Útkeresés

A ma­gyar köz­gon­dol­ko­dás a „tu­rá­ni” jel­zőt vagy a tu­ra­niz­mus fo­gal­mát – vér­mér­sék­let­től füg­gően – ked­ves vagy ve­szé­lyes ósá­gnak tart­ja. Riasz­tóan hat ak­kor, ha po­li­ti­kai fo­ga­lom­ként je­le­nik meg. Pe­dig a szá­zad­for­du­lón – nem utol­só­sor­ban a Nyu­gat-­Eu­ró­pá­ban is vi­rág­zó orien­ta­liz­mus ösz­tön­zé­sé­re, il­let­ve a kü­lön­bö­ző „pán” (pán­ger­mán, pán­ame­ri­kai, pán­szláv) moz­gal­mak ha­tá­sá­ra – egy­faj­ta sa­já­tos ma­gyar im­pe­ria­liz­must kép­zel­tek el, amely­nek ter­mé­sze­tes te­re­pe le­het­ne a Bal­kán és a Kö­zel-Ke­let. A vér­me­seb­bek azon­ban nem­csak kul­tu­rá­lis és gaz­da­sá­gi elő­re­nyo­mu­lás­ról ál­mo­doz­tak, ha­nem úgy te­kin­tet­tek a ma­gyar­ság­ra, mint a Ja­pán­tól Eu­ró­páig élő, hat­száz­mil­lió em­ber­ből ál­ló „tu­rá­ni lán­dzsa Eu­ró­pá­ba fú­ró­dó he­gyé­re”. Az esz­me hí­vei kö­zött nem­csak po­li­ti­ku­sok, fan­tasz­ták vol­tak, ha­nem szá­mos tu­dóst is ta­lá­lunk köz­tük, nem utol­só­sor­ban föld­rajz­ku­ta­tó­kat.