Volt egyszer egy borvidék

Vác földrajzi adottságai mindig is kiválóak voltak a szőlőtermesztés és a borászat számára: adott a temperáló, fényt visszaverő nagy víz, a Duna, a 150–250 méter magas dombok, a háttérben a hidegtől védelmező nagy hegy, a Naszály, mely a maga 652 méterével kimagaslik a dombok közül és pompás talajt biztosít a szőlőnek (a mészkő- és dolomithegy alján márgás-löszös üledékek, öntéstalajok, a dombokon pompás barna erdőtalajok a jellemzőek). A barna erdőtalaj és a szőlő szeretik egymást, ilyen humusz borítja szinte az összes Vác körüli, a Naszályhoz dél-délnyugat felől kapcsolódó dombot. A csapadék fél évszázada 550-600 mm volt, ez a magyar átlag, ma a messziről látható, durva tájsebet okozó bányászat miatt mérhetően kevesebb, 450-500 mm, mert a pőre mészkő több hőt sugároz ki, mint az erdős hegy, és gátolja a pára kicsapódását. A váci föld kevéssé alkalmas a gabonatermesztésre, a szőlő igénytelenebb. Egy táj sokszor azért lesz bortáj, mert másra nem jó.  

Az első biztos és közvetlen adat a váci borkészítésről 15. századi, de már fejlett borkultúráról tanúskodik, amely nyilvánvalóan hosszas genezis eredménye. (Egy korábbi közvetett adat is erre utal: Márki Sándor szerint 1216-ban a váci püspököt alkoholizmusa miatt bepanaszolták a pápánál.) Az első közvetlen adat szerint 1457-ben Dékán Péter váci bürger pincevölgyi szőlőjét a pilisi pálos kolostornak adományozta. Galeotto Marzio szerint „Vác jó bortermő hegyvidékét Minerva és a múzsák lakják és látogatják”. Talán ezért is telepített sok szőlőt Galeotto tanítványa, Báthori Miklós váci püspök, aki valóságos reneszánsz udvart épített ki Vácott. Báthori azelőtt szerémi püspök volt, márpedig Tokaj előtt a Szerémség volt a legjelentősebb, nemzetközileg is ismert borvidék a Magyar Királyságban. 

Sokatmondó Johannes Cuspinianus (Johan Spießhaymer, 1473–1529) megjegyzése, a bécsi humanista ugyanis 1491-ben I. Miksa követeként  II. Ulász­ló udvarában járva így emlékezett meg a váci borról: „A könnyű asztali bort, melynek olyan világos a színe, mint a víznek, váci bornak hívják.”  A „borleírás” azt sejteti, hogy nem agyonoxidált, mert nem sárga, hanem vízszínű volt a bor, ami leginkább a mai modern, friss, reduktív borok színére emlékeztet, feltehetőleg jó savú, üde ital lehetett. 

A filoxéra előtt a váci borok alapanyagát nem occidentalis világfajták (rajnai rizling, chardonnay, sauvignon blanc vagy pinot noir, cabernet-k, merlot stb.), hanem pontusi, ma „hungarikumnak” nevezett fajták képezték, így a sárfehér, mely eszményi asztalibor-szőlő, a rakszőlő, a vörös dinka, a gohér, a mézes fehér, a kadarka és a rózsaszőlő. A filoxéra előtti, középkori szőlőfajtákat ma övező mítosz