Vécsey Károly és Damjanich János

Azon kevesek közé tartoztak, akikben – eltérően a korszak „katonaideáljától”, a nem politizáló katonatiszttől – ötvöződött a magas fokú szakmai felkészültség és a korszakos változásokat előkészítő politika iránti érdeklődés. Nem törtek ők politikai babérokra, társadalmi változásokról, nemzetről alkotott véleményük sem volt következetesen végiggondolt, de ha valaki a nemzetek felett álló, kizárólag dinasztikus célokat szolgáló császári-királyi hadseregben 1848 előtt magyarnak vallotta magát, s Magyarországot a hazájának tekintette, az már politikai állásfoglalásnak számított.

A festőművész ecsetje után kiáltó búcsújelenet azonban minden bizonnyal későbbi kitaláció. A kivégzések előtt gyóntató és lelki vigaszt nyújtó papok közül ugyanis többen leírták az utolsó percek megrázó „élményeit”, de Vécsey ilyetén búcsúja Damjanichtól és az élettől egyetlen korabeli beszámolóban sem szerepel. Sujánszky Euszták, Vinkler Brúnó és Bardócz Sándor minorita szerzetesek, valamint Herold Alajos újaradi molnár, aki közvetlen közelről nézte végig az akasztásokat, nem említik az esetet, pedig joggal