Ülő Bika halála

A háborús főnök

Ülő Bika a sziú indiánok nyugati, titon vagy lakota elnevezésű csoportja egyik törzsének, a húgpápáknak volt a legtekintélyesebb vezetője. Valószínűleg 1831-ben született, a mai Dél-Dakota állam északi részén. Apja először Ugró Borznak, majd Lassúnak nevezte őt, s csak tizennégy éves korában adta át fiának a saját nevét, az Ülő Bikát. Angolul Sitting Bullnak, sziú nyelven Tatanka Ájotankának nevezték. A név a törzs egyik tagja szerint egy rendkívül kitartó bölényre utal, amely küzdelemre kényszerülve behajlított hátsó lábaira támaszkodott, s így pihent meg, hogy utána mindhalálig harcolhasson.

Ülő Bika a lakoták négy hagyományos erényének, a bátorságnak, az állhatatosságnak, a nagylelkűségnek és a bölcsességnek a megtestesítőjévé vált. Bátorságát több csatában bebizonyította a sziúk hagyományos ellenségei, a varjú és aszinbojn indiánok ellen, s ezért a legtekintélyesebb harcosok szövetségei sorra tagjaik közé választották. Kiválóan tűrte a fájdalmat: a naptáncok során úgy fohászkodott az istenséghez, hogy mell- és hátizmait is átszúrta, s így függesztette fel magát a táncoszlopra. Legendásan nagylelkű volt, az elejtett vadakat elosztogatta, szeretettel bánt a gyerekekkel, az öregekkel és az állatokkal. Még az éhes kutyákat is hússal etette. Dalokat is írt, népe hagyományaihoz illő énekeket, melyekből többet megőrzött az emlékezet. Ráadásul vicsásá vákánnak, szent embernek tartották, aki látomásokat értelmezett és viszályokat csendesített le. Százhetvenöt centiméter magas, izmos testű, széles mellkasú, szúrós pillantású férfi volt, akit 1857-ben a húgpápák harci főnökükké választottak.

A fehér katonák (sziú nyelven: vászicsuk) ellen Ülő Bika csak az 1862-es minnesotai sziú felkelést követően kezdett harcolni. Vörös Felhő oglala sziú főnök háborúja (1866–1868) után a sziúk egy része békét kötött a fehérekkel, akik hatalmas rezervátumot jelöltek ki számukra a mai Dakota állam Missouritól nyugatra fekvő részén, és ahhoz is hozzájárultak, hogy a sziúk továbbra is vadásszanak az ettől nyugatra fekvő területeken.

Ülő Bika azonban úgy érezte, hogy semmi köze a mások által megkötött szerződéshez, s a lakoták jelentős része is úgy döntött, hogy nem törődnek a fehér emberekkel. Ezek a rezervátumon kívül élő csoportok 1869 táján a Rosebud-pataknál Ülő Bikát az egész sziú nép háborús főnökévé választották. Folytatták vadászataikat és háborúikat, nyaranta szervezett naptáncaikon pedig gyakran azok a rokonaik is megjelentek, akik a rezervátumi életmódot választották.

A háborús főnökség nem azt jelentette, hogy személyes harcban kell bátorságot mutatni (Ülő Bika ezt már számtalanszor megtette), hanem azt, hogy bölcs tanácsokkal kell ellátni a harcosokat, és példát kell mutatni. A főnök nem osztogathatott parancsokat, aki ott akarta őt hagyni, szabadon megtehette. Az indiánok nem azért követtek egy-egy vezetőt, mert ez volt a kötelességük, hanem kizárólag azért, mert tisztelték. 1870 őszétől Ülő Bika már nem is vett részt több támadásban. Bátorságának és a fehérek iránti megvetésének azonban továbbra is több tanújelét adta. 1872. augusztus 14-én, a Northern Pacific Vasúttársaság vonalának megépítése elleni harcok során, az Arrow-patak melletti csatában például kiült a két hadsereg közé, és békésen elszívott egy pipát a fehér katonák golyózáporában. Két sziú és két sájenn harcos még csatlakozott is hozzá, és a katonák egyiküket sem tudták eltalálni.

Az indiánok egyik legnagyobb győzelme

1874-ben aranylelőhelyre bukkantak a dél-dakotai Black-hegységben. A kormány megpróbálta megvásárolni a sziúktól a hegységet, ők azonban hallani sem akartak erről. Az általuk Páhá Szápának nevezett régió egyrészt misztikus, szent hely volt, másrészt élelemraktárnak és ideális téli táborhelynek tekintették. Az aranyásókkal való összecsapások elkerülésére a kormány elrendelte, hogy 1876. január 31-ig valamennyi indián vonuljon egy-egy ügynökség közelébe, különben a katonák megindulnak ellenük. A törzsek nem nagyon értették, mit jelentenek az efféle határidők, ezért nem is engedelmeskedtek, s ezzel kitört a nagy sziú háború (1876–1877).

A hadsereg három oldalról próbálta bekeríteni a mai Montana állam területén vándorló indiánokat. Csakhogy egyre több rezervátumi indián is megjelent a szabadon kóborlók táboraiban, a dús fű és a sok bölény pedig lehetővé tette, hogy a növekvő közösségek huzamosabban együtt maradjanak. A naptánc során Ülő Bikának látomása volt: fejjel lefelé katonák és lovak hullottak egy indián falura. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a katonák rá fognak támadni az egyre népesebb táborra, de valamennyien el fognak pusztulni. A harcosokat eltöltötte a legyőzhetetlenség érzése. Először június 17-én arattak taktikai és stratégiai győzelmet a Rosebud- pataknál, George Crook tábornok katonáival szemben. Egész napra lekötöttek, és visszavonulásra bírtak egy saját létszámuknál kétszer nagyobb hivatásos hadsereget. Majd 1876. június 25-én a Little Bighorn-folyó mellett szembeszálltak George A. Custer alezredes 7. lovasezredével, és szinte az utolsó emberig elpusztították. Ez volt az indiánok egyik legnagyobb győzelme a történelmük során.

Az éhség a sziúk többségét végül kapitulációra kényszerítette. Ülő Bika azonban ezer követőjével együtt nem adta meg magát, hanem 1877-ben átvonult „a Nagymama Földjére”, a Viktória brit királynő fennhatósága alatti álló Kanadába. A lovasrendőrség tisztjei barátságosan viselkedtek vele, védelmet ígértek neki, és megengedték, hogy szabadon vadásszon. Csakhogy a bölények egyre fogytak, s a sziúk újra meg újra átcsaptak amerikai területekre, diplomáciai konfliktusokat okozva. Végül a kanadai kormány is belátta, hogy vissza kell küldenie a sziúkat, akik hosszas huzavona után, 1881 nyarán vissza is tértek a Dakota Territóriumon kialakított rezervátumba, a Standing Rock Rezervátum területére.

A békés élet kudarca

Ülő Bika ettől kezdve két feleségével és öt gyermekével gerendaházban lakott, állatokat tenyésztett, gabonát termesztett és gyerekeit kongregacionalista (olyan kálvinista közösség, amely elutasította az egyházi hierarchiát) iskolába járatta. Nem volt fogoly: 1885-ben több hónapot töltött Buffalo Bill cirkuszánál. Heti ötven dollárt kapott, százhuszonöt dollár osztalékot, és kizárólagos jogokat portréinak és aláírásainak árusítására. Szerepe mindössze annyi volt, hogy ellovagolt néhányszor a nézők előtt, vagy pipázva üldögélt sátrában. 1888-ban Washingtonban kezet rázhatott Grover Cleveland elnökkel.

Az 1887-es Dawes-törvény azonban lehetővé tette a törzsek közös földjeinek egyéni birtokokra való felosztását, s a maradék áruba bocsátását. Ezt Ülő Bika a végsőkig ellenezte, s ezért meg is romlott a kapcsolata a hatóságokkal. 1890-ben pedig elterjedt a rezervátumban a szellemtánc mozgalom. Wovoka, egy pajút mágus meghirdette, hogy hamarosan új földréteg borul a régire, eltemeti a fehéreket, az indiánok számára pedig újra lesz bőségesen fű és vad. Ehhez pedig nem kell mást csinálni, mint táncolni – lehetőleg egy „szelleminget” viselve. Az indiánok ettől kezdve nem küldték a gyermekeiket iskolába, mindent elhanyagoltak, s egész nap egy sajátos táncot jártak, a Föld megújulásában bizakodva.

Ülő Bika maga nem táncolt, de bátorította a többieket, és értelmezte látomásaikat. A rezervátum ügynöke arra kérte, ne támogassa a mozgalmat, inkább nyugtassa meg az indiánokat, és térítse vissza őket a munkához.  Ülő Bika azonban kijelentette, hogy hisz az új vallásban, s úgy látja, az jót tesz népének. A hatóságok aggódni kezdtek, különösen akkor, amikor elterjedt, hogy a „szelleminget” viselőket nem fogja a golyó. Talán mégsem ígérkezik olyan békésnek ez az új vallási mozgalom? Ekkor próbálták letartóztatni a sziúk legtekintélyesebb főnökét, s ekkor tört ki a végzetes összetűzés. Ülő Bika régóta mondogatta, hogy őt saját népének tagjai fogják meggyilkolni – állítólag egy pacsirta közölte ezt vele, amikor a rezervátumba költözött.

A Yates-erődnél temették el, de különböző vandálok többször is felnyitották a sírját. 1953-ban pedig a sziúk elrabolták földi maradványait, hogy a Missouri-völgy dombjain, Mobridge város közelében szemben helyezzék azokat örök nyugalomra, húsz tonna acélrúddal és betonnal biztosítva sírját.