Vad és vadászat a dualizmus kori Magyarországon

„Ma­gyaror­szág va­dá­sza­ti te­kin­tet­ben a legér­de­ke­sebb or­szá­gok kö­zé tar­to­zik Eu­ró­pá­ban, mert va­dak­ban a le­he­tő leg­na­gyobb vál­to­za­tos­sá­got nyújt­ja arány­lag nem nagy te­rü­le­ten.

A Kár­pá­tok ren­ge­te­gei­ben ta­nyá­zik a med­ve, a fér­fias va­dász ez ér­de­kes vad­ja, a hiúz, Eu­ró­pá­nak pár­du­cza, mely­ről nem oly ré­gen hit­ték, hogy Ma­gyaror­szá­gon ki­pusz­tu­ló­ban van, de a mely mind na­gyobb mér­ték­ben je­le­nik meg. Far­ka­sok­kal is gyak­ran ta­lál­koz­ha­tik a va­dász, az el­le­nök már év­ti­ze­dek óta foly­ta­tott pusz­tí­tó harcz dac­zá­ra, a mely kü­lö­nö­sen sztrych­nin­nel jó ered­mény­nyel üze­tik, ezek nem­csak a hegy­sé­gek er­dő­sé­gei­ben, de a ró­na ná­da­sai­ban is ta­nyáz­nak, ko­ron­ként sok kárt té­ve a mar­ha­ál­lo­mány­ban.

Míg a hegy­sé­gek és élő­he­lyek er­dei szá­mos helyt nagy­mennyi­sé­gű és ki­vá­ló szép­sé­gű s oly erős agan­csú szar­va­so­kat és őze­ket rej­te­nek ma­guk­ban, me­lyek pár­ját, mi­ként a kül­föl­di leg­jobb va­dá­sza­to­kat is­me­rő szak­ér­tők is mond­ják Eu­ró­pá­ban ke­res­ni kell, ad­dig az al­vi­dék bő­vel­ke­dik nyu­lak­ban […].

A ma­gas hegy­sé­gek­ben szép szám­mal ta­lál­ha­tó a si­ket­fajd, s oda vo­nult vissza a még nem ré­gen a Nyir­ség ho­mok-­bucz­kás és Szat­már me­gye lan­kás er­dei­ben ta­nyá­zott nyir­fajd. Csá­szár­ma­da­rat is bő­ven lő­het az ah­hoz ér­tő va­dász, míg a ró­na láp­jai és rét­sé­gei a vizs­za­bá­lyo­zá­sok dac­zá­ra még min­dig bő­vel­ked­nek vi­zi va­dak­ban.

A csör­gő-­ru­czá­tól kezd­ve te­hát a tú­zo­kig, a nyul­tól a szar­va­sig,    s a me­nyét­től a med­véig ugy­szól­ván min­den vad fel­ta­lál­ha­tó és va­dász­ha­tó Ma­gyaror­szá­gon, még pe­dig he­lyen­ként oly nagy mennyi­ség­ben, hogy még az el­ké­nyez­te­tett va­dász is kie­lé­gi­the­ti szen­ve­dé­lyét.

A szarvas te­nyész­té­se az újabb idők­ben nagy len­dü­le­tet vett, s nem­csak va­das­ker­tek ala­pít­tat­tak ezen ne­mes vad sza­po­ri­tá­sa ked­véért, ha­nem több he­lyen ujabb te­le­pí­té­si ki­sér­le­tek is té­tet­tek, még pe­dig jó ered­mény­nyel.

Az őz-ál­lo­mány is sza­po­ro­dik, kü­lö­nö­sen azóta, hogy a ko­pók­kal va­ló ül­dö­zés he­lyett cser­kész­ve kez­det­ték va­dász­ni.

A va­dá­sza­ti vi­szo­nyok ál­ta­lá­ban vé­ve a legújabb idő­ben je­len­té­ke­nyen ja­vul­tak, s a va­dál­lo­mány en­nek kö­vet­kez­té­ben fo­lya­ma­to­san sza­po­ro­dik. […]

Ma­gyaror­szág ki­vá­ló jó va­dász­te­rü­let­tel bír szá­mos he­lyen, mert a nagy er­dő­bir­to­ko­sok és a fő­urak kö­zül so­kan van­nak, kik a vad­te­nyész­tés­re is ki­vá­ló gon­dot for­dí­tó va­dá­szok, s eb­ben Fel­sé­ges Ki­rá­lyunk és Trón­örö­kös ő Fel­sé­ge buz­dí­tó pél­da­adá­sát köve­tik.” (Be­dő Albert, 1885)