Ingyenesen olvasható
Olaszország az 1915. májusi hadba lépése után egyetlen frontszakaszon, minden erejét összeszedve próbálta áttörni az osztrák–magyar hadsereg védővonalát az Isonzó folyó mentén, hogy aztán a hátországba betörve kiüsse a Monarchiát a háborúból. A tizedik próbálkozásuk során minden korábbinál nagyobb erőket vetettek be, azonban támadásaik hatalmas áldozatok árán is csak csekély területi nyereségekkel jártak. Igencsak rossz előjelnek mutatkozott az olaszok részéről, hogy a tizedik isonzói csata során (1917. május 12 – június 5.) több hadifoglyot vesztettek, mint a Monarchia hadserege. Az olaszok harci moráljának hanyatlása jól megmutatkozott a pár hónappal később bekövetkező caporettói áttörés során. A végső győzelem azonban – köszönthetően a térségbe érkező angol–francia, később amerikai csapatoknak – elmaradt, a Monarchia katonai veresége pedig borítékolhatóvá vált.
Hogyan került egymással hadba a korábban elvileg egy szövetségben lévő Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia? Miként zajlott a tizedik isonzói csata? Milyen hőstetteket hajtottak végre a Monarchia alakulatai?
Előzmények
Az első világháború kezdetén Olaszország – bár papíron a központi hatalmak tagja volt – a hadba lépés helyett a semlegességet választotta, és még ennek a politikának a fenntartásáért is, cserébe, területi kompenzációkat kért az Osztrák–Magyar Monarchiától. A két fél közötti tárgyalások nem vezettek eredményre, az antanthatalmak pedig olyan ajánlatot tettek le az asztalra, aminek a római vezetés nem tudott ellenállni: 1915. április 26-án kötötték meg a londoni egyezményt, amelynek értelmében Olaszország az antant oldalán való hadba lépésének fejében megkaphatja a háború után Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai-félszigetet, Dalmácia egy részét, illetve további gyarmati területeket. Olaszország 1915. május 4-én felmondta az 1882-ben, Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött hármas szövetségét, majd május 23-án meg is érkezett az olaszok hadüzenete Bécsbe.
Forrás: Wikimedia Commons / www.esercito.difesa.it
A Monarchia katonai vezetése kezdetben csakis a védekezésre gondolhatott – mivel az osztrák–magyar erőknek ekkor két másik fronton is helyt kellett állnia. Nem a két ország határán kívánták megállítani a túlerőben támadó olaszokat, hanem a természetes akadályok mentén. A legjelentősebb csaták helyszíne az Isonzó folyó volt, amelynek nyugati partját a Monarchia csapatai átengedték az olaszoknak, és a keleti parton húzódó hegyekben alakították ki védelmüket. Az Alpoktól délre, az Adriába torkolló folyó közel 100 kilométer hosszú szakaszán két hídfő maradt az osztrák–magyar haderő kezében, abban a reményben, hogy később innen majd ellentámadást indíthatnak. A két hídfő (északon a mai Tolmin település, illetve délen a mai Gorizia) mentén bontakoztak ki az elkövetkező hónapokban a hadszíntér legnagyobb csatái.
Az olaszok összesen 11 alkalommal próbálkoztak a hídfők, illetve a Doberdó-fennsík elfoglalása után utat törni Trieszt felé. Az első öt csata során (amelyek 1915 júniusa és 1916 márciusa között zajlottak) az olasz csapatok csak csekély területi sikereket értek el hatalmas veszteségek árán, az osztrák–magyar védelmi rendszer pedig végig stabil maradt. A hatodik isonzói csata (1916. augusztus 4–16.) során az olaszok bevették Görz (Gorizia) városát, illetve elveszett a Doberdó-fennsík egy része, és az azt uraló hegy (Monte San Michele) is. A hetedik, a nyolcadik és a kilencedik isonzói csaták (1916 ősze), hasonlóan az első összecsapásokhoz, csekély területi nyereségekkel jártak.
Forrás: Wikimedia Commons
A tizedik próbálkozás
1917 januárjában az antanthatalmak értekezletet tartottak Rómában, melynek során a térségben jövőbeli lehetséges katonai hadműveletekről tárgyaltak. A britek felajánlották, hogy csapatokat küldenek más hadszínterekről az olaszoknak segítségül, cserébe viszont az osztrák–magyar frontvonal teljes áttörését várták el. Az olasz fél legalább 8 angol–francia hadosztályt kért, jelentős nehéztüzérséggel. Ennyi egységet az antant azonban nem tudott nélkülözni, így a további katonai célkitűzések igencsak korlátozottak maradtak. Elviekben az 1917 tavaszán meginduló nagy antant offenzíva részeként – pontosabban annak támogatásaként – indultak volna meg az olasz katonai hadműveletek a térségben, azonban jelentős késedelemmel kezdődött csak el a támadás, május 12-én. A hadművelet fő célja Trieszt elfoglalása volt.
A korábbi ütközetekhez hasonlóan az olaszok túlerőben támadták, legalább több mint másfélszeres erőfölényben. A tizedik isonzói csata a harcba vetett erőket tekintve – mindkét oldalon – felülmúlta a korábbi küzdelmek méreteit. Az olasz hadsereg hatalmas tüzérségi előkészítés után – két és fél napon keresztül csak ágyúzták az osztrák–magyar csapatok állásait – rohamra indultak. A 46. gyalogezred egyik katonája, Ládi Imre naplójának néhány sora jól érzékelteti a háború borzalmait: „Május 12-én kezdte [az olasz fél] az offenzívát. Még meg sem virradt, és már nem érti az ember a saját szavát sem. [...] Borzasztó, ahogy kinéznek a sebesültek, mindenek fekete, a ruha letépve rólok [sic!]. Borzasztó nézni őket, a legtöbb nem tud jönni, olyan borzasztó sebek van. Nem szeretnék szanitész lenni. [...] Haj Istenem, csak azok volnának itten, akik előidézik és folytatni akarják a háborút. Tudom, nem tartana tovább ez a gyilkolás. Még a kő is ég, és a fa, szóval tűz az egész front.”
Forrás: Rubicon Archívum
Az olaszok katonai műveletét 130 repülőgép is támogatta. A támadó fél elfoglalta a Görztől északra található Kuk magaslatot, további jelentősebb sikert azonban már nem ért el. A korabeli Népszava tudósítása szerint: „Az olaszok kemény ellentállásra találtak a monarchia védőcsapataiban és a tervbe vett áttörés sehol, egyetlen ponton sem sikerült. Az osztrák–magyar jelentés közölte már, hogy az olaszok szakadatlanul rohamoztak, ezerszámra áldozták föl embereiket, hasztalanul”. Az olaszok rövid lélegzetvételnyi szünet után újra támadásba lendültek május 23-án, a várva várt siker azonban elmaradt az osztrák–magyar hadsereg kemény ellenállásának köszönthetően.
Katonai hőstettekben nem volt hiány: a Fajti Hrib magaslatot védő debreceni és temesvári gyalogezredek, valamint a budapesti 41. hovédgyaloghadosztály ezredei 14 támadást vertek vissza. A pécsi 52. gyalogezred II. zászlóalja a 383-as magaslaton (Plave környéke) 15-szörös túlerő ellen harcolt, és csak azután vonult vissza, miután parancsot kapott erre. Az olasz támadássorozat május 28-án fulladt ki teljesen. Időközben az osztrák–magyar csapatok jelentős erősítéseket kaptak, így képesek voltak ellentámadást indítani. Újabb véres harcok következtek – a cseh legénységű 28. gyalogezred például a támadás során elveszítette az állományának közel kétharmadát(!) –, az osztrák–magyar katonai siker azonban közel teljes lett. Június 5-re majdnem az összes olyan területet sikerült visszaszereznie a Monarchia erőinek, amelyeket az előző hetekben elvesztettek.
A végeredmény
Az olaszok a hadművelet során 36 ezer halottat, 96 ezer sebesültet, továbbá 27 ezer hadifoglyot vesztettek, az osztrák–magyar oldalon 7300 halott, 45 ezer sebesült, illetve 23 400 hadifogoly volt ez az arány. Igencsak figyelmeztető jel volt az olaszok számára az osztrák–magyar fogságba esett hadifoglyok magas száma: Luigi Cadorna, az olasz hadsereg főparancsnoka kénytelen volt belátni, hogy katonáinak a harci morálja hanyatlik. Ennek ellenére 1917. augusztus 19-én újra támadásba lendültek – ez volt a tizenegyedik isonzói csata – és hatalmas veszteségek árán is mindössze csak 10 kilométert tudtak előrenyomulni. Az összkép igencsak szomorúnak és érthetetlennek nevezhető: a tizenegy isonzói csata során az Osztrák–Magyar Monarchia összesen 420 000, Olaszország pedig több mint 650 000 főt vesztett halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban, miközben a támadó fél mindössze 250 négyzetkilométert foglalt el.
Forrás: Wikimedia Commons / www.esercito.difesa.it
A tizenkettedik isonzói csatában – amelyet caporettói áttörésnek is neveznek (1917 ősze) – a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar hadsereg átvette a harci kezdeményezést, és nagyszabású támadásba kezdett. Az olaszok hatalmas veszteségek árán csak a Piave folyónál tudták megállítani az osztrák–magyar alakulatokat. Ennél tovább nyomulni azonban nem sikerült már a központi hatalmak seregeinek. Bár az olasz hadsereg a teljes összeomlás szélére került, az antant képes volt arra, hogy brit–francia – később pedig már amerikai – csapatokkal megerősítsék az itteni frontvonalat. Olyan jelentős mértékű és minőségű antant alakulatok érkeztek a térségbe, amelyek az időközben újjászervezett olasz hadsereggel együtt már jóval felülmúlták a Monarchia haderejét, és így borítékolhatóvá is vált, melyik fél lesz a végső győztes.
