A gubernátor

Éppen tíz nappal a 20. születésnap­ja után, 1444. november 10-én a várnai csatában életét vesztette Magyarország és  Lengyelország királya, I. (a lengyel trónon III.) Ulászló. A Jagelló uralkodó halálát Lengyelországban két és fél éves interregnum követte, amelyet Ulászló öccsének, IV. Kázmérnak a trónra lépése zárt le 1447-ben. A Magyar Királyságban más volt a helyzet: élt az ország törvényes uralkodója Habsburg V. László személyében, akit 1440. május 15-én, két és fél hónapos korában szabályosan Magyarország királyává koronázott Szécsi Dénes esztergomi érsek.

Miért volt szükség kormányzóra?

A ragadványnevén Utószülött (Postumus) Lászlóként ismert ifjú – apja, Habsburg Albert halála után született 1440 februárjában – rokona, III. Frigyes német-római király gondnoksága alatt élt Bécsújhelyen, és kora miatt nyilvánvalóan alkalmatlan volt országai (Magyarország mellett örökségét képezte a Cseh Királyság és az Osztrák Hercegség is) kormányzására. Mivel V. László koronázását a magyar rendek 1440. június 29-én ünnepélyes oklevélben érvénytelenítették, az a kérdés is felmerült, hogy egyáltalán elismerik-e Ulászló halála után V. Lászlót magyar királynak, vagy a trónt üresedésben levőnek tekintik, és új uralkodó után néznek.

Bár terjedtek hírek arról, hogy egyes bárók – főképpen a nádor, Hédervári Lőrinc – valóban másik királyt akartak választani, végül az 1445 májusában Pesten tartott országgyűlésen úgy határoztak a rendek, hogy elismerik Lászlót királyuknak, azzal a feltétellel, hogy III. Frigyes a Szent Koronával együtt kiadja nekik a gyermeket. Úgy tűnik, hogy ekkor még László ismételt koronázásához is ragaszkodtak, azonban a Frigyessel folytatott tárgyalások sikertelenek maradtak. Ezekben Hunyadi nem vett részt, de vajdatársa, Újlaki Miklós – feltehetően Hunyadi tudtával és jóváhagyásával – végül kompromisszumra jutott Frigyessel: a két vajda biztosította a német-római királyt, hogy elismertetik V. Lászlót Magyarország királyának, cserébe pedig Frigyes vállalta, hogy gyámfia nevében nem szól bele Magyarország kormányzásába.

Azt nem tudjuk, hogy a kormányzóválasztás ötlete mikor merült fel először, de feltűnő, hogy Hunyadi már 1446 elején Magyarország vikáriusának és főkapitányának címezte magát, sőt, röviddel az 1446. júniusi országgyűlés előtt már Magyarország és Szlavónia főkapitányának. Kormányzóvá választása logikus betetőzése volt annak a rövid, de annál intenzívebb folyamatnak, amelynek köszönhetően az addig jóformán ismeretlen Hunyadi Magyarország legtekintélyesebb politikusává vált.

A folyamat nem volt konfliktusmentes – Hunyadi 1446 elején Újlakival is szembekerült a hatalomgyakorlás ügyében –, de a júniusi országgyűlés idejére nagyjából eldőlt, hogy a király várhatóan évekig tartó távolléte idején Hunyadi lesz az ország vezetője. Kormányzóvá választása – vagy inkább kikiáltása – csak a pecsétet nyomta rá a már évek óta formálódó befolyására, melynek szilárd alapját hadvezéri nimbusza képezte.

A kormányzó jogköre

Amikor 1455-ben Hunyadi visszatekintett a kilenc évvel korábbi eseményekre, úgy emlékezett, hogy „a főpap és báró urak, valamint a királyság nemesei” az ország minden ügyének és dolgának intézésére felhatalmazták, de főleg arra, hogy az ország határait védje a törökökkel és más hitetlenekkel szemben, kiknek „lábai gyorsak a keresztény vér ontására”. Egy másik oklevél szavai szerint a kormányzói hivatal azt a terhet ruházta viselőjére, hogy „az összes országlakost sértetlenül és hiánytalanul megőrizze törvényes jogaikban, szabadságaikban és mentességeikben”.

