Tíznyelvű szótár a Gulagon

A német megszállás

Harcos István Budapesten született, 1925. december 7-én. Tanítói, később történelemtanári képesítést szerzett, a magyarság eredete és a nyelvészet különösen vonzotta. 18 éves korában, 1944. március 19. után – amikor a németek megszállták Magyarországot – Harcos István segédszolgálatra lett beosztva: légitámadás esetén karbantartó, rendfenntartó vagy tűzoltó munkát kellett végeznie. Nyáron, mivel az egységében egyre többet beszélgettek a zsidók elhurcolásáról, zsidó bérencnek bélyegezték, saját visszaemlékezése szerint puskatussal verték, és egy hónapig bezárva tartották egy laktanyában.

Harcost augusztusban elengedték, az új Lakatos-kormány rendelkezésére. A nyilas hatalomátvételt követően, 1945 januárjában megint elfogták: „a kihallgatás mindjárt két pofonnal indult, hisz ezt érdemli egy »piszkos zsidóbérenc«”. Az ügyész megmentési stratégiája az volt, hogy bevonultatta őt katonának… Pár hét után vonattal katonai kiképzésre szállították, az úti cél Németország volt. Egy napot töltöttek Bak községben, Zala megyében. Három katonatársukat, akik kimentek kocsmázni, még éjjel elfogta a járőr, és azonnal hadbíróság elé állították őket – halálos ítélet született. Azért, hogy mindenkit elrettentsenek a szökéstől, már másnap reggel hat órakor, a sorakozó után mindhármat kivégezték. „Egyik társam azzal a felkiáltással halt meg, hogy »Éljen Magyarország!« A lényeg az volt, hogy elrettentsenek minket, nehogy valaki próbáljon megszökni.”

Innen az útjuk Sziléziába, Csehországba, végül Németországba vezetett. Aztán a katonák Csehországon keresztül próbáltak hazajutni, már csak pár fős csoportokban. Harcos Istvánt Lanžhotban (a cseh–osztrák–szlovák hármas határ közelében) fogták el az amerikaiak. Addig maradt amerikai fogságban, amíg ősszel meg nem betegedett, és egy kórházvonattal haza nem szállították. A katonaruháját le kellett adnia, de neki nem volt más, így Győrben az unokatestvérétől kapott ruhaneműt. Egy évig nem is volt más ruhája, csak ez.

A Credo ifjúsági szervezet főtitkára

Amikor 1946 júliusában – számos más vallásos, nemzeti és demokrata szellemű intézménnyel és szervezettel együtt – a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületét (KALOT) is feloszlatta Rajk László kommunista belügyminiszter, Harcos István és barátai eldöntötték, hogy azt újjászervezik. Méghozzá oly módon, hogy ne lehessen megakadályozni: „hitbuzgalmi egyesületként” hoztak létre egy új szervezetet 1947-ben – a domonkosok Credo szervezetének ifjúsági tagozatát. Ennek Harcos István lett a főtitkára.

A kommunista diktatúra előtti utolsó nagy egyházi esemény volt az 1947–48-ban megrendezett Boldogasszony éve ünnepségsorozat. Mindszenty József bíboros, hercegprímás felhívására sok ezren gyűltek össze különböző helyszíneken és időpontokban, hogy együtt imádkozzanak Magyarország megújulásáért, annak ellenére, hogy már megtörténtek a kékcédulás választások, és az ateista szélsőbaloldali propaganda megkezdte az egyház lejáratását. A Mária-évvel a katolikus egyház vezetése az 1848/49-es szabadságharc 100 éves évfordulójához csatlakozva egy új magyar, keresztény társadalom felépítését tűzte ki célul. Harcosék a Credo ifjúsági szervezeten keresztül kapcsolódtak a Mária-évhez: legnagyobb megmozdulásuk a Mindszenty bíboros által meghirdetett zarándoklat volt, ennek keretében negyvenezer férfi vonult a Városmajortól Máriaremetére. A kékcédulás választásokat követően Harcos István és társai hiába próbálták tartani a kapcsolatot az ország ifjúsági szervezeteivel, lehetetlenné vált a levelezés, a kommunisták mindent ellenőrzés alá vontak, az írógépeket is nyilvántartották, hogy adott esetben leleplezhessék az illegális „ellenpropagandát”.

Harcos István 1949-ben került az ÁVH látóterébe, mivel megtudták, hogy ő a domonkosok segítségével Franciaországba készül menni. Június 14-én éjjel 11 óra körül kopogtak a Budapest, Thököly úti lakása ajtaján, azzal az ürüggyel kérve bebocsátást, hogy egy barátjától hoznak üzenetet. Hatan tódultak be az előszobába, és az Andrássy út 60.-ba vitték, kihallgatásra. A kihallgatás során egyszerre hárman ütötték, mire ő így reagált: „Üssenek csak, legalább semmit sem tudnak kiszedni belőlem! Így hamarabb végzünk, mert szívbeteg vagyok.” Az odahívott orvos igazolta az állítást, így többet már nem bántalmazták. Hajnalra tisztázódott, hogy ő nem azonos a Grazba távozott illegális határátlépővel, akit kerestek. Többször is kihallgatták, bekötött szemmel utaztatