„Vadat űzni feljövének"

„Mén­rót, az óriás, a nyel­vek össze­za­va­rá­sá­nak kez­de­te után Evi­láth föld­jé­re köl­tö­zött, amely vi­dé­ket az idő tájt Per­zsiá­nak ne­vez­tek, s ott fe­le­sé­gé­től, Eneth­től két fia szü­le­tett, ti. Hu­nor és Ma­gyar, akik­től a hu­nok, vagyis ma­gya­rok szár­maz­tak. […] Tör­tént egy na­pon, hogy amint ki­men­tek va­dász­ni, a pusz­ta­ság­ban egy szar­vas­ünő buk­kant fel előt­tük, s amint űző­be vet­ték, az a ma­e­o­ti­si in­go­vá­nyok­ba me­ne­kült elő­lük. Mi­vel itt tel­je­sen el­tűnt a sze­mük elől, so­káig ke­res­ték, de nem tud­tak nyo­má­ra akad­ni. Miu­tán az em­lí­tett in­go­ványt be­jár­ták, úgy ta­lál­ták, hogy al­kal­mas ál­lat­te­nyész­tés­re, majd vissza­tér­tek aty­juk­hoz, s meg­kap­ván be­leegye­zé­sét, összes jó­szá­gaik­kal a ma­e­o­ti­si in­go­vá­nyok kö­zé köl­töz­tek, hogy ott te­le­ped­je­nek le. Ma­e­o­tis vi­dé­ke a per­zsiai ha­zá­val szom­szé­dos, egy igen szűk gáz­lón kí­vül min­de­nün­nen ten­ger öve­zi […]. A ha­to­dik év­ben ki­ka­lan­doz­tak, s egy pusz­ta he­lyen vé­let­le­nül Be­lár fiai­nak fér­jeik nél­kül ott­hon ma­radt fe­le­sé­gei­re és gyer­me­kei­re buk­kan­tak. Ki­ket is va­gyo­no­stúl se­be­sen vág­tat­va el­ra­gad­tak a ma­e­o­ti­si in­go­vá­nyok kö­zé. Tör­té­ne­te­sen az alá­nok fe­je­del­mé­nek, Du­lá­nak két leá­nyát is el­fog­ták a gyer­me­kek kö­zött; ezek egyi­két Hu­nor, má­si­kát Ma­gyar vet­te fe­le­sé­gül. Ezek­től az asszo­nyok­tól szár­maz­nak    a hu­nok va­la­mennyien.” Így ír Ké­zai Si­mon mes­ter, Kun Lász­ló ki­rá­lyunk kró­ni­ká­sa a ma­gya­rok ere­de­té­ről (Györ­ffy György for­dí­tá­sá­ban); az Ár­pá­dok na­gyobb di­cső­sé­gé­re az összes hu­nok kö­zé a ma­gya­ro­kat is ért­vén.