A volt kormányzó állítása megfelelt a valóságnak. Az 1446. júniusi országgyűlés dekrétuma ugyan azt nem tartalmazta, hogy miért van szükség kormányzóra, a választás után hozott határozatokból mégis kiderül, milyen feladatok ellátását várták a rendek Hunyaditól. Eszerint a kormányzó királyi hatalmat gyakorolhatott, de azokkal a megszorításokkal, amelyeket – formálisan Hunyadi kérésére – már a kormányzóválasztó országgyűlésen elfogadtak. Így – egyebek mellett – nem adományozhatott 32 jobbágyteleknél (vagyis egy népesebb falunál) nagyobb birtokokat (darabonként sem); senkit nem nyilváníthatott hűtlennek az országlakosok (vagy­is az országgyűlés) tanácsa nélkül; főpapi javadalmakat csak a mellé állított tanácsosok hozzájárulásával adhatott. A bírósági nyolcadokon a nádor és az országbíró mellett két főpapot és két másik bárót, valamint hat nemesi ülnököt kellett maga mellé vennie, más alkalommal egy főpap, egy báró és két nemes társaságában intézhette az országlakosok panaszait.

A következő év márciusában tartott újabb országgyűlés tovább pontosította a kormányzó jogkörét. A két legfontosabb határozat egyrészt felhatalmazta Hunyadit, hogy a királyi jövedelmeket behajtsa, másrészt minden év pünkösdjére országgyűlés tartását rendelte el, amelyen – elvileg – magának Hunyadinak és minden méltóságviselő bárónak le kellett mondania hivataláról. A felsorolt intézkedések nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy a kormányzó hatáskörét korlátok közé szorítsák – ma úgy mondanánk, igyekeztek biztosítani annak „alkotmányos ellenőrzését”. Fontos ügyekben a király is kikérte a tanács véleményét és hozzájárulását, de a koronás uralkodó hatalmát formálisan nem lehetett korlátozni. Más volt a helyzet a kormányzó esetében, aki nem Isten kegyelméből gyakorolta hatalmát, csupán a rendek felhatalmazása alapján; ezért szögezték le azt is már 1446 júniusában, hogy a kormányzói adományokat meg kell majd erősíttetni a királlyal.

A kormányzóság rendellenes és szükségszerűen átmeneti jogállapot volt, amely kizárólag arra szolgált, hogy a király trónra lépéséig biztosítsa a belső békét és az ország védelmét. Hunyadit valóban felhatalmazták az ország minden dolgának intézésére, de ezek többségében nem dönthetett egyedül. Az viszont, hogy a meghatározott keretek között mivel tölti ki a ráruházott hatáskört, Hunyaditól függött, és mivel 1446-ban semmiféle precedens nem állt rendelkezésre, valószínű, hogy sem megválasztói, sem maga Hunyadi nem tudta, miképpen fog működni a gyakorlatban a kormányzóság.

A kormányzói hatalom képlékenysége már a Hunyadi által használt címben is tükröződött. Megválasztása után először a „fenséges fejedelem, a néhai Albert király fia [László], Magyarország, Dalmácia, Horvátország választott királya nevében és személyében általános kormányzó” címet használta, több változatban, egy ideig még az erdélyi vajdasággal is kiegészítve. 1447-től fokozatosan tűnt el hivatalának megnevezéséből egyrészt a királyra történő utalás, másrészt a generalis, azaz az általános jelző, hogy végül egyszerűen mint a Magyar Királyság kormányzója (regni Hungarie gubernator) állandósuljon.

Ez utóbbi aztán annyira közkeletűvé vált, hogy a magyarországi városok leveleikben Hunyadit egészen haláláig egyszerűen kormányzónak nevezték (der Gubernator), a fiát, Lászlót pedig a „fiatal kormányzónak” (der junge Gubernator). Érdekes módon az erdélyi vajdai cím is tovább élt a kortársak körében, annak ellenére, hogy Hunyadi 1446 után nem viselte a vajdaságot: 1451-ben például a pozsonyiak „kegyelmes kormányzó urunkhoz, János vajdához” (unserm genedigisten herren gubernator Ianusch wayda) küldték követüket. A vajdai hivatallal járó tekintélyt mutatja, hogy Újlaki Miklóst is szinte élete végéig – boszniai királyságáig mindenképpen – Miklós vajdaként ismerte mindenki.

