Vérbírák

Két év­ti­zed – amely­ben a ma­gyar jog­rend­szer már nem is­me­ri a ha­lál­bün­te­tést – ke­vés volt ah­hoz, hogy a vér­bí­ró­sá­gok­ról és a vér­bí­rák­ról hall­va meg ne bor­zong­jon az em­ber. Hon­nan szár­ma­zik ez a meg­döb­ben­tő el­ne­ve­zés? A ma élők min­de­ne­set­re az öt­ve­nes évek nagy kon­cep­ciós pe­rei­re és az 1956-os for­ra­da­lom ke­gyet­len meg­tor­lá­sá­ra gon­dol­nak, pe­dig a fo­ga­lom sok­kal ko­ráb­bi idők­ből ered. 

Az el­ső vész- vagy vér­tör­vény­szék a po­zso­nyi volt. Amp­rin­gen Gás­pár kor­mány­zó ál­lí­tot­ta fel a Wes­se­lé­nyi-összees­kü­vés után, 1673-ban az­zal a cél­lal, hogy meg­bün­tes­se az 1669-es össze­es­kü­vés va­la­mennyi gya­nú­sí­tott­ját. 1674. áp­ri­lis 4-én 300 em­ber fö­lött mond­tak ki ha­lá­los íté­le­tet. Igaz, 236 elítél­tet – akik aláír­ták az ural­ko­dó irán­ti hű­ség­nyi­lat­ko­za­tot – szabadon enged­tek, a töb­bieket gá­lya­rab­ság­ba hur­col­ták. 

Ru­yt­ter hol­land ad­mi­rá­lis a túlélő­ket évek múl­va si­ke­re­sen ki­sza­ba­dí­tot­ta. Ta­lán en­nél is ke­gyet­le­nebb volt gróf An­to­nio Ca­raf­fa ge­ne­rá­lis Eper­je­sen felál­lí­tott vér­tör­vény­szé­ke, a má­sik „bí­ró­ság”, amely vész­ter­he­sen te­le­pe­dett rá a ma­gyar közélet­re. Ca­raf­fa ge­ne­rá­lis 1687-ben Thö­kö­ly Im­re hí­vei­nek kiir­tá­sá­ra hoz­ta lét­re 12 tag­ból ál­ló bí­ró­sá­gát. A tes­tü­let­ben 4 csá­szá­ri ka­to­na és 8 ma­gyar ne­mes, il­let­ve polgár vett részt. Dön­té­sei­ket a gya­nú­sí­tot­tak kín­val­la­tá­sa után min­den­kor Ca­raf­fa uta­sí­tá­sai­nak meg­fe­le­lően hoz­ták. 

Esz­te­len vé­reng­zé­sük a ná­dort is ar­ra in­dí­tot­ta, hogy pa­naszt emel­jen I. Li­pót csá­szár­nál a jog­tip­rás miatt. A császár nem adott elég­té­telt, s a ma­gyar jog­tu­dat­ban meg­ma­radt a vér­bí­ró­ság és a vér­bí­ró fo­gal­ma. Olyan „bí­rók” vol­tak ők, akik a ha­ta­lom ér­de­ké­ben – mit sem tö­rőd­ve az igaz­ság­gal – meg­hoz­ták a kí­vánt ha­lá­los vagy sú­lyos rab­sá­got je­len­tő íté­le­te­ket.