Veres Pálné az iskolaalapító (1815–1895)

A történelmi Nógrád megye sok olyan személyiséget adott a magyar nemzetnek, akik nélkül történelmünk, kultúránk sokkal szegényebb lenne. Itt nőtt fel az akadémia első elnöke Teleki József, itt élte le életét Madách Imre, ide telepedett le Pulszky Ferenc, innen nyert ihletet sok-sok novellájához Mikszáth Kálmán, évtizedekkel később erről a tájról indult el Krúdy Gyula. A terület titkát nehéz megfejteni: nincsenek patinás iskolái, és ősi, polgárosult városai. Falvak, kisvárosok, nemesi kúriák és szerényebb arisztokrata kastélyok találhatók Nógrádban, amelyet a 20. század elejéig tótul és magyarul beszélő katolikusok, evangélikusok és kisebb számban reformátusok laktak. A vármegye életét az impozáns balassagyarmati megyeházáról irányították. A megye vezetője néhány évtizedig Veres Pál birtokos nemes volt, aki szorgalmának, tehetségének, hazafiságának köszönhetően érte el tekintélyes pozícióját. Nevét azonban nem ezért őrzi nemzeti emlékezetünk – talán ő történelmünk leghíresebb „férje”, akit felesége miatt ismerünk. Veres Pálné Beniczky Hermin élete is ezer szállal kötődik a nógrádi vidékhez.

Beniczky Hermin a Nógrád megyei Láziban (ma Lazy, Szlovákia) született evangélikus családban, 1815. december 13-án. Édesapját, Beniczky Pál földbirtokost ugyan már egy éves korában elveszítette, de édesanyja, Sturman Karolina nagy figyelmet fordított három lánya (Hermin volt a középső) nevelésére. A család a téli időszakot általában budai házukban töltötte. Az édesanya aktív részese volt a főváros társadalmi életének, támogatója volt a József nádor második felesége, Hermina főhercegasszony által alapított Pest-Budai Jótékony nőegyletnek, a város első modern kori szociális intézményének. Hermin a főhercegnő után kapta a nevét.

A boldog gyermekkor 1831-ig, Hermin 16 esztendős koráig tartott, amikor édesanyja a kolera áldozatául esett. A három lány nagyapjuk tótgyörki (Hévízgyörk) kastélyába került. Jókai Mór részben róla, Sturman Mártonról mintázta a magyar nábob figuráját. Sturman valóban gazdag ember volt – már a 18. század végén sikeres részvénytársaságot alapított, amely többek között az ózdi kohászat elindítója volt. Családi élete azonban tragikusan alakult, feleségét és hét felnőtt gyermekét temette el. Emberkerülő hóbortosságának szimbólumává vált koporsója, melyet még életében megrendelt és kastélyában állított ki. Még az ezüstből vert számok is megvoltak, hogy halálakor arra se legyen már gondja a rokonságnak. (A sors azonban túljárt Sturman nagyapa eszén – 1844-ben halt meg, így még egy négyest be kellett szerezni a pesti ötvöstől). Sturman Márton magához vette az elárvult lányokat, de nevelésükben a „rousseau-i” elvekhez tartotta magát. Ez akkoriban azt jelentette, hogy a lányok azt csináltak, amit akartak. A kártyázás mellett Hermin nagyapja könyvtárának köteteit is válogatás nélkül elolvasta.

A Tótgyörkről teljes mértékben hiányzó társasági életet az anyai nagynéni, Tihanyi grófnő pesti szalonjában ismerhették meg a lányok. Itt Hermin kiváló emberekkel (és udvarlókkal) találkozhatott – a kritikus és lapszerkesztő Toldy-Schedel Ferenc, a tudós Szontagh Gusztáv, a későbbi komponista Fáy Gusztáv is a kérő-jelöltek között volt. Végül Veres Pál nyerte el Hermin kezét (és mint írtuk, ennek révén nevének halhatatlanságát) 1839-ben. 

A házaspár Vanyarcon telepedett le, ahol 1841-ben született egyetlen, felnőtt kort megért gyermekük, Szilárda. Hermin, aki haláláig úgy érezte, hogy taníttatása elégtelen volt, ezért tudása hiányos maradt, nagy lendülettel vette bele magát leánya nevelésébe. Megismerte, és időnként kíméletlenül alkalmazta is a legkorszerűbb nevelési szakirodalom elveit. Hogy leányának ne legyenek később oly nehézségei a magyar nyelvvel, mint neki voltak, a francia és német nevelőnőket távol tartotta házuktól. Helyettük tehetséges fiatalembereket fogadott fel házitanítóul, köztük Győry Vilmos későbbi pesti lelkészt, írót, műfordítót, akadémikust. A csillapíthatatlan tudásszomjjal megáldott Hermin leánya valamennyi óráján részt vett, és talán még nála is többet tanult. 

Veres Pálné már gyermekként szenvedélyesen érdeklődött a közélet iránt. Ennek is köszönhető, hogy fiatalasszonyként szorgalmasan építette kapcsolati hálóját. Szirákon nyitott házat vitt, Pesten is eltöltött rendszeresen több hónapot és lányával ellátogatott a népszerű fürdőhelyekre. Pulszky Ferencné, Kossuth Lajos, Radvánszky Antal, Bajza József, a szomszédos Szirákon nevelkedett Telekiek is az ismerősök közé tartoztak. Veres Pálné legkitartóbb látogatója (egyes kutatók szerint plátói szerelme) az 1840-es évek elejétől kezdve Madách Imre volt. Veres Pálné – bármit is gondolt magáról – művelt, szellemes, a vitáktól sem visszariadó asszony volt. Madách az Ember tragédiája részleteivel is megismertette, és az első nyomtatott példányt neki ajándékozta főművéből.

Elszánt Madách-kutatók máig vizsgálják, hogy Veres Pálné alakja mennyiben hatott a műre, az viszont biztos, hogy a költő döntő módon befolyásolta Veres Pálné életét. Madách 1864-ben tartotta akadémiai székfoglaló beszédét a férfiak és nők viszonyáról. Tételmondata az volt, hogy a nő ugyan lehet kedves, fontos és ihlető dilettáns a férfi számára, de „soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Veres Pálné mélyen felháborodott barátja nézetein. Ellenkező véleményét levélben fejtette ki, amelyet azonban Madách súlyos betegségére való tekintettel sohasem küldött el a címzettnek.

Az akadémiai székfoglaló hatására az akkor 49 éves Veres Pálné a közélet lelkes, de passzív szemlélőjéből annak aktív formálójává vált. A fordulathoz magán- és közéleti változások is hozzájárultak. Szilárda 1861-ben hozzáment Rudnay Józsefhez. Az 1865-től kezdődő és az 1867-es kiegyezésben testet öltő politikai fordulat új igényeket szült és új lehetőségeket nyitott meg. Veres Pálné 1865-ben, a Jókai által szerkesztett „Hon”-ban jelentette meg „Felhívás a nőkhöz” című írását, amelyben vitába szállt Madáchcsal (és persze másokkal is): „Isten az észtehetséget nemcsak az egyik nem monopóliumává rendelte, az ész, az isteni szikra mindkét nemmel közös” – jelentette ki. Férfiak és nők közötti szellemi különbség nem születésbéli adottság, hanem abból fakad, hogy utóbbiak képzési színvonala és karrier-lehetősége meg sem közelíti az előbbiekét. 

Noha a felhívásnak eleinte csak csekély visszhangja volt, Veres Pálné nem adta fel. 1867. május 24-én 21 hölgy-társával együtt megalapította az Országos Nőképző Egyletet. Hogy valós társadalmi igényre érzett rá, az is mutatja, hogy az év végén az egyletnek már 200 tagja volt. Eredeti elképzelésük az volt, hogy az állam állítson fel egy mintaként szolgáló felsőbb nőiskolát. Szinte elképzelhetetlen az a logisztikai teljesítmény, amellyel fél év alatt összegyűjtötték 9 000 nő aláírását egy, a parlamenthez intézett kérvényhez az állami minta felsőbb leánynevelő intézet érdekében. Deák Ferenc örömmel vállalta a kérvény benyújtását, az illetékes kultuszminiszter, Eötvös József azonban nem lelkesedett az ötletért: „fontosabb, hogy a béresasszony kötni tanuljon, mint a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb kiképzése”, mondta a javaslatra. 

