Ingyenesen olvasható
Komoly diplomáciai feszültség keletkezett Vilnius és Moszkva között az elmúlt hetekben, amikor a litván kormány megakadályozta orosz vasúti szállítmányok áthaladását a területén a kalinyingrádi exklávé felé. Litvánia az Európai Unió által életbe léptetett szankciós csomagokra hivatkozva tagadta meg bizonyos áruk átszállítását. Így a térség a meghirdetett részleges blokád és az arra adott erőteljes orosz kijelentések miatt az orosz–ukrán háború egyik fontos diplomáciai színterévé vált. A két ország közötti vitába történelmi szál is keveredett, hiszen június elején egy orosz képviselő törvényjavaslatot terjesztett be a Duma elé, hogy vonják vissza a litván függetlenség elismerését. A javaslat már csak amiatt is megkérdőjelezhető, mert Litvánia 1991-ig a Szovjetunióhoz tartozott, és nem Oroszország része volt. Az emlékezetpolitikai vita megértéséhez Litvánia elmúlt évszázados történelmét is fel kell idéznünk, hozzátéve, hogy mivel az ország 2004 óta tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, a 20. századi történelmét meghatározó kisállami kiszolgáltatottság már a múlté.
Litvánia a „nagy háború” időszakában – a meggyengült nagyhatalmak „árnyékában”
A litván területek Lengyelország 18. századi felosztásával jutottak orosz fennhatóság alá. A 20. század elején a litván értelmiségi réteg elsősorban nemzeti-területi autonómia kivívására törekedett; és a teljes nemzeti függetlenség kivívására csak kevesen mertek gondolni. Ez az irányzat az Orosz Birodalomból való kiválást három kormányzóság területén képzelte el (Vilnius, Kaunas és Suwalski kormányzóság).
Az első világháborúban a németek 1915 őszén foglalták el ezeket a területeket. A megszállásuk idején, 1917 szeptemberében létrejött a litván országos tanács, amely kiállt a teljes függetlenség mellett. Németország az 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békében elismerte ezt; és a litvánok egy esetleges annexiós szándék elhárítására júliusban meghívták a trónra a württembergi dinasztia egyik hercegét, Károly Vilmost, II. Mindaugas néven. A Német Császárság, amely győztesen zárta le az Osztrák–Magyar Monarchiával együtt a keleti front küzdelmeit, érdekszférájának tekintette a Baltikum térségét. Ezt jelezte, hogy a két másik balti állam – Lettország és Észtország – területét Balti Fejedelemség néven a porosz király, azaz II. Vilmos német császár fennhatósága alá akarták vonni. Fél évvel később az elszenvedett vereség azonban felülírta a térség jövőjéről alkotott német elképzeléseket.
Az 1918. november 11-i német fegyverletételt követően Lettország és Észtország kikiáltotta a függetlenségét, míg Litvániában II. Mindaugas névleges uralma is véget ért. A német csapatok kivonulása után a Baltikum az orosz polgárháború hadviselő feleinek, majd az újjászülető Lengyelország és Szovjet-Oroszország ütközőzónájává vált. 1918. november és 1919. január között a bolsevikok a Baltikum nagy részét elfoglalták, de a térség rövidesen az ellentámadásba lendülő fehér haderő bázisává is vált.
A független litván állam – ellentétben az erős szomszéddal
A mintegy 80%-ban lengyelek lakta Vilniust (lengyelül Wilno), amelyre etnikai okok miatt Lengyelország is igényt tartott, 1919 elején négy hónapig a bolsevikok uralták. A lengyelek 1919 áprilisában elfoglalták a várost, de a litvánok elutasították a lengyelek által erőltetett föderációt. Miután 1920-ban kitört a lengyel–szovjet–orosz háború, az előrenyomuló Vörös Hadsereg kiszorította onnan a lengyeleket. A bolsevik állam Moszkvában 1920. július 12-én békét kötött Litvániával, elismerte függetlenségét, illetve jogát Vilniusra. A varsói csatában elszenvedett veresége után a visszavonuló Vörös Hadsereg augusztus végén át is adta a várost, amelyet a litvánok a fővárosukká nyilvánítottak.
