Vörös ország

A magyarországi kommunista hatalomátvétel meglehetős elképedést váltott ki a párizsi békekonferencia döntéshozói körében. Nemcsak azért, mert a proletárdiktatúra vezetői jobbára teljesen ismeretlen szereplők voltak a nagypolitika színpadán, hanem egyúttal olyan új, ismeretlen, dinamikus és félelmet keltő politikai erőt képviseltek, amely a civilizált világ leigázásával fenyegetett. Ráadásul az első hírek Budapestről arról érkeztek, hogy az új államhatalom szervei vagy egyszerűen csak kommunista aktivisták bántalmazzák, megverik az antantmissziók munkatársait. Vix alezredes és munkatársai három napon keresztül tulajdonképpen szobafogságra voltak ítélve, s bár Kun Béla személyesen látogatta meg a francia misszióvezetőt a kapcsolatok fontosságát hangsúlyozva, a francia katonatiszt és társai, amint tehették, elhagyták az országot. 

Az antantnak kevés képviselője és megfigyelője maradt helyben: néhány olasz tiszt és diplomata, a Vöröskereszt és különböző segélyszervezetek képviselői, illetve Philip Marshall Brown amerikai jogász és diplomata. Ő is hozzájárult ahhoz a párizsi békecsinálók között elég gyorsan elterjedő nézethez, mely szerint a magyar kommunizmus nem más, mint a magyar nacionalizmus és a Kárpát-medencei hegemón törekvések egy újabb alakváltozata, s ebben a tekintetben eszmei folyamatosság van Károlyi, Kun Béla és akár Horthy Miklós között. Az, hogy az antant képviselői jobbára másodkézből, a bécsi, belgrádi, bukaresti missziók révén jutottak információkhoz a magyar állapotokról, nem sokat segített a helyzet megértésében. Az április eleji, végül is kudarcosnak bizonyult Smuts-misszió (Jan C. Smuts búr tábornok vezette, a vasúti kocsijait el sem hagyó küldöttség Budapesten 1919. április elején) nem javított az ügyön. Az alábbi szemelvények azt mutatják be, hogy miképpen kombinálódik a bolsevizmustól való félelem, vezetőinek lenézése és a magyar helyzet feletti töprengés, továbbá a várakozás a proletárdiktatúra csendes elmúlására.