Tyúkmonysültnyi idő

A 17. században a parasztok és az urak napirendje egyaránt a természetes fényhez igazodott. Az emberek korán keltek, és korán tértek nyugovóra. Az ebédet délelőtt tíz órakor tálalták, és este hatkor volt a vacsora. Mai szemmel szokatlanul korán: reggel hétkor kezdődtek az országgyűlési tárgyalások is.

Azonban lassan átalakul az időfogalom. Ebben a században terjed el Magyarországon az óra: a főúri leltárakban mind gyakrabban említenek asztali és zsebórákat. Ez utóbbiakat a nők nem zsebükben, hanem a nyakukban hordták, az ő ingóságaik felsorolásában nyakbavető órákat találhatunk. Sok főúrnak külön órásmestere is volt. Mások kénytelenek voltak valamelyik városba küldeni az elromlott órákat, mint Lónyai Anna, aki 1662-ben Csáky grófot kérte meg ilyen szívességre.

A jómódú birtokos nemesek hagyatéki leltárában is feltűnnek az asztali, fali vagy zsebórák. Ennek megfelelően pontosodik az idő megjelölése, a napszak helyett mindinkább az órát használják. „Talánd csak két óráig sem élt” egy nemes, miután meglátogatták, s „tizenegy órakor” hozták meg a halálhírét – írta Batthyány Ádám grófnak 1636-ban a Festetich grófok őse, az ekkor még szerény sorban élő tiszttartó. Máskor arról tudósított, hogy egy nemes „hat óra tájban részegen idetántorgott”.

A parasztoknak, iparosoknak és szolgáknak persze nem volt pénzük órára, a vár vagy a templom tornyán lévő órához azonban tudtak igazodni. Esterházy Miklós 1640-ben meghagyta semptei várnagyának: gondoskodjon róla, hogy az óra mindenkor jól járjon, s a cselédek ahhoz igazodjanak. Egy 1693-ban indított úriszéki per iratai szerint a lózsi jobbágyoknak tiszttartójuk azt parancsolta: „Regveltül fogvást tizenkét óráig kaszáljanak” (de ők csak négy óra hosszat dolgoztak). Ez már az új időfelfogás! A tiszttartó korábban a „tehenek behajtásáig” vagy a „délesti harangszóig” jelölte volna ki a robot idejét, ám ezek a Sopron megyei jobbágyok már hozzászokhattak, hogy óra szerint mérjék az időt.

A korabeli órákon nem volt percmutató, így a perceket – akkori nevükön minutákat – senki nem tartotta számon. De a rövidebb időegységet is ki tudták fejezni: „Talán egy tyúkmonysültnyi idő alatt”, azaz amíg egy tojás megfő, halt meg Bethlen Gábort – írta Kemény János emlékirataiban. Ugyanezt a kifejezést használja Telegdi János is, szolgája haláláról szólva: „Oly rettenetes hirtelen érkezék reája” a betegség, hogy „egy tyúkmony sültig nem tartott”.

Az órák a korábbinál jobban felosztották az időt, s egyben értékesebbé is tették azt. „Soha dolog nélkül nem voltam, haszontalan beszéddel s melancholizálással üdőt nem töltöttem” – írta Bethlen Miklós már az