Vilnius helyzete azonban továbbra is feszültséget okozott Lengyelország és Litvánia között. Annak ellenére, hogy Varsó hivatalosan elismerte a litvánok fennhatóságát, 1920 októberében Zeligowski tábornok lengyel szabadcsapatai bevonultak a városba. Kikiáltották a Közép-Litván Köztársaságot, amely valójában bábállamként létezett a két ország között. Ezt a területet – 14,5 ezer km², félmillió lakossal – végül Lengyelország 1922-ben magába olvasztotta.
Mivel Litvánia a területváltozást nem fogadta el, a két világháború között a két ország kapcsolata mindvégig hűvös maradt – jogilag hadban álltak –, így diplomáciai kapcsolat sem volt közöttük. A szovjet külpolitika továbbra is támogatta Litvánia igényét Vilniusra, ebben persze az is szerepet játszott, hogy Moszkva érdekelt volt Lengyelország gyengítésében. A litvánok az elvesztett területekért cserébe, egyfajta kompenzációként 1923-ban megszállták Memel környékét (mai Klaipéda), ezzel tengerparti kijárathoz jutottak. 1924-ben a Népszövetség nyomására széles körű autonómiát biztosítottak az ott élő németeknek. A Memel-vidéket a nemzetiszocialista Németország egy fenyegető hangvételű ultimátumot követően szerezte meg, és olvasztotta be 1939 márciusában.
Forrás: Wikimedia Commons - Uldis Pinka
Litvánia a második világháború időszakában – két nagyhatalom szorításában
Fél évvel később a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján Litvánia először a német érdekszférába került. Ám ez a helyzet Lengyelország megszállását követően megváltozott, mert 1939. szeptember 28-án egy újabb megállapodással az országot átsorolták a szovjet érdekszférába, a másik két balti államhoz hasonlóan. A Vörös Hadsereg októberben átadta a hadműveletei során elfoglalt Vilniust, cserébe Moszkva 20 ezer fős alakulat állomásoztatását kérte a kiszolgáltatott ország területén. Ezzel egy időben a Szovjetunió hasonló „kölcsönös segítségnyújtási megállapodásba” kényszerítette bele Lettországot és Észtországot is. 1940 nyarán Sztálin továbblépett: előbb egy szovjetbarát kormány felállítását követelte, majd csapatainak létszámát akarta megnövelni. Az ultimátumot az 1926 óta hatalmon lévő litván államfő, Antanas Smetona elfogadta, majd külföldre menekült.
A szovjetizálás forgatókönyve innentől kezdve felgyorsult; előbb a szovjet haderőre támaszkodva névleges választást tartottak, majd 1940 augusztusában az összeülő parlament kimondta Litvánia csatlakozását a Szovjetunióhoz. Hasonló folyamatok zajlottak le ekkor Lettországban és Észtországban is. A sztálini minta gyors bevezetése a balti államokban nemcsak gazdasági-politikai-társadalmi „rendszerváltozást” jelentett, hanem a terror megtapasztalását is: számos kivégzés mellett több mint 130 ezer embert – köztük kb. 38 ezer litvánt – deportáltak Szibériába.
1941 nyarán a Barbarossa-hadművelet keretében támadó német haderő gyakorlatilag egy hét alatt kiszorította a Vörös Hadsereget Litvánia területéről. A lakosság nagy része egyfajta felszabadításban bízott, de a németek is megszállóként viselkedtek. A területet a rigai központú Keleti Birodalmi Főbiztosság alá sorolták. A következő években a Litvániában élő zsidóság súlyos vérveszteséget szenvedett – mintegy 180 ezer volt a halálos áldozatok száma, ami a korábbi zsidó népesség közel 90%-át jelentette. A tömeggyilkosságokban a németekkel kollaboráló litván fegyveres osztagok is részt vettek. Vilniusban, amelyet zsidó kulturális központi szerepe miatt „észak Jeruzsálemének” is neveztek, a 70 ezres zsidó közösséget szinte teljesen felszámolták.
