Vágyakozás a szabadság után

1946 márciusában, amikor Winston Churchill a széles nagyközönség szóhasználatába bevezette a „vasfüggöny” kifejezést, az fizikai valójában még nem létezett. Lengyel perspektívából nézve egyrészt az akkor még a kommunisták által nem teljesen uralt Csehszlovákia esélyt nyújtott a Nyugatra jutásra, és hasonlóképpen nézett ki az ügy a megszállt Németország nagyfokú káoszba süllyedt területén is, amelyen keresztül emberek ezrei jutottak át. Ráadásul Lengyelország új határai, különösképpen a délnyugati határszakaszokon, még nem voltak teljesen áthatolhatatlanok.

Ez a helyzet azt hozta magával, hogy mindkét irányban ezrével közlekedtek lengyelek. Nyugatra menekültek a kommunistaellenes mozgalomhoz kötődő emberek ezrei – sokszor fegyverrel a kezükben –, a háború után Nyugaton maradt személyek otthoni családtagjai, továbbá sok zsidó is. Ez utóbbi szökéseket de facto a hatalom még tolerálta is, különösen a Kielcében lezajlott pogrom (1946. július 4.) után. Sokkalta kevesebben lépték át a határt a másik irányba – akik pedig átlépték, azok főleg az emigráns hatalom, illetve az egyes politikai erők futárai voltak.

A helyzet az 1947 januárjában megtartott „választások” után változott meg. Az országban bekövetkező stabilizáció előrehaladtával párhuzamosan a kommunisták megerősítették a határok őrizetét. Az utolsó látványos szökésre 1947