rubicon

V. Poroszország agóniája, 1919–1947

4 perc olvasás

1918. november 9-én Berlinben kikiáltották a köztársaságot, s ezzel lezárult a Hohenzollernek 300 éves uralma Poroszországban. Déltájban sztrájkoló munkások tízezrei gyűltek össze a berlini Reichstag előtt, „Le a császárral!” jelszóval. A fenyegető káoszra tekintettel a birodalom legerősebb pártja, a szociáldemokrata párt (SPD) vezetősége elhatározta a hatalom átvételét és II. Vilmos császár megbuktatását. 14 óra tájban a szociáldemokrata Philipp Scheidemann az izgatott tömeg előtt kijelentette: „A régi, a korhadt összeomlott, a Hohenzollernek lemondtak.” Ezután pedig kikiáltotta a köztársaságot. II. Vilmos még arról fantáziált, hogy hadserege élén Berlinbe vonul, és „szétlövi” a várost. De mivel már nem léteztek császárhű csapatok, az uralkodó Hollandiába menekült. 

A weimari köztársaság évei

A császárság megszűnése után Poroszország önálló szabad állam lett a birodalmi szövetségen belül, s 1920-ban demokratikus alkotmányt kapott. A versailles-i szerződésben a Németországot érintő területi elcsatolások – beleértve a porosz–francia háború után megalakult Elzász-Lotaringia birodalmi tartományt és a bajor Pfalz részeit – kizárólag porosz területeket érintettek: Eupen-Melmedyt Belgium, Észak-Schles­wiget Dánia, a hultschini területet Csehszlovákia kapta meg. Nyugat-Poroszország és Posen területek jelentős részeit – amelyek Lengyelország felosztásakor  kerültek Poroszországhoz –, valamint Kelet-Felső-Sziléziát

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.