Tudatos honszerzés vagy fejvesztett menekülés?

Középkori krónikáink Árpád honfoglalását az ősi juss visszaszerzéseként jelenítették meg. A krónikaírók ugyanis Árpádot Attila utódának és örökösének tekintették, aki így jogosan tartott igényt az egykori Pannónia földjére, ahová Isten vezérelte őt a keleti Szkítia területéről.

A 11. század végén és a 12. században keletkezett őskrónika – amely elveszett, egyes részleteit azonban a későbbi krónikák megőrizték – így írja le e nevezetes eseményt: „Jézus Krisztus megszületésének 888. évében a magyarok, vagyis hunok, akiket latinul Ungarusoknak neveznek, újból beköltöztek Pannóniába. Átvonultak a besenyők és fehér kunok országán, Szuzdalon és Kijev városain, majd a havasokon átkelve egy tartományba értek, ahol számtalan sast láttak, s itt e sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították.” Történészeink már a múlt század vége óta – minden bizonnyal jogosan – úgy vélik, hogy a krónikában említett sasok (latinul: bessi, régi magyar nevükön: besék) a besenyőkkel azonosíthatók, s a besenyő támadást megőrző mondát szőtte be művének szövegébe az ismeretlen krónikaíró.

A magyar honfoglalás eseményeit 950 körül leíró bizánci császár,