Zoja

A Szovjetuniót már Lenin a „hősök országának”nyilvánította, így mi sem természetesebb, mint hogy a forradalmi harcok hőseit később a munka hősei váltották fel, akik az 1920-as évek feszített tempójú iparosításában ugyanúgy viselkedtek a munkapad mellett, mint a harcmezőn: fegyelmezetten, kétely nélkül követték az előírásokat, és emberfeletti teljesítményükért katonai jellegű kitüntetésekben részesültek. A sztahanovistákkal teli ország azt a hivatalos üzenetet sugározta, hogy bárkiből lehet hős, és a hősök földjén meseszerű az élet, mely minden percben valami csodát tartogathat.

1941-től azonban a háború véget vetett az optimizmus és a hősiesség mesterséges kultuszának, s valódi harc kezdődött. A háborúban a propaganda éppen olyan stratégiai szerepet játszott, mint a harcoló katonák: a propagandisták – háborús tudósítók, írók, költők, festők – hivatásszerűen gyártották a hősöket, mint a remény hivatalos letéteményeseit, akiket példaként állítottak a lakosság elé. A feltűnően hasonló hősi történetek igen kevés elem variációjából álltak össze. A hősök élete a szocialista realizmus szabályait követte és az elképzelt bolsevik tulajdonságokat sugározta: elszántság, merészség, vakmerőség, valamint hűség a néphez és a párthoz.

A „hivatalos hősök” első csoportjába a történelemkönyvekből is jól ismert katonai vezetők, a nagy stratégák tartoztak, akik nélkül a Szovjetunió nem