A 20. század egyik legnagyobb szörnyetege – Ki volt Pol Pot?

Zűrzavar Délkelet-Ázsiában

Kambodzsa 1863 óta francia protektorátus alatt állt, függetlenségét 1953-ban tárgyalásokkal nyerte el. Ekkoriban Norodom Szihanuk volt az ország királya, két évvel később, 1955-ben azonban lemondott a hatalomról apja, Norodom Szuramarit javára, hogy ezután a Szocialista Népi Közösség (Szangkum) nevű mozgalma élén kormányfőként tevékenykedhessen. A „herceg” vagy „másodkirály” néven emlegetett politikus apja halála után, 1960-ban államfő lett. Rendkívüli aktivitására jellemző, hogy 1962-ben 111 nyilvános szónoklatot tartott, amelyek két-három óta hosszúak voltak, s a rádió egy napon kétszer-háromszor is közvetítette őket.

Az ország gazdasági és politikai rendszerét a szomszédban zajló vietnámi háború zilálta szét. Az amerikai katonai vezetés bombázásokkal próbálta megakadályozni, hogy a dél-vietnámi kommunista gerillák és az észak-vietnámi katonák Kambodzsába vonulhassanak vissza. Norodom Szihanuk semleges akart maradni, ezért nem fogadott el amerikai segélyt, és nem engedélyezte az amerikaiaknak Kambodzsa repülőtereinek használatát. A Szangkum egy csoportja helytelenítette, hogy nem száll szembe a határokon áthatoló vietnámiakkal, s 1970-ben Lon Nol miniszterelnök katonai puccsal átvette tőle a hatalmat. Dél-Vietnám és az Egyesült Államok támogatta az új kormányt, Szihanuk pedig Kínába menekült, ahol ideiglenes kormányt alakítva szövetségre lépett korábbi kommunista ellenfeleivel. Ezután Kambodzsában öt éven át polgárháború tombolt, melyet végül a kommunistáknak sikerült kihasználni.

A régi kommunista párt vezetőit még Norodom Szihanuk kormánya tartóztatta le, s ezzel megkönnyítette, hogy egy Franciaországban tanult, fiatal radikális csoport kerüljön a párt élére. Ő nevezte el a csoport tagjait megvetően vörös khmereknek, a lakosság többségét képező khmer népcsoport egy részére utalva.

Egy „átlagos” fiatalember

Vezetőjük Szaloth Szar volt, akinek az apja módos gazdaként kilenc hektáron termelt rizst, és csordája is volt. A sápadtságra utaló Szar nevet viszonylag világos bőrszínére utalva kapta. Prek Sbauv faluban született, a francia gyarmati feljegyzések szerint 1928-ban, életrajzírója, a brit Philip Short szerint pedig 1925. május 25-én. Akik ismerték, kedves, békés gyermekként emlékeztek rá, akit a théraváda buddhizmus szellemében neveltek. Szaloth Szar nem volt éppen jó tanuló, az elemi oktatást tizennyolc évesen fejezte be, érettségi vizsgáját pedig huszonnégy évesen tette le. A kambodzsai kommunista párt 1949-ben ösztöndíjjal Franciaországba küldte, ahol a Rádióelektronika Francia Iskolájának hallgatója lett. „Átlagos voltam – nyilatkozta Pol Pot később a sajtónak –, éppen csak annyit tanultam, hogy megőrizzem az ösztöndíjat. Időm többi részében könyveket olvastam.”

Rousseau műveit különösen kedvelte, de nagy hatást gyakoroltak rá Sztálin, Mao és az orosz anarchista Kropotkin írásai is. Szaloth Szar csatlakozott az Ieng Sary és más kambodzsai diákok kommunista köréhez, majd a Francia Kommunista Párthoz. Vizsgáit nem tudta letenni, ezért ösztöndíját elveszítette, s csoportja megbízásából haza is tért, hogy felmérje, melyik ellenzéki párthoz csatlakozhatnak. Franciaországból a sztálinizmus imádatát, a kambodzsai királyság és a vietnámiak gyűlöletét hozta magával, amikor az ország függetlenné válásának évében, 1953 elején megérkezett Kambodzsába.

Egy ideig elemi iskolában tanította a francia nyelvet. Felvett neve, Pol Pot egyesek szerint a francia politique potentielle (potenciális politikus) szavak rövidítése volt. Miután Szihanuk rendőrsége vagy Pol Pot hívei 1962-ben meggyilkolták Tou Szamoth kommunista főtitkárt, 1963-ban Pol Pot lett Kambodzsa Kommunista Pártjának főtitkára, amit azonban a betegesen titkolózó vezetés csak évek múlva jelentett be. Gerillaközpontjukat az ország északkeleti sarkában, Ratanakari tartományban állították fel, és tizenkét évet töltöttek a dzsungelben. Pol Pot az 1960-as évek közepén Észak-Vietnámba, Kínába és Észak-Koreába látogatott. A korábban a vidékiek által támogatott, buddhista, mérsékelt és Vietnám-barát kommunista pártból a maoista Kína ideológiai, anyagi és katonai támogatásával fokozatosan urbánus, szélsőséges, Vietnám-ellenes pártot hozott létre. Jelszavuk meglehetősen vészjóslóan hangzott: „Tévedhetünk egy ártatlant megölve, de egyetlen ellenséget se kíméljünk!”

Az amerikaiak Vietnámból történt visszavonulása után, 1975. április 17-én a vörös khmerek túlnyomórészt fiatal, fekete ruhát és vörös, kockás kendőt viselő katonái elfoglalták Phnom Penht. Fosztogatva és öldökölve nemcsak az állítólagos „osztályellenséget” hajtották ki két nap alatt a fővárosból, hanem – a nem létező amerikai fenyegetésre hivatkozva – annak teljes, kétmilliós lakosságát. Minden, vezetésben szerzett tapasztalat nélkül átvették az ország kormányzását, s egy három éven, nyolc hónapon és húsz napon át tartó rémuralmat hoztak létre.

A tökéletes egyenlőség világa

Az iskolákat és kórházakat bezárták. A személyi igazolványokat és a könyveket elégették, a pénzt, a magántulajdont, a kereskedelmet, a vallást és a családi életet pedig egyszerűen felszámolták. A nagyvárosokat sorra kiürítették, a lakosságot minden előkészület nélkül gátépítésre vagy rizsföldek művelésére létrehozott táborokba terelték. Az idősebbek, a betegek, a terhes nők és a kisgyermekek egy része már az út során elpusztult. A vörös khmerek különös kegyetlenséggel bántak az általuk „régi népnek” nevezett városlakókkal, valamint a kínai, vietnámi és muzulmán etnikai kisebbségekkel. A kórházakban tartózkodó betegeket, a koldusokat, prostituáltakat, tanárokat és diákokat halomra gyilkolták. Katonatisztek tömegeit hajtották aknamezőre, s egy szemüveg elég volt ahhoz, hogy viselőjét kivégezzék. Ehhez a leggyakrabban ásót, csákányt vagy műanyag zacskót használtak. A holttesteket nemegyszer szántóföldeken temették el, hogy azok jobb termést hozzanak.

Tíz-tizenkétezer párttag százezer katonával totális diktatúrát valósított meg. Az állandó rettegésben élő társadalmat kényszermunkára kötelezték. A mindenkit rabszolgasorba kényszerítő államot természetesen Demokratikus Kambodzsának nevezték el. Miniszterelnöke Pol Pot lett, Kambodzsa Kommunista Pártjának vezetője, az „egyes számú testvér” – de ezt is csak 1977 májusában tették közzé. Nuon Csea volt a „kettes számú testvér”, Ieng Sary a „hármas számú testvér” és így tovább… Az állam élén a rejtélyes és ismeretlen vezetőség, az Angkar padevoat (forradalmi szervezet) állt, melyről az a szólás járta, hogy „az Angkar öl, de sose mondja meg, miért”. Mintegy negyven tagja volt, valamint 8–12 fős állandó bizottsága. A határokat lezárták, az országot hét zónára osztották, melyek vezetői egymással sem tárgyalhattak, csak az Angkarral.

Mindenkinek fekete pamutpizsamát kellett viselnie, és egyforma (férfiaknak lenyírt, a nőknek szögletes, rövid) frizurát. A kollektivista mentalitás terjesztése érdekében a lakosságot arra ösztönözték, hogy az egyes szám első személyű névmás (én) helyett a többes szám első személyű névmást (mi) használja. Az emberek neve vagy mit (elvtárs) volt, vagy khmaing (ellenség). A hét évnél idősebb gyermekeket elvették szüleiktől, hogy közös nevelésben részesüljenek. Arra ösztökélték őket, hogy hallgassák ki a felnőttek beszélgetését, és jelentsék fel őket. 1977-től a családok már nem is ehettek külön, csak közös étkezdékben, rossz minőségű rizslevest fogyasztva. Aki több táplálékot igényelt, békára, kígyóra, patkányra fanyalodott – bár még a rovarok elfogyasztásáért is büntetés járt.

Ellentétben a kínai vagy szovjet kommunistákkal (és a történelem valamennyi forradalmárával) a vörös khmerek még csak szebb jövőt sem ígértek népüknek. Céljuk a „feudális-burzsoá” múlt minden egyenlőtlenségének, a gazdag és szegény, az úr és szolga, a városi és vidéki, a felnőtt és gyermek, az öreg és fiatal közötti különbségnek a felszámolása volt, egy olyan világ felépítése, amelyben mindenki egyenlő. Az a gondolat, hogy ennek kikényszerítésével egy új elnyomó osztály lépett a régi helyére, meg sem fordult a vörös khmerek fejében.