A németek helyi rendfenntartásra a nagy létszámú, de gyengén felszerelt Litván Területvédelmi Erőt alkalmazták, de 1944-re annyira megromlott az irreguláris egységek és a Wehrmacht viszonya, hogy a területvédelmi erő vezérkarát letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták. A fegyveres csoportok egy része ettől kezdve szembefordult a németekkel, majd 1944 nyarától a beérkező szovjet csapatokkal is felvette a harcot. Miután a Vörös Hadsereg kiszorította a német haderőt a térségből, Moszkva a területet Litván Szovjet Szocialista Köztársaság néven visszacsatolta a Szovjetunióhoz. A szövetséges nyugati nagyhatalmak tudomásul vették a szovjet lépéseket. A térségben jelentős határváltozások is történtek, amikor az 1945-ös jaltai és potsdami konferencia döntéseivel felszámolták Kelet-Poroszországot – ekkor egy 15 ezer km²-es területet a Szovjetunióhoz (Königsberg, a leendő Kalinyingrád körzete); míg a 2,7 ezer km²-es Memel-vidéket Litvániához csatolták, vagyis végső soron ez is a szovjet állam része lett. (Ekkor csatolták Lengyelországhoz Kelet-Poroszország déli sávját is.)
A függetlenség kivívása
Litvánia – és a másik két balti állam – számára a függetlenség lehetősége a gorbacsovi időszakban vált újra realitássá. A szovjet pártfőtitkár által meghirdetett reformok olyan politikai erők ébredését is elhozták, amelyek a szuverenitásra és a semlegességre tették a hangsúlyt. 1989. augusztus 23-án a balti államok 5 és fél millió lakosából mintegy 2 millióan élőláncot alkottak Tallinn és Vilnius között, demonstrálva elkötelezettségüket a nemzeti önrendelkezés mellett. A politikai átalakulás nyitányaként 1990 februárjában a litván parlament érvénytelenítette a Szovjetunióhoz való csatlakozásról szóló 1940-es határozatot. A következő hónapban a nemzeti szuverenitás mellett kiálló mozgalom, a Sajudis (Litván Mozgalom az Átalakulás Támogatására) nyerte meg a választásokat, és az új parlament összehívása után azonnal kimondták az ország függetlenségét – elsőként a szovjet tagköztársaságok közül.
A szovjet pártvezetés nem fogadta el az egyoldalú lépést, és Gorbacsov továbbra is a Szovjetunió egyben tartására törekedett. 1990 áprilisában részleges gazdasági blokádot hirdetett Litvániával szemben, de Moszkva ekkor már nem tudta visszaállítani pozícióját a térségben. A Litván Kommunista Párt vezetősége elutasította a függetlenséget, és az országban élő orosz nemzetiségű lakosokra igyekezett támaszkodni. (Ekkor az oroszok a lakosság 9,5%-át tették ki.) 1991 januárjában az indulatok is elszabadultak: a Moszkva-barát erők a szovjet haderő különleges egységeire támaszkodva megpróbálták átvenni a hatalmat. A hadsereg alakulatai több középületet is elfoglaltak, miközben a litván rádió és televízió központjánál az összecsapások során tucatnyian életüket vesztették. A litván parlamentet százezres tömeg vette körül, és a lakosság bátor kiállása, valamint a vérontás miatti nemzetközi tiltakozás elérte célját: 1991. január 14-én visszarendelték a páncélosokat az utcáról.
A helyzetet a következő hónapban megtartott népszavazás tisztázta, ekkor a leadott szavazatok több mint 90%-a támogatta a függetlenséget. Ezekben a hetekben hasonló eredménnyel végződő népszavazások voltak Lettországban és Észtországban is. A három balti állam már szuverén államként működött, de függetlenségüket formálisan csak 1991. szeptember 6-án ismerte el a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa.
Forrás: Wikimedia Commons - Andrius Petrulevičius felvétele