Állami iskola nem jött létre, ezért az egylet a „B-tervet” megvalósítva 1869. október 17-én megnyitotta saját leánynevelő intézetét. A kezdet szerény volt, a két évfolyamos képzést egy bérelt helységben 14 növendék kezdte meg. Veres Pálné az egyesület elnökeként majd’ harminc évig formálta az iskola arculatát, amely hihetetlen fejlődésnek indult. 1881-ben már saját épületük volt a Zöldfa (ma Veres Pálné) utcában, amely 1886-ban épült fel a ma ismert formájára (Veres Pálné Gimnázium). A kétéves tanfolyamból 11 évfolyamos iskola lett, amely magában foglalta az elemi iskolát, a polgári iskolát, a tanítóképzőt, internátust, különféle „szaktanfolyamokat”, 1896-tól pedig a leánygimnáziumot is. Ezt az utolsó lépést Veres Pálné már nem élhette meg, de arról még tudomást szerzett, hogy Csáky Albin kultuszminiszter néhány egyetemi szakot megnyitott a lányok számára is. Történetesen éppen azokat a szakokat, melyeket Veres Pálné már húsz évvel korábban javasolt. 

Veres Pálné hatékony működési modellt talált ki az iskola számára. Az iskola és az internátus igazgatóján kívül a pesti gimnáziumok legjobb tanárai oktatták óraadókként a lányokat. Ez nemcsak gazdaságos módszer volt, de a minőségbiztosításról is gondoskodott, amennyiben garantálta, hogy az intézet tanulói ugyanazt az oktatást kapják, mint a gimnazista fiúk. Veres Pálnénak a tantervről is határozott elképzelései voltak. A fiúgimnáziumok latin és görög óráit elhagyta, helyükre olyan tárgyak kerültek, amelyek a leendő anyák és feleségek, vagy akár az önálló egzisztenciát tervező lányok is tudtak hasznosítani. Neveléstan, egészségtan, lélektan, a háztartásba szükséges vegytan, matematika és könyvvitel, valamint művelődéstörténet, művészettörténet, esztétika voltak a „lányos” tárgyak. A logika, etika, természettan, alkotmányismeret, történelem, földrajz, irodalomtörténet, magyar nyelvtan és stilisztika ismerete kellett ahhoz, hogy a lányok műveltsége teljesen egyenértékű legyen a gimnáziumot végzett fiúkéval. A korábbi leányintézetek anyagából a tánc-, zene-, és illemtanórák az internátus keretében kerültek oktatásra, a modern nyelvek (angol, francia, német) a rendes iskolai tananyag részei maradtak.

Az iskola kapott ugyan rendszeres államsegélyt, de működéséhez elengedhetetlen volt a tandíj és a támogatók befizetései. Az iskola sikereire külföldön is felfigyeltek. Megfizethetetlen erkölcsi támogatást jelentett, hogy Erzsébet királyné három alkalommal is meglátogatta az iskolát. Mindez azonban nem volt elég arra, hogy az iskola nyilvánossági jogot kapjon – azaz az általa kibocsátott bizonyítványokat az állam is elismerje. Erre eleinte nem is nagyon törekedett Veres Pálné, mert az elismerés egyben szorosabb ellenőrzést is jelentett volna. 1894-től ismerték el nyilvános iskolaként az intézményt.

Az iskolaalapítás körüli tapasztalatok Veres Pálnét feministává tették, miközben megőrizte konzervatív világnézetét és mély keresztyén hitét. Keserű politikai tapasztalatai még a nők szavazati jogának támogatására is rávették: „Mert ha mi szavazati joggal bírunk, a képviselőségre megválasztandónak (ki most csak férfiérdeket képvisel) mondtuk volna: ’Mi akkor választunk meg, ha jó női iskolák fölállítását megígéred.’” A nők műveltségének fejlesztését és kulturális felemelését mindenekelőtt hazafias és keresztyén kötelességének érezte. A hitét haláláig buzgón gyakorló Veres Pálné hivatását az evangéliumra vezette vissza: „Krisztus megmutatta az utat, melyen minden különbség nélkül haladnia kell az embernek. Nem jelölt ki külön bölcsességet a férfiak részére és nem hízelgett a férfiaknak azzal, hogy a nő alárendeltje. De megmutatta a nőnek is az utat, melyet követnie kell. Áldásteljes és ön-feláldozó, szeretetteljes cselekedet által minden ember egyenlő.” Veres Pálné életének utolsó három évtizedében bebizonyította, hogy mindezek nemcsak szép elvek, hanem a gyakorlatban is végrehajtható program.