A füredi fürdővendég

Kossuth Lajos alakját ha felidézzük, megyegyűléseken vagy a védegyletben, országgyűlések szónoki emelvényén vagy éppen toborzókörúton tűnik elénk. Kissé nehezen tudjuk elképzelni őt egyszerű, pihenő fürdőzőként. Pedig a köznapinál jóval nagyobb teherbírása ellenére ő is belefáradt a munkába. Az átlag nyaralótól azonban az különböztette meg, hogy még ekkor sem tudott – valószínűleg nem is akart – igazán „lazítani”. Megfigyelt, regisztrált, véleményt alkotott, és azután tollat ragadva élményeit s ítéletét azonnal cikké formálta; egyszóval itt is politizált.

Kossuth híres fürdőlevele, amely 1842 júliusában a Pesti Hírlapban jelent meg, balatonfüredi benyomásai alapján keletkezett. A balatoni táj rabul ejtette, azonban a költői szárnyalás magasából a realitás szomorú mélységeit is látta. „És mégis az embernek szíve fáj, midőn e roppant vízre tekint. Olyan holt, minő csak Palesztinában a megátkozott Holt-tenger lehet! […] húsz mérföldnyi sima út, nagyobb, mint némely vármegye, mint némely fejedelemség, s a honnak legszebb vidéke által körítve, s rajta mégis egyetlenegy hajó sem libeg, kivévén talán a füredi sétaladikot, vagy egy nyomorult halászcsónakot. Volna csak másutt a tó, amarra nyugat felé, s virító városok körítenék, s fürge gőzösök ünnepelnék rajta az emberész diadalát.”

A fürge gőzös – mint tudjuk – négy év múlva megjelent a sima víztükrön. Kossuth többi észrevétele azonban, mely a fürdőéletet érintette, még igen sokáig megőrizte aktualitását. Füred is, mint akkoriban sok más felkapott fürdőhely, vonzotta a nagyvilágot és a félvilágot, amely elsősorban a kártyaasztalnál adott egymásnak randevút. Kossuth epésen jegyezte meg: „azt gondolnók, e szegény honban az utca porában szedik a bankjegyeket s nyírett aranyokat.” Iparlovagok, hetérák, tiltott kockázás nagy tétekkel a kávéházban – „és szemét jobbról, trágyadomb balról.”

Jobbító szándékú haragját a fürdő tulajdonosa, a tihanyi apátság is magára vonta, hiszen igen magas szállásbért követelt a vendégektől: „ha hogy nem legdrágább fürdő az európai kontinensen, bizonnyal a legdrágábbak egyike.” Az igaz, hogy a földesuraság újabb vendégszobákat is építtetett, ám a fürdőélet, a szórakozás, de még az „infrastruktúra” minden költségét is a nyaralóközönségnek kellett fizetnie. „Színházat, arénát a közönség építtetett, a zenekart egészen a közönség tartja, nemcsak hanem még azon embert is a közönség fizeti, ki a szintúgy közköltségen szerzett s a színház homlokzatába falazott órát fölhuzogatja; de még a sétaterén lévő