A 66-os út. Amerika főutcája

Az Amerikai Egyesült Államok egy hatalmas, nyitott, hétköznapi emberi léptékkel szinte végtelennek tűnő kontinens, amely kezdettől fogva csábított és ígért: földet, második esélyt, új életet – valahol nyugatabbra. Ezt az ígéretet előbb ösvények, majd vasutak, végül ország­utak vezették rá a térképre, és néhányuk túlnőtt a puszta közlekedési lehetőségen: névvé, fogalommá, vággyá vált.

Az utak útja a 66-os – a Route 66 – lett. Chicagót köti össze a Csendes-óceánnal, de a földrajzi összeköttetés megteremtésén túl mindig hordozott egy spirituális értelmet. Azt a régi amerikai meggyőződést fejezte ki, hogy aki útnak indul, szabaddá válhat. Ezt az életérzést a 20. század közepén Jack Kerouac öntötte a legkifejezőbb formába. 1957-es regénye, az Úton a beatnemzedék bibliája lett.

Két hőse, Sal Paradise és Dean Moriarty vég nélkül rótta a kontinenst. Nem azért, hogy megérkezzenek valahová, maga a mozgás volt a cél: a szabadulás a konvencióktól, útkeresés az előre megtervezett és beszabályozott életben, a menekülés a fogyasztói világ ördögi fogságából, a pillanatnak élés, a carpe diem szemlélet – a válaszok keresése a végtelen országutakon.

Ebből merített szellemi muníciót a ’60-as évek világmegváltó nemzedéke, s kapóra jött számukra egy út, amelynek épp „66” a száma. Az országút itt nem aszfalt, hanem életérzés: a horizont kergetése, a rideg racionalizmus elleni lázadás egyik legfőbb terepe. Hogy mi rejlik e mítosz mögött – mennyi belőle az ígéret és mennyi az árnyék –, csak egyféleképpen deríthető ki: végig kell hajtani rajta, Chicagótól az óceánig. Tartson hát velünk az olvasó!