Zsidóüldözések a középkori Európában

A történelem legkülönbözőbb korszakaiban, így az új és modern korban is, krízishelyzetekben a társadalom bizonyos köreiben, gyakran széles rétegeiben hihetetlen mennyiségű indulat, elkeseredés halmozódik fel. A válsághangulat eredhet háborús megpróbáltatásokból, az emberek otthonainak vagy hazájának elvesztéséből, éhínségből, járványokból stb. Minél rosszabb a helyzet, annál szélsőségesebb magatartásformák kerülnek előtérbe, a társadalom polarizálódik, teret nyernek a politikai szélsőségek, gyakran utcára vonulnak a tömegek. A felhalmozódott indulat céltáblát keres magának, s ezt megtalálhatja az uralkodó rétegben, gyűlölt személyekben, miniszterekben vagy vallási-etnikai kisebbségekben. 

A népi düh egészen szélsőséges formát ölthet, és súlyos események előidézője lehet, ha valamely párt vagy egyház, netán a hatalom manipulálja, esetleg maga gerjeszti ezt a folyamatot annak érdekében, hogy a társadalmi elégedetlenséget egy meghatározott irányba terelje.

A zsidóság elleni szervezett, erőszakos, gyakran halállal végződő akciók a 11. századtól állandó jelenségei Európának. Az első jelentős pogromként az 1095-ben meghirdetett keresztes hadjárat idején Nyugat-Európában bekövetkezett eseményeket szokták említeni. Azonban nem ez a legkorábbi példa a középkori Nyugat-Európában, amikor a zsidó népességgel szemben atrocitásokkal találkozunk. A 7. századi Ibériában általában a keresztény hitre történő áttérés kikényszerítése kapcsán jelenik meg a zsidók üldözése. A zsidók áttérítése a középkori eszkatológia egyik fontos eleme. E szerint az örök szombat akkor jön el, amikor az összes zsidó keresztény hitre tér. A középkori zsidóüldözések legitimációjának egyik legfontosabb eleme éppen ebben a kora középkori gondolatban gyökerezik.