„A füvet gyökerestől kell kitépni”

Pol Pot és követői tulajdonképpen kiteljesítették a kommunista mozgalomban kezdettől rejlő lehetőséget. Leszek Kolakowski lengyel filozófus hívta fel a figyelmet arra, hogy már a legelső gyakorlati kommunista, a francia François-Noël Babeuf törekvéseiben „megtalálhatjuk azt a tendenciát, amely gyakran vissza fog térni a kommunista mozgalmakban. Az egyenlőség a legfelsőbb érték, s főleg az anyagi javak élvezetének egyenlősége. Szélsőséges esetben ez azt jelentheti, hogy nem számít, hogy a népnek bármiből is sok van vagy kevés, ha mindenkinek ugyanannyi van. Ha választani kell, hogy az egyenlőtlenség fenntartása mellett javítsunk a szegények helyzetén, vagy ne változzon semmit a szegények helyzete, és mindenkit süllyesszünk le az ő szintjükre, akkor a második alternatívát kell választani…” Pol Pot rendszere ezt valósította meg: mindenkit földműves rabszolgává változtatott az egyenlőség érdekében. 

Több mint ötezer áldozatuk katona volt, akiket feletteseik azzal vádoltak, hogy a CIA, a KGB vagy Vietnám ügynökei. (Vagyis a vád szerint „vietnámi lelkük van khmer testben”.) Az állítólagos „ellenforradalmárok” családtagjait is letartóztatták, arra hivatkozva, hogy „a füvet gyökerestől kell kitépni”. A rabokkal közölték, hogy „megőrizve benneteket nem nyerünk semmit, elveszítve benneteket nem vesztünk semmit”. 1978-tól már a rendszer vezetői sem voltak biztonságban, koholt vádak alapján ugyanis egymást kezdték el irtani.

Kambodzsa elszigeteltségét jól jellemzi, hogy csak Kína, Észak-Korea, Vietnám, Laosz, Kuba, Románia, Jugoszlávia, Albánia és Egyiptom rendelkezett nagykövetséggel az ország fővárosában. A kínai diplomaták kivételével a többiek nem hagyhatták el a misszió épületét. Az európai kommunista vezetők közül kizárólag a Ceaușescu házaspár létesített szorosabb kapcsolatot a Demokratikus Kambodzsa vezetőivel. 1978 májusában háromnapos hivatalos látogatáson vettek részt Phom Penhben, ahol testvéri csókot váltottak Pol Pottal és barátsági szerződést írtak alá. 

A rendszer bukása

Kambodzsa már 1975-ben konfliktusba került Vietnámmal. Pol Pot és követői betegesen gyűlölték a szomszédos országot, még katonai erő bevetésétől sem riadtak vissza. Nem törődtek azzal, hogy Vietnámnak közel tízszer annyi lakosa volt, mint Kambodzsának, valamint hatalmas, jól felszerelt, harcedzett hadserege. A párt egyszerűen elrendelte, hogy minden khmer katona öljön meg harminc vietnámit – vagyis Vietnám lakosságának teljes kiirtásáról álmodoztak.

1977 áprilisában kínai segítségre számítva átlépték Vietnám déli határát, az ottani khmer kisebbség „felszabadításának” ürügyével. (Egy kommunista állam sohasem hódít, csak felszabadít…) A vietnámi hadsereg visszaverte a támadókat, benyomult Kambodzsába, majd visszavonult. Pol Pot ezt győzelemként ünnepelte, és titokban elrendelte azon parancsnokok kivégzését, akik kudarcot vallottak. Vietnám azonban 1978 végén általános offenzívát indított meg, és 1979. január 7-én a vörös khmerek rendszere egyszerűen összeomlott.

André Malraux francia író „a hülyék maoizmusának” nevezte a „polpotizmust”. A pusztítás méreteire csak évek múlva derült fény, ezért egyetlen korabeli tüntetésre, tiltakozásra sem került sor, amely elítélte volna ezt a forradalommá átkeresztelt népirtást. A vörös khmerek szélsőséges kommunista szervezete olyannyira azonosította a forradalmat a terrorral, hogy a városi civilizáció megsemmisítése során módszeresen elpusztította az ország lakosságának egynegyedét. A becslések szerint 1,7 és 2,3 millió között volt a halottak száma. Többségükkel éhség, betegség és kimerültség végzett, közel félmillió személyt kivégeztek, ezek közül mintegy húszezret az S–21 nevű központban.

Pol Pot, aki azzal dicsekedett, hogy „vörösebb Maónál”, visszavonult a dzsungelbe. Egy ideig gerillaháborút vívott, s nyilatkozataiban a legcsekélyebb megbánást sem tanúsította a történtekkel kapcsolatban. Miután meggyilkoltatta régi harcostársát, Szon Szent, tizenhárom családtagjával és munkatársával együtt, egyik „elvtársa”, a saját életét féltő Ta Mok (az „ötös számú testvér”) házi őrizetbe vétette. Hamarosan élethossziglani börtönre ítélték, ahol 1998. április 15-én álmában szívroham végzett vele. Egyesek azt állítják, öngyilkos lett, attól tartva, hogy kiadják az Egyesült Államoknak.