Vallási türelem a középkorban?

Aquinói Tamás a toleranciáról

A vallási türelem történetének tanulmányozásakor érdemes a középkori keresztény teológia legmarandóbb hatást kiváltó művelőjéhez, Aquinói Tamáshoz (†1274) fordulni, aki így vetette fel a kérdést: egy keresztény társadalom tolerálhatja-e a „hitetlenek szertartásait”? (Summa theologiae II-II, q 10, a 11). Habár a válasz – némi engedménnyel ugyan – végső soron nemleges, annyit el kell ismerni, hogy a terminológia szintjén máig meghatározó a latin tolerare (elviselni, eltűrni) összekapcsolása a vallási pluralitás lehetőségével ebben a teológiai-filozófiai alapműben; s mivel saját álláspontja kifejtése előtt – a skolasztikus módszer jegyében – az „angyali doktor” számba veszi az előző évszázadok pró és kontra véleményeit, ez egyúttal a probléma megközelítésének többszólamúságát is tanúsítja.

A gondosan felépített – és a szerző korai halála miatt befejezetlenül maradt – Summa azon része tárgyalja a tolerancia kérdését, mely az erényekkel és a bűnökkel foglalkozik. Mivel az erények csúcsán a hit teológiai erénye áll, az ezzel ellentétes hitetlenség (jobban mondva a keresztény hit elutasítása) nyilvánvalóan bűn, amit semmiképpen sem lehet igazolni. A hitetlenség viszont többféle módon nyilvánulhat meg, s ezek megkülönböztetése kihat az eltűrés lehetőségének mérlegelésére is. Amikor Aquinói Tamás, aki kétségtelen innovatív képességei dacára a tradíció összegzését tekintette alapvető céljának, a kereszténységen kívüli három csoportként a zsidókat, a pogányokat és az eretnekeket nevezi meg, az Újszövetség kategorizálásához nyúl vissza.

Pál apostol nyomán lett mérvadó az egyházban ez a felosztás: vannak a zsidók, akik „lemaradtak” az üdvösség útján; a pogányok, akik még előtte állnak az üdvösségnek; és az eretnekek, akik korábban elfogadták már az egyház által felkínált üdvösséget, de aztán tudatosan ellentmondtak annak, sőt ellenállnak „az igazság nyilvánvalóságának”. Ugyancsak a teológiai hagyományon alapul a három csoporttal szemben tanúsítandó egyházi magatartás differenciáltsága, amit a Summa is tükröz. Eszerint jogot az eltűrésre csak a zsidók – szoros ellenőrzés alatt tartott – vallásgyakorlata formálhat, elsősorban a keresztény hit felől szemlélt előképjellege miatt; az Ószövetségben keresztény nézőpontból is van részigazság, és ezért hasznos az egyház számára. De támogató érvként az is sokat nyomott a latban, hogy Nagy Szent Gergely pápa (†604) nem hagyta jóvá a zsidók elleni atrocitásokat, s ezzel törvényhozóként mintegy megalapozta az Izrael népe feletti pápai védnökség teóriáját.

A pogányok és az eretnekek viszont nem felelnek meg az igazság és hasznosság kettős kritériumának, így nem tolerálhatók – vagy praktikus okokból mégis? Aquinói Tamás immár saját véleményeként fogalmazza meg, hogy az uralkodók miért tekinthetnek el – egy ideig! – e csoportok felszámolásától. Mivel a mindenható Isten megengedi a rosszat azért, nehogy nagyobb jók semmisüljenek meg vagy nagyobb rosszak történjenek, őt utánozva az „emberi kormányzás” is cselekedhet így annak érdekében, hogy a türelem elősegítse a megtérést, vagy azért, hogy megakadályozza a zavargásokat. Még az eretnekek és pogányok rítusait is tolerálta az egyház – olvashatjuk a Summában –, amikor még „nagy volt a hitetlenek tömege”, azaz gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnt a vallási pluralitás gyors felszámolása.

Ami a kényszerrel történő térítést illeti, a zsidók és a pogányok esetében Aquinói Tamás ezt kizártnak tartotta, mivel a hitre jutáshoz akarat is kell, s a pogányok ellen indított háborút is csak akkor látta indokoltnak, ha azok akadályozták Krisztus hitének gyakorlását. Az eretnekekkel szembeni helyes magatartásra nézve viszont a türelem időleges érvényesülése volt a kivétel, és a kényszerítés a norma (ebben a jeles szerző – amint majd látjuk – kora hivatalos egyházi álláspontját képviselte). E kérdést illetően azonban egymással ellentétes érveket lehetett felhozni a Bibliából. Az eretnek nézetek eltűréséhez Jézusnak a búzáról és konkolyról szóló példázata szolgáltathatott alapot: amint a gazda az aratásig hagyja nőni a haszonnövény mellett a gazt is, nehogy a búzát is kitépjék a konkollyal együtt, úgy az igazhívőknek is el kell viselniük maguk között a „gonosz fiait” a világ végéig (Mt 13, 24–30. 36–43.).

