Várúrnők és apácák

A nyugat-európai feudális társadalomban a kiváltságos osztály (lovagok, nemesség) leányai részére két életút kínálkozott: vagy megházasodtak és várúrnők lettek, vagy kolostorba vonultak és apácaként élték le az életüket. A legtöbb nemesasszony mindkét életformát átélte: leánykorában egy részük kolostorban nevelkedett, majd megházasodva várúrnőként élt férje mellett; megözvegyülve „felvette a fátylat", s kolostorban, apácaként fejezte be életét. Voltak szép számmal olyanok is, akik tudatosan vállalták Krisztus jegyesének állapotát, és szűzen vonultak kolostorba.

A nemescsaládok leányainak nevelése többnyire nem otthon történt, hanem a hűbérúr udvarában vagy valamelyik női kolostorban. Nemcsak sajátos „női" tevékenységekre (varrás, szövés, hímzés) oktatták őket, hanem - egyes korabeli források szerint a fiúknál alaposabb - szellemi képzésben is részesültek, megtanulták a hét szabad művészet elemeit: írni-olvasni, énekeket előadni, színes történeteket mesélni, s elsajátították a latin nyelvet is.

A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a házasságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek, valamely vár, lovagi háztartás, „familia" úrnői, azaz dámák (dame) voltak. A korán házasodó úrnő 20 éves kora táján már többgyermekes anya volt, 30 éves kora körül pedig már nagymama, s igen gyakran özvegy - hacsak időközben nem halt bele valamelyik szülésbe.

Milyen volt a középkori nemesasszony helyzete a házasságban? A francia történészek egyöntetű véleménye szerint szabadabb volt, mint az újkorban (amikor örökös kiskorúságra ítéltetett, s apja, majd férje gyámsága alatt állt), szélesebb jogképességgel és nagyobb