királynő férje, Lotharingiai Ferenc ugyan ellenezte a házasságot, ám halálát követően Mária Terézia engedélyével mégiscsak egybekelhettek a fiatalok, aminek köszönhetően Albert Kázmér még szorosabban vált a Habsburg-család tagjává.
Habsburg főhercegi családként biztosítani kellett, hogy a pár kellő színvonalon éljen és rangjához méltó feladatot is kapjon. Ehhez kapóra jött, hogy 1765-ben meghalt Batthyány Lajos, az utolsó magyar nemzeti nádor, így a legmagasabb magyar rendi méltóság betöltetlen maradt. Mária Terézia, vélhetően az éppen befejeződött országgyűlés bosszúságai miatt, nem is kívánt nádort kinevezni, így kapóra jött, hogy a helytartói tisztségre a Szászországból érkezett szegény rokont állítsa. Az uralkodó számára a fiatalok megélhetésének biztosítása mellett az is kézenfekvővé tette a döntést, hogy ezáltal Magyarország közvetlen vezetése hűséges, megbízható kézbe került. A helytartói tisztség mellett Albert Kázmérnak és feleségének juttatták a Tescheni Hercegséget és a magyaróvári uradalmat, majd később a kéthelyit és a ráckeveit is, míg a béllyeit már maga a főherceg vette meg. Ennek nyomán Albert Kázmér szegény szász hercegből fokozatosan Magyarország leggazdagabb birtokosává vált.
Helytartói működése során elnökölt a Helytartótanácsban és a hétszemélyes táblán, rezidenciáját pedig Pozsonyban, a királyi várban rendezte be, ahol feleségével együtt 150 fős udvartartást vezetett, ezzel komoly rangot és méltóságot kölcsönözve a koronázóvárosnak. Kedves lányához Mária Terézia is gyakorta ellátogatott Bécsből. Albert Kázmér kormányzósága során több fontos eredmény is született: ekkor csatolták vissza a 13 elzálogosított szepességi várost, valamint az addig külön kormányzott Temesi bánságot. A mindennapi életet tekintve fontos intézkedése volt az első zálogház megalapítása, illetve komoly összeggel járult hozzá az első állami alapítású árvaház fenntartásához is.
A párnak csak egy leánygyermeke született, de ő csecsemőkorában meghalt. Ezután II. Lipót fiát, Károly főherceget – a későbbi asperni győzőt – vették magukhoz és nevelték föl gyermekükként, így tőle eredeztetjük a Tescheni ág vérvonalát. Bár Albert Kázmér kezdettől fogva Osztrák Németalföld (a mai Belgium) kormányzására készült, helytartóságának másfél évtizede alatt a magyarokkal is kölcsönös tiszteleten alapuló, jó viszonyt alakított ki– persze soha nem tévesztette szem elől a dinasztia érdekeit sem. Osztrák Németalföldön inkább csak reprezentatív szerep jutott neki, ráadásul a francia forradalmi hullám, majd hódítás okán el is vesztette tisztségét. Felesége halála és tartománya elvesztése után visszavonultan élt Bécsben, ahol saját metszetgyűjteményével alapozta meg a mára világhíressé vált – és róla elnevezett – Albertina gyűjteményt.
Emlékezetét hirdeti a Budapest 11. kerületének részét képező Albertfalva (korabeli nevén Sachsenfeld), melyet a ráckevei uradalom részeként alapított meg. A hálás lokálpatrióták nemrég avatták fel mellszobrát. Mosonmagyaróváron 1818-ban hozta létre a Gazdasági Akadémiát, amely a keszthelyi Georgikon után az ország második felsőfokú mezőgazdasági képzést nyújtó intézménye lett. Felesége, Mária Krisztina emlékét máig hirdeti Krisztinaváros, a budapesti I. kerület egyik része, mely az ő helytartóságuk idején indult fejlődésnek. Minthogy a kialakuló Tescheni ág birtokai miatt jelentős részben kötődött Magyarországhoz, az utódok is több esetben fontos szerepet játszottak az ország történetében.
Károly Ambrus és Mária Ludovika
Nem tekinthető magától értetődőnek, hogy a dinasztia egyik itáliai mellékága is megjelent Magyarországon. Az okot Napóleon hódítása jelentette, ami miatt mind a toszkán, mind a Modena–Estei ágnak menekülnie kellett tartományaiból. A napóleoni háborúk költségeit amúgy is nehezen viselő bécsi udvar számára komoly gondot jelentett ellátásuk biztosítása, így Ferdinánd, a Modena–Estei ág feje 1803-ban megvásárolta az épp gazdátlanná vált sárvári uradalmat és annak központját, a Nádasdy-várat. Bár a család nem költözött életvitelszerűen Sárvárra, a birtokon komoly fejlesztéseket, beruházásokat hajtottak végre; a kor követelményeinek megfelelő mezőgazdasági technikákat honosítottak meg, illetve a várárkot lecsapolva angolparkot alakítottak ki. A birtok egészen az ág 1875-ös kihalásáig maradt a kezükön.
A Modena–Estei ág és Magyarország kapcsolata nem merült ki a sárvári birtok tulajdonlásában. Az esztergomi érseki szék 1799 (Batthyány József halála) óta betöltetlenül állt, ami komoly magyar rendi sérelem volt. Előállt a már ismerős helyzet: Ferdinánd főherceg több gyermekének is megfelelő tisztséget kellett biztosítani. A negyedikként, 1785-ben született Károly Ambrus főherceget kezdettől fogva papnak nevelték, így adódott a gondolat, hogy a napóleoni háborúk közepette a rendekkel zajló alkudozás részeként végre betöltsék az esztergomi érseki széket, ám azt – hasonlóan a nádori tisztséghez – egy Habsburg főhercegre bízzák, így biztosítva, hogy a két legnagyobb presztízsű főrendi méltóságot egyidejűleg a dinasztia tagjai viseljék. Ennek nyomán előbb 1807-től váci adminisztrátor, majd 1808. január 8-tól – 23 évesen – esztergomi érsek lett. Ugyan felszentelése Bécsben zajlott, de már az is egy finom gesztus volt, hogy nem a bécsi érsek vagy a pápai nuncius, hanem az egri érsek, valamint a szombathelyi és veszprémi püspökök működtek közre a szertartásban.
Üzenetértéke volt, hogy 1808. augusztus 17-i beiktatását nem Nagyszombaton vagy Pozsonyban tartotta, hanem a prímások ősi székhelyén, Esztergomban. Az egyházi tisztsége mellett Esztergom vármegye főispáni hivatalát is betöltő főherceget bevonulásakor a vármegye határától harangzúgás kísérte, a Mária Terézia által újjáépített vártemplomban pedig a pápai nuncius és József nádor is részt vett beiktatási miséjén. Az új főpap lelkesedéssel látott neki az egy évtizedig betöltetlen érsekség rengeteg tennivalójának, kezdésként végiglátogatta a főegyházmegye esperesi központjait.
A politikai feladatok sem kerülték el, ugyanis küszöbön állt egy újabb háború Napóleonnal, melyre a Habsburg Monarchiának és benne Magyarországnak is föl kellett készülnie. Ferenc király e célból 1808 őszére országgyűlést hívott össze, melynek fő feladata a szükséges magyar hozzájárulás elfogadása, valamint a hadszervezet modernizálása volt. Károly Ambrus teljes tekintélyével a létfontosságú erőfeszítések mellé állt, személyesen is egyeztetve az egyes követekkel, főrendekkel. Az országgyűlés egyik fő apropója az új királyné – Mária Ludovika – koronázása volt. Minthogy a főhercegnő Károly Ambrus testvére volt, a magyar királynékat hagyományosan koronázó veszprémi püspök helyett az érsek-főherceg vezette a szertartást, amelynek eredményeként immár a király sógora lett.
Az országgyűlés után kezdetét vette a háborús felkészülés A két főherceg, József nádor és Károly Ambrus prímás, a mozgósítás érdekében felosztotta egymás között az országot: a prímás 23 vármegyét kapott az ország északi és nyugati részén, amelyeket személyesen járt végig, hogy ösztönözze a nemesi felkelést. Maga is jó példával járt elöl: a kötelezőn felül 50 lovast állított ki saját jogán. A megkezdődő háborúban a nemesi felkelőket József nádor vezette, a tábori püspöki feladatokat pedig Károly Ambrus vállalta. Több vesztes csatát követően gyorsan megteltek a hadikórházak, melyeket az érsek rendületlenül látogatott. 1809 augusztusában Tatán járt, ahol tífuszos katonákat keresett föl a kórházban – itt fertőződött meg maga a főherceg is. Bár a korszak színvonalán a legjobb kezelést próbálták biztosítani neki, nem tudták meggyógyítani. Tizenegy napnyi betegeskedés után, 1809. szeptember 2-án hunyt el, alig 24 évesen. Az esztergomi vártemplomban helyezték örök nyugalomra, majd átkerült az újonnan megépült esztergomi bazilika altemplomába – díszes síremléke ma is ott található.
A főherceg-érsek mellett királynévá koronázott testvére, Mária Ludovika neve is bekerült a magyar történelmi emlékezetbe: a koronázó országgyűlés a hadszervezeti modernizáció jegyében egy magyarországi katonatisztképző intézmény felállításáról is rendelkezett. Minthogy koronázási ajándékáról lemondva az új királyné tetemes összeggel járult hozzá az alapításhoz, a felállított katonai intézmény róla kapta a Ludovika nevet.
A Habsburg-mellékágak és Magyarország kapcsolata koránt sem ért véget a 19. század első felében, így a sort egy következő cikkben folytatjuk!