A kormányzói hivatal

Hunyadinak kormányzósága idejéből több száz oklevele maradt ránk, és ezek alapján képet alkothatunk arról, hogyan működött a kormányzói hivatal. Kormányzói kiadványai, ahogy az uralkodók oklevelei is, három nagyobb csoportba sorolhatóak: adománylevelek, parancslevelek (mandátumok), illetve igazságszolgáltatással kapcsolatos oklevelek (pl. vizsgálati parancsok).

Az uralkodók esetében a különböző típusú oklevelek kiállítása különböző pecsétek használatával történt, amelyek sokszor egymástól függetlenül „mozogtak”, például a király gyűrűspecsétje, titkos pecsétje és bírói pecsétje ugyanabban az időpontban három különböző személy őrizetében, három különböző helyen is lehetett. Hunyadi kormányzósága idején – bár kormányzói pecsétje mellett nagyon ritkán feltűnik a gyűrűspecsétje is – ilyen tagozódásról nem tudunk; az ügyeket mindig ott intézték, ahol Hunyadi éppen tartózkodott. Adományleveleiben a kormányzó rendszeresen – de nem mindig – hivatkozott a főpapok és bárók tanácsára, ahogy tették azt az uralkodók is. Szintén a főpapokkal és a bárókkal egyetértésben járt el a főpapi tisztségek betöltésében, alkalmanként kifejezetten hivatkozva az 1446. évi dekrétum vonatkozó pontjára.

Adományait, ahogyan más intézkedéseit is, legtöbbször „kormányzói hatalmából” (de auctoritate gubernacionis nostre) tette. Királyi oklevelekben hasonló kitételre általában nem volt szükség, hiszen a királyi hatalom eredete és érvénye mindenki számára egyértelmű volt. Létezett azonban a királyi hatalomnak egy másik szintje is, amikor az uralkodó kifejezetten hatalmának teljességéből és különös kegyelméből intézkedett; például amikor kegyelmet adott vagy éppen pallosjogot (az elfogott gonosztevők kivégzésének jogát) adományozott. Hasonló kegyeket Hunyadi mint kormányzó is osztogatott, és ilyenkor maga is a királyi oklevelek szóhasználatát vette át.

Pallosjogot „kormányzói hatalmunk teljességéből” adományozott, ahogy megyésispáni hivatalt is, és ugyanerre hivatkozva engedélyezett perújrafelvételt. 1447-ben egy vásáradomány alkalmával ugyan nem említette hatalmának teljességét, viszont hivatkozott a mellette lévő tanácsosok egyhangú akaratára. Különösen érdekes egy szintén 1447-ben kiadott oklevele, amelyben tordai sókamarásait jutalmazta hűséges szolgálataikért. Egyrészt kormányzói hatalmánál fogva mentesítette őket és tordai házaikat minden helyi és országos adó fizetése alól, másrészt „kormányzóságunk még nagyobb teljességéből” engedélyezte Torda városának, hogy királyi adójából, amelyet Szent György és Szent Márton ünnepén volt köteles fizetni, az adományosok házainak kiváltságolása miatt levonjanak nyolc aranyforintot.

Utóbbi esetben egy királyi város adóját mérsékelve a királyi hatalom terhére rendelkezett, és nyilván ezért volt szükség a szokatlan megfogalmazásra. Azonban ez sem volt mindig elegendő. 1448-ban, amikor Hunyadi a vasvári káptalan jobbágyait mentette föl – a háborús pusztításokra tekintettel – a harmincad és más vámok fizetésének kötelessége alól, a káptalan perjele a biztonság kedvéért az országnagyokhoz fordult, akik saját, kollektív hatalmuknál fogva (nostre universitatis auctoritate) megerősítették a kormányzó rendelkezését.

A vasvári eset jól mutatja, hogy a kormányzó hatalmával kapcsolatos kétségek soha nem oszlottak el teljesen. E kétségeket ráadásul, akár akarta, akár nem, maga Hunyadi is kénytelen volt osztani. Ezt mutatják okleveleinek olyan kitételei, amelyekben kifejezetten utalt kormányzói hatalmának esetleges korlátaira. Erre mindig olyan esetekben került sor, amelyekben – mint a tordai adománynál – valamilyen királyi jog érintettsége miatt nem volt világos, hogy kiterjed-e rájuk a kormányzói hatáskör.

1447-ben, amikor a Rozgonyi fivéreknek adományozta Telkibánya királyi bányavárost, donációjához hozzáfűzte: „amennyiben ehhez jogunk van”. Hasonlóan fogalmazott két évvel később, amikor a néhai Erzsébet királyné egy intézkedését erősítette meg a pozsonyiak javára. 1452-ben pedig egy háramlott birtokot adományozott el kormányzói hatalmánál fogva és a király nevében, de hozzátéve, hogy „amennyiben ezt jogosan és az ország szokásának megfelelően tehetjük”.

A sok szempontból tisztázatlan hatalmi viszonyokat tükrözi, hogy amikor kormányzóként adott királyi hozzájárulást egy adományhoz, hozzáfűzte: csak azzal a feltétellel, hogy eljárása nem ütközik a szokásjogba. A legérdekesebb helyzet mégis akkor állt elő, amikor Hunyadi veleszületett kormányzói hatalmára, illetve bőkezűségére hivatkozott oklevelében; ez a királyi adománylevelek gyakori fordulata volt, kormányzói oklevélben ugyanakkor igen furcsán festett. Nem is találunk rá sok példát.

A kormányzói hatalmat nemcsak az különböztette meg a királyétól, hogy nem volt korlátlan, hanem az is, hogy lényegéből adódóan többnyire kollegiálisan működött. Már az 1445. májusi országgyűlés létrehozott egy olyan bírói irodát, amely a „Magyar Királyság összes főpapja, bárója, előkelője és nemese” nevében állította ki okleveleit, mégpedig a Magyarországot szimbolizáló kettős keresztet ábrázoló pecsét alatt. Ennek feladata alapvetően igazságszolgáltatási jellegű volt, vagyis a király bírói hatalmát gyakorolta, megosztva a kormányzóval, a nádorral és az országbíróval, de időnként – főleg országgyűlések idején – a kormányzóval együttműködésben fontos politikai döntéseket is hozott. Ilyen esetekben persze az elnevezés nem egyszerűen egy bírósági irodát jelentett, hanem valóban azokat a főpapokat, bárókat és előkelőket, akik a kormányzóval együtt részt vettek az adott döntés meghozatalában.

Amikor 1450 decemberében a „Magyar Királyság összes főpapja, bárója, előkelője és nemese” hirdette meg a következő év elején tartandó országgyűlést, a meghívók Esztergomban keltek, és azokra „a bíboros, esztergomi érsek úr parancsára” jegyzetet írták, vagyis Szécsi Dénes érsek adott utasítást a meghívók kiállítására, holott minden bizonnyal Hunyadi kormányzó is a városban tartózkodott ekkor, és az országgyűlés megtartásáról más főpapokkal és bárókkal közösen döntöttek. 1447-ben a „Magyar Királyság összes főpapja, bárója, előkelője és nemese” erősítette meg Selmecbánya város szabadságait, az oklevelet pedig ezúttal „a kormányzó úr és a megbízott tanácsosok parancsára” állították ki. Két évvel később ugyanők Hunyadi kormányzó hozzájárulásával és akaratából hatalmazták fel Pálóci László országbírót, hogy a király uralkodásának megkezdéséig maga nevezhesse ki a leleszi prépostot, és a jegyzetbe ezúttal is „a kormányzó úr és a többi megbízott tanácsos urak parancsára” szöveg került, annak bizonyságaként, hogy a kormányzó valóban nem egyedül döntött, és érvényesültek az 1446. júniusi országgyűlés határozatai a kormányzói hatalom korlátozásáról.

Nagyon hasonló volt a helyzet a szerződések esetében is. Ha volt király, békét, fegyverszünetet vagy szövetséget ő kötött személyesen, és az országnagyok legfeljebb megerősítették azt: maguk is ráfüggesztették pecsétjeiket a pergamenre, esetleg külön oklevelet állítottak ki. A kormányzó nem rendelkezett ekkora hatalommal. Tekintélyét mutatja, hogy amikor név szerint felsorolták az országnagyokat, mindig Hunyadi állt az élen, megelőzve a főpapokat is, de sohasem járt el egyedül. Mi több, nem is volt feltétlenül szükséges a közreműködése. Amikor 1447 júniusában a Szécsi Dénes érsek vezette magyar delegáció Radkersburgban fegyverszünetet kötött III. Frigyes királlyal, ezt a „nevezetes Magyar Királyság teljes felhatalmazásával” tette, nem Hunyadi kormányzó utasítására vagy képviseletében, jóllehet a megállapodást kifejezetten az ő kérésére hozta tető alá Cillei Frigyes gróf.

Riválisok és ellenségek

Az 1447. márciusi országgyűlés felhatalmazta Hunyadit a királyi jövedelmek behajtására, hogy azokból finanszírozhassa az ország védelmét. Ezek legfontosabbika a királyi sómonopóliumból származott; egy valószínűleg 1453-ban készült jegyzék éppen Hunyadi szervezőmunkájának tulajdonította, hogy a só forgalmazásából évente nagyjából 100 ezer aranyforint folyt be a kincstárba. További jelentős bevételek származtak a harmincadként ismert határvámokból, a pénzverésből, valamint a kamara haszna nevű adóból.

Míg azonban a legfontosabb sóbányák és sókamarák a Hunyadi által ellenőrzött országrészekben feküdtek, a határvámok és főleg a pénzverő kamarák egy része fölött mások rendelkeztek. Mindenekelőtt Jan Jiskra (Giskra János), aki 1440/41 óta, amikor Erzsébet királyné a szolgálatába fogadta, Észak-Magyarországon rendezte be territóriumát, és befolyását mint „László király magyarországi főkapitánya” fokozatosan kiterjesztette Kassára és a többi szomszédos szabad királyi városra, sőt, a bányavárosokra is.

1446 után Hunyadi és Jiskra elvileg egy oldalon álltak: az előbbi a király nevében kormányozta Magyarországot, az utóbbi pedig ugyancsak a király nevében gyakorolta Erzsébet királynétól kapott főkapitányi hatalmát. Viszonyuk azonban sohasem vált harmonikussá, jóllehet állandó ellenségeskedésről sem lehet beszélni. Az ország közvéleménye elvárta volna a Jiskra uralma alatt álló területek integrálását, amire két út kínálkozott: kifizetni a főkapitányt és zsoldosait, vagy fegyveres erővel kiverni őket az országból. Az előbbire nem volt pénz, ezért aztán az egymást követő megállapodások úgy rendelkeztek, hogy addig is, amíg sikerül előteremteni a szükséges összeget, Jiskra benne maradhat a befolyása alatt álló várakban és városokban.

Az eredménytelenség miatt 1449-től kezdve ismétlődő fegyveres összecsapásokra került sor, amelyekben komoly szerepet játszott, hogy sem Jiskra, sem Hunyadi nem tudott rendet tartani a jelentős zsoldoscsapatokat fegyverben tartó hívei között. A konfliktusokból rendre Jiskra jött ki győztesen, főleg azért, mert Hunyadi nem akarta tartósan lekötni a saját erőit északon egy olyan háborúban, amelyben egyenként kellett volna megvívni az ellenfél várait. Egy ízben Hunyadi úgy próbálkozott a konfliktus megoldásával, hogy a saját nőtestvérét akarta feleségül adni Jiskrához; az esküvő állítólag azért maradt el végül, mert Jiskra attól félt, hogy Hunyadi az ünnepség közben fogja megölni őt és híveit. Az epizód, ha nem is igaz minden részletében, jól mutatja a két hadvezér közötti mélységes bizalmatlanságot, ami Hunyadi haláláig lehetetlenné tett mindenféle tartós megállapodást.

A Cillei grófok, Frigyes és Ulrik, Szlavóniát hajtották uralmuk alá, kihasználva az Ulászló király várnai halálát követő zűrzavart. Hunyadi 1446 tavaszán vezetett ugyan egy hadjáratot a Cilleiek ellen, és stájerországi birtokaik egy részét is feldúlta, de fordulatot ezen a fronton sem tudott elérni. A Cillei grófok a királyként elismert V. László közeli rokonai voltak, és Hunyadi hasznosabbnak látta kiegyezni velük. 1446–47 fordulóján békét kötött a grófokkal, elismerte szlavóniai befolyásukat, és ettől kezdve évekig nincs nyoma konfliktusnak a két család között. Mi több, a két Hunyadi fiút (Lászlót és Mátyást) több ízben is eljegyezték Ulrik gróf egyetlen leányával, Erzsébettel, de a tervezett házasság sokkal inkább a Hunyadi és Brankovics György szerb despota közötti viszony normalizálását szolgálta volna; Cillei Erzsébet ugyanis György despota unokája volt.

Míg a Cillei grófok és Hunyadi között 1455 előtt nem voltak birtokviták, sem komolyabb politikai nézeteltérések, a szerb despota és a kormányzó közötti, biztatónak indult kapcsolatot egyre durvább konfliktusok mérgesítették el. 1443–44 folyamán a két ember még együtt harcolta végig az oszmánok elleni hosszú hadjáratot, 1444-ben azonban, miután a váradi béke értelmében a szultán kiürítette szerbiai várait, Brankovics már nem volt hajlandó csatlakozni az újabb, Várnánál tragikus véget érő hadjárathoz. Szerbia visszaállításáért cserébe ugyanakkor Hunyadi rátette a kezét Brankovics hatalmas magyarországi uradalmaira, amibe a despota nem volt hajlandó beletörődni.

A rigómezei vereség után Brankovics, kihasználva a kormányzó szorult helyzetét, bizonyos birtokainak átengedésére kényszerítette Hunyadit, aki válaszul 1450 márciusában az országnagyokkal fej- és jószágvesztésre ítéltette a despotát, azzal a váddal, hogy 1448-ban együttműködött az oszmánokkal. Hunyadi és Brankovics viszonya végül 1455 nyarán rendeződött, amikor az új szultán, II. Mehmed háborús készülődése világossá tette, hogy egymásra vannak utalva. 1455 júliusában Győrben az addig görögkeleti rítusban nevelkedő Cillei Erzsébet katolikussá konvertált, és – ekkor vagy nem sokkal utóbb – feleségül ment Hunyadi Lászlóhoz.

A Hunyadi János és III. Frigyes né­met-római király közötti viszonyt a magyar történetírás, ha lehet, még sötétebb színekkel festette le, mint a Cillei–Hunyadi-kapcsolatot, indokolatlanul. Frigyes 1459 előtt semmiféle igényt nem támasztott – nem is támaszthatott – a magyar trónra. Kétségkívül magánál tartotta a gyermek V. László mellett a Szent Koronát is, továbbá 1445 folyamán elfoglalt egy sor magyar várat a nyugati határszélen, köztük Kőszeget, arra hivatkozva, hogy azokból zaklatták a szomszédos osztrák és stájer területeket.

Kormányzóvá választása után Hunyadi első fegyveres akcióját éppen Frigyes ellen indította, deklaráltan V. László kiszabadításának, a Szent Korona hazahozatalának és az elfoglalt várak visszahódításának céljával. A hadjárat azonban semmiféle célt nem ért el, és komoly politikai válságot okozott Magyarországon – részben ennek volt köszönhető a Cillei grófokkal kötött megállapodás. Miután 1445–46 fordulóján Hunyadi és Újlaki különalkut kötött Frigyessel, a kormányzó mind a sikertelen stájerországi betörés előtt, mind utána távol tartotta magát a Frigyessel folytatott tárgyalásoktól, dacára annak, hogy az ország első embereként nélküle semmilyen megállapodás nem volt elképzelhető.

1450 novemberében Hunyadi egy újabb különmegállapodást kötött Frigyessel, amely kifejezetten sértette V. László érdekeit. 1452 nyarán megint csak a kormányzó volt az, aki végül nem vett részt a cseh–morva és osztrák rendek hadjáratában, amelynek eredményeként Frigyes kénytelen volt kiadni a kezéből V. Lászlót. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Frigyes személyében Hunyadi a legjobb szövetségest találta meg magának. A szövetség természetesen nem személyes barátságon alapult, hanem politikai érdekazonosságon: amíg a német-római király Ausztriát nem akarta kiengedni a kezéből, addig Hunyadi a Magyar Királyság feletti hatalmáról nem kívánt lemondani. A helyzet azután sem változott meg érdemben, hogy Hunyadi kénytelen volt lemondani a kormányzóságról.