Egy másik jézusi parabolából (példabeszéd az ünnepi lakomáról; Lk 14, 15–24) kiragadott mondat viszont e keveredés radikális felszámolására indított: „kényszerítsd bejönni az embereket, hogy megteljék a házam!” Annak dacára, hogy az első evangéliumi tanítás könnyebben értelmezhető az igaz hit ellenségeire, mint a második, amely éppenséggel a „hivatalosan meghívottak” magatartása fölötti vádbeszéd, mégis ez utóbbi lett az eretnekekkel szembeni bánásmód vezényszava. Ehhez persze más érvek is társultak, mint az, hogy az anyaszentegyházat elhagyó eretnekek egyszer már elfogadták a katolikus hitet, „felesküdtek rá”, tehát rá kell kényszeríteni őket, hogy amit esküvel ígértek, azt tartsák meg; ennek érdekében Aquinói Tamás a testi kényszerítést is igazolhatónak tartotta.

Szent Ágoston hatása

Még jelentősebb volt azonban annak a Szent Ágostonnak (†430) a hatása, aki kezdetben még azon az állásponton volt, hogy „senki sem tud hinni, hacsak maga nem akarja”, de aztán a donatista „szekta” elleni küzdelem során arra jutott, hogy „az egyház nemcsak meghív, de rá is kényszerít a jóra”. A középkorban nemcsak a teológiai érvelést támasztották alá az egyházatya tekintélyével, hanem a kánonjogi szabályozást is. A Decreta Gratiani joggyűjteménye (1140-es évek) Ágoston nyomán azzal indokolja az eretnekek üldözését, hogy Jézus ostorral űzte ki a kufárokat a templomból, s hogy Pál apostol kiközösítésüket rendelte el, amikor ezt írta: „átadtam őket a Sátánnak, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1,20). Szintén Ágoston érvein alapult a „világi kéz”, vagyis az államhatalom segítségének igénybevétele az egyház egységének helyreállításához, mivel a hippói püspök szemében a donatisták nemcsak az egyház, hanem a római állam ellenségei is voltak.

Irányelvek zsidók, illetve pogányok kapcsán

Az egyházi irányelv tehát röviden összefoglalva: a zsidók a keresztény társadalom peremén eltűrhetők, a még pogány népek felé egy ideig érdemes jóindulatot tanúsítani megtérésük érdekében, de az eretnekséget mint belső problémát fel kell számolni. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy az egyház egy adott történelmi szituációban mennyire volt képes érvényre juttatni a saját normáit, vagy éppen mennyire tért el maga is ezektől. A zsidóság középkori története a viszonylagos békeidőszakok és az üldözések váltakozását mutatja. Egyrészt érvényesült a fentebb említett egyházi védnökségből fakadó „kettős védelem”: a püspököknek védeniük kellett a zsidó kisebbséget a keresztény többség atrocitásaitól, egyszersmind védeniük kellett a keresztény társadalmat a zsidó befolyástól. Ez utóbbi legitimálhatta a zsidókkal szembeni fellépést (ha például a kamatszedést tiltó törvényekre hivatkoztak), de a pogromokat nem. Ezekhez túl kellett lépni a kánonjogi normákon, s az „istengyilkosság” vádjának folyamatos fenntartása és hirdetése kétségkívül táplálta az antijudaista érzelmeket. Ám a zsidók üldözése nem volt mindenütt és mindig jellemző, a pogromok inkább egyfajta viharként söpörtek végig egyes régiókon.

A pogány népek számára a korporatív (testületi) megtérés kora középkorban kialakított modellje kínált beilleszkedést a keresztény „népközösségbe”, s ennek érdekében az egyház hajlandó volt sokáig eltűrni a keresztény normáktól eltérő szokásokat (olyannyira, hogy a mentalitástörténet felveti a „keresztény volt-e a középkori Európa?” kérdését). Más volt a helyzet azonban, ha egy megtérítettnek tekintett nép ismét elszakadt az egyháztól, és visszatért a régi vallásgyakorlathoz. Ekkor már nem pogányoknak, hanem „visszaesőknek” tekintették őket, ami legitimálta a megtorlást. Nagy Károly a szászokat előbb erővel térítette, majd az ellenállást erőszakkal törte le; igaz, egyházi tanácsadói szemére vetették, hogy már kezdetben rossz volt a térítési módszer, s a misszió békésebb útját javasolták. Később a vendek elleni német keresztes hadjáratot azzal igazolták, hogy e szláv törzsek egyszer már keresztények lettek, de hitehagyottá váltak (150 évvel korábban…).

Az inkvizíció kialakulása

Az eretnekekkel szemben a 12. század végéig nem volt egységes eljárás. Amennyire az írott források erre rálátást adnak, a püspökök egymástól kértek tanácsot, ha eretnek tanok hirdetői – általában klerikusok – bukkantak fel illetékességi területükön. Hol a teológiai érvekkel történő meggyőzés elve érvényesült, hol az eretnekek megégetésére került sor; de olyan vélemény is megfogalmazódott a búzáról és konkolyról szóló jézusi példázat alapján, hogy el kell tűrni a heterodox nézetek képviselőit (Wazo liège-i püspök levele, 1045 k.). A változást egyrészt az eretnekségek mozgalomszerű terjedése idézte elő, immár a világi hívek tömegeit is „megfertőzve”, ami pánikot okozott az egyházi vezetők körében, másrészt a pápaság centralizációs törekvése, amely ezen a téren is meg akarta mutatni, hogy a püspökök helyi szinten képtelenek kezelni a problémát. Tulajdonképpen e kettős indíttatás eredménye volt az eretnekek felkutatására szakosodott egyházi intézmény, az inkvizíció megszervezése a 13. század első felében.

Ám az újítás a püspökök között nem váltott ki osztatlan elismerést: az egyik első németországi inkvizítor, Marburgi Konrád ténykedése ellen a mainzi érsek emelt panaszt a pápánál, s amikor ellenségei meggyilkolták Konrádot, egy püspök szerint holttestét máglyára kellett volna vetni, amint ő tette azt másokéval. Ez a reakció ugyan nem volt független a helyi egyházak és Róma közötti kompetenciavitától, ám azt jól mutatja, hogy az eretneküldözés „korszerű” módszerei nem a mindenki által egyaránt elismert hagyományban gyökereztek.

Az inkvizíció „alapokmányának” III. Lucius pápa Ad abolendam dekretáléját szokták tekinteni (1184). A pápai rendelet egyrészt az eljárás szempontjából nem tesz különbséget a régebbi – szentségeket tagadó – eretnekmozgalmak, a laikus prédikáció tilalmát megszegő csoportok és a vészesen terjedő kathar tanok között, másrészt az eretnekségek elleni küzdelmet az egyházi és a világi hatóságok közös feladatának mondja. A dekretálé az eljárás lefolytatását ugyan püspöki hatáskörben hagyja, de újdonságként előírja, hogy a helyi főpásztorok ne csak feljelentés nyomán lépjenek fel az eretnekekkel szemben, hanem az egyházmegye évenkénti kánoni vizitációja alkalmával ők vagy megbízottaik tartsanak minden plébánián vizsgálatot az eretnekek felkutatására. Csakhogy az eretnekségekkel szembeni határozottabb fellépés igénye nem hozott azonnali változást, sőt a probléma még égetőbbé vált az egyház számára, mert a veszélyes tanok továbbterjedtek; III. Ince pápa számára különösen nyugtalanító volt, hogy Közép-Itália városaiban is felütötte fejét az eretnekség.

Ez az aggodalom tükröződik az 1199-ben kiadott Vergentis in senium dekretáléban, amely a késő római kor mérvadó törvénygyűjteménye, a Codex Iustinianus alapján felségsértés bűntettévé nyilvánította az eretnekséget, ezáltal hangsúlyozva, hogy a heterodox nézetek elleni küzdelem nem csak az egyház ügye. Ugyanakkor az eretnek csoportok számára nyitva állt a visszatérés lehetősége az egyházba, amit maga a pápa bátorított a „megtérők” közösségeinek jóváhagyásával. Később III. Ince további pontosításokat tett az eretnekek elleni eljárásra nézve. A pápa egyrészt elvetette a korábban szokásos irracionális istenítéleteket, s helyettük szabályozott jogi procedúrát vezetett be; majd az általa egybehívott negyedik lateráni zsinaton (1215) – miután összefoglalta az addigi rendeleteket – újból hangsúlyozta, hogy az egyházi eljárás lefolytatása és az eretnekség kinyilvánítása után az eretneket át kell adni a világi hatóságnak a világi törvények szerinti „megfelelő büntetés” kiszabására.

A katharok elleni fellépés

A katharok által lakott délfrancia régióban azonban minden erőfeszítés dacára sem sikerült eredményt elérni, részben a katharok társadalmi beágyazottsága, részben a tartományúr türelmes politikája és a helyi püspökök tehetetlensége miatt. Ezért III. Ince a ciszterci rendhez tartozó pápai legátusokat küldött, akik előbb a meggyőzéssel próbálkoztak. Miután azonban egy merénylő meggyilkolta az egyik legátust, a pápa keresztes hadjáratot hirdetett a katharok ellen. Bár a hadjárat egyre inkább a délfrancia térség feletti hatalomért zajló feudális háború jellegét öltötte, ez nem feledtetheti az egyházi jóváhagyással végrehajtott megtorlásokat.

A hadjárat kezdetén, 1209-ben Béziers elfoglalása – az ostromot irányító Arnold Amalrik cîteaux-i apát pápának küldött beszámolója szerint – a teljes lakosság lemészárlásába torkollott, bár csak egy töredékük volt kathar. A ciszterci apát szájába adott szavakat („Öljétek meg mindet, az Úr ismeri övéit!”) azonban csak később jegyezte le egyik rendtársa, aki hallomásból értesült az eseményről. A katharok elleni hadjárat mintául szolgált az eretnekek fegyveres üldözéséhez, egyúttal devalválta a keresztes eszmét. Bréma hercegérsekének a Holland grófságból származó és székvárosa környékén letelepedett szabad paraszti közösség elleni fellépése azért kapott pápai jóváhagyást, mert egy helyi zsinat sátánista szertartásokat és orgiákat rendező eretnekekké nyilvánította a falvak lakóit (stendingeni keresztes hadjárat, 1233/1234).

Állami részvétel és az inkvizíció intézmenyesülése

Az egyház eretnekségek elleni harcát a világi hatalom messzemenően támogatta, sőt az eretnekekben saját ellenségeit látta. A (Német-)Római Birodalomban II. Frigyes császár a mainzi érsek kérdésére válaszolva a máglyahalált találta megfelelő büntetésnek a megátalkodott eretnekek számára, és családjukra is vagyonelkobzást rendelt el (1224). A Szicíliai Királyságban is bevezetett törvény (1231) azzal indokolja a megtorlást, hogy az eretnekek „a mi Urunk varratlan köntösét akarják szétdarabolni” (vö. Jn 19,23–24), azaz veszélyesek az egész keresztény társadalomra. A Francia Királyságban VIII. Lajos rendelete (1226) előírta, hogy akit a püspöki bíróság eretneknek ítél, azt azonnal büntessék meg. Azzal, hogy IX. Gergely pápa felvette törvényregiszterébe II. Frigyes eretnektörvényét, a máglyára juttatás hivatalos elismerést nyert az egyház részéről.

Ekkor ment végbe az eretnekekkel szembeni eljárás intézményesülése, a tulajdonképpeni inkvizíció („nyomozó hatóság”) létrehozása. A katharok elleni keresztes hadjáratot lezáró toulouse-i zsinat (1229) írta elő, hogy az eretnekek felkutatására és megbüntetésére állandó bíróságot kell felállítani. 1231-ben IX. Gergely Excommunicamus konstitúciója teljeskörűen szabályozta az inkvizíciós eljárást: a korábbi előírások mellett bevezette, hogy a feljelentőknek jusson az eretnek elkobzott vagyonának harmada, hogy a bűnbánó eretneknek életfogytiglan börtönben kell maradnia, s hogy akiről halála után bizonyosodik be eretnek volta, annak holttestét hantolják ki a keresztény temetőből. Ugyancsak IX. Gergely volt az, aki az egyházmegyékbe pápai inkvizítorokat rendelt ki, 1232-től főként a domonkosok közül; ők dolgozták ki a részletes procedúrát, továbbá kézikönyveket állítottak össze az eretnekség elleni harc hatékonyabbá tétele érdekében. Bár az inkvizítorok pápai megbízásból jártak el, Itálián kívül az eljárások során megmaradt a püspöki felügyelet. IV. Ince pápa adta ki 1252-ben az Ad extirpanda bullát, amely a korábbi rendeletek összefoglalása volt, bizonyos enyhítésekkel (például amnesztia abban az esetben, ha az eretnek egy éven belül kiengesztelődik az egyházzal; az egész család megbüntetésének eltörlése). Ugyanakkor ez a pápai bulla tette lehetővé a kínzás alkalmazását az eretnek ellenállásának megtörése érdekében.

Újabb kutatások: reálisabb kép az inkvizícióról

Az inkvizíció történetére vonatkozó újabb kutatások megpróbálnak a korábbinál objektívebb képet alkotni ezen egyházi „nyomozó hatóság” működési mechanizmusairól és „hatékonyságáról”, a levéltári források teljességre törekvő feltárásával. E kutatások fényében nemcsak a halálos ítéletek régebben vélt százezres (sőt olykor milliós) nagyságrendje kérdőjeleződött meg, hanem az az általánosan elterjedt vélemény is, hogy az inkvizítorok mindenkivel szemben brutálisan jártak volna el. Feladatuk elsősorban a meggyőzés volt, amit prédikációkkal és a megtéréshez rendelkezésre álló „kegyelmi idő” kijelölésével vezettek be, majd a „makacs eretnekekkel” szemben jogilag pontosan szabályozott pert folytattak le, megadva a védekezés lehetőségét, s az akták tanúsága szerint az ítélet kiszabását az egyházi bírák vitáktól sem mentes tanácskozásai előzték meg.

A megátalkodott vagy visszaeső eretneket kiközösítették az egyházból, majd átadták a világi hatóságnak, immár a világi jog szerinti ítélet kiszabása és végrehajtása végett. Mindez persze nem mentesíti a középkori egyházat annak felelősségétől, hogy egy speciális intézménye, az inkvizíció a megfélemlítés módszertanával dolgozott, ösztönözte a feljelentéseket, és a megtörés érdekében végső esetben kínzást alkalmazott. Ugyanakkor a források elemzése nem támasztja alá azt a vélekedést, hogy az eretnekek üldözése bármikor egyforma intenzitással folyt volna a római egyház egész hatókörében, inkább úgy látszik, hogy bizonyos időszakokban és bizonyos helyeken került sor a heterodox nézetek ilyen radikális elfojtására.

Álláspont az ortodoxokról és az iszlámról

A vallási homogenitásra való törekvés nyilvánult meg a bizánci rítusú keresztények és a muszlimok megítélésének változásában is. Amikor ortodoxok vagy más keleti szertartást követők kerültek „nyugati” uralom alá (például Dél-Itáliában vagy a Szentföldön), szertartásrendjük megtartásával latin rítusú püspökök felügyelete alá helyezték őket; kereszténynek tekintették őket, de csak „másodosztályú” kereszténynek, akiknek ellenállását le kell törni. A negyedik lateráni zsinat (1215) ilyen értelemben kárhoztatta a „görögök kevélységét”, amelynek elfojtásához a világi hatalom közreműködésének igénybevételét is kilátásba helyezte. Az iszlámról sokáig nem tudták eldönteni, hogy a keresztény vallás eretnek változata-e vagy egy másik vallás, mindenesetre bizonyos tolerancia érvényesült a keresztény királyságokban élő muszlimokkal szemben, elsősorban a katonai és pénzügyi szolgálataikat igénybe vevő uralkodók részéről (a Magyar Királyságban, Szicíliában). A 13. században az egyház vezetői a korábbinál erőteljesebben követelték ennek az állapotnak a felszámolását, és célt is értek, habár a módszer ez esetben nem az üldözés, hanem a muszlimok széttelepítése, a keresztény társadalomba való beolvasztása volt.

A fentiekben láthattuk, hogy a vallási pluralitás a középkori egyház számára is olyan adottság volt, amellyel szembe kellett néznie. Mivel a problémát egyrészt az igazság kizárólagos birtoklásának igénye, másrészt a többség/kisebbség paradigma magától értetődősége felől közelítették meg, a vallási türelem kérdése nyilvánvalóan másként vetődött fel, mint ahogy azt ma megközelítjük. Az egyház szellemi és lelki irányítása alatt álló középkori társadalomban más vallások jelenlétét korlátozottan és feltételekhez kötötten el tudták ugyan fogadni, de ideálisnak a homogenitást tekintették. Az egyház egységét megbontó – mai szóval élve alternatív – hitbeli nézetek és erkölcsi magatartások viszont nem számíthattak elnézésre, ám a represszió mégsem vált rendszerszintűvé úgy, mint a modern totalitárius diktatúrákban.