Hunyadi kormányzóságának mérlege

Az ország egységének helyreállítása ugyan nem sikerült, ám az kétségtelen, hogy – összehasonlítva a korábbi polgárháborús időszakkal – Hunyadi kormányzóságának hat és fél esztendeje alatt az ország nagyobbik részében béke honolt. Újra működött az igazságszolgáltatás, és – eltekintve Jiskra territóriumától – nem dúltak belháborúk. Bár a mindennapi kormányzati ügyek intézésében Hunyadi a saját kipróbált híveire, sőt, rokonaira támaszkodott – sógorát, szentgyörgyi Székely Jánost például Szlavónia és Horvátország bánjává tette, míg felesége rokonát, vingárti Geréb Jánost alkormányzóként állította Erdély élére –, adománylevelei semmiféle „pártos” elfogultságról nem árulkodnak.

Garai László minden jel szerint Hunyadi támogatásával lett az ország nádora 1447-ben, és bizonyos, hogy a korábban Erzsébet királyné párthívének számító ifj. Rozgonyi János sem lehetett volna erdélyi vajda a kormányzó jóváhagyása nélkül. „Kormányzói bőkezűsége”, az említett korlátok között, mindenki számára rendelkezésre állt, aki szolgálatokat tett az országnak, függetlenül attól, hogy korábban melyik oldalon állt a polgárháborúban. Ebben az értelemben Hunyadi valóban megőrizte az országlakosokat „jogaikban, szabadságaikban és mentességeikben”, amint azt elvárták tőle.

Az 1448. októberi rigómezei katasztrófa óta az oszmán fronton is „nyugalom” honolt, amit 1451-ben formális fegyverszünet véglegesített. Feltehető, hogy sem Hunyadi, sem az ország közvéleménye nem is várt ennél többet; a kormányzóság arra szolgált, hogy – Zrednai János váradi püspök szavaival – lecsendesítse „mindazt a vihart, amely nemrég e nép szívét-lelkét bensőleg még meghasonlottabbá tette”.

E „lecsendesítés” – éppen a kormányzói hatalomra tett fékek miatt – nem lehetett sem teljes, sem végleges. Abban viszont, hogy 1453 januárja után, amikor Hunyadi kénytelen volt lemondani a kormányzóságról, mégis változatlanul az ország ura maradt, leplezetlen hatalomvágyán túl már az időközben drámai mértékben megváltozott nemzetközi helyzet is jelentős szerepet játszott. A király kiskorúságát kihasználva III. Frigyes Ausztriában, Podjebrád György pedig Csehországban ragadta magához a hatalmat, és nem is nagyon akartak megválni attól.

Hunyadi hatalma Magyarországon 1453 után is változatlan maradt: mint főkapitány és a királyi jövedelmek kezelője ugyanúgy intézte tovább az ország ügyeit, mint kormányzóként. Helyzetét jelentősen megerősítette Konstantinápoly oszmán kézre kerülése (1453. május) és az ennek nyomán Euró­pán úrrá levő rettegés. Nagyon fontos különbség volt azonban, hogy míg kormányzói hatalmát az ország politikai elitje, kétségtelen korlátokkal bár, de testületileg elismerte és támogatta, Hunyadi főkapitányi hatáskörét – és egyre nyilvánvalóbb törekvését arra, hogy a királyt távol tartsa az őt megillető hatalomtól – egyre kevesebben helyeselték.

Ez a helyzet ismét az ország végzetes megosztottságához vezetett, amit viszont politikai eszközökkel már nem lehetett feloldani. Ennek esett áldozatául előbb Cillei Ulrik gróf, majd az „ifjú kormányzó”, Hunyadi László, végül maga V. László király is, aki rövid és hányatott élete folyamán egyetlen napig sem érezhette magát Isten kegyelméből uralkodó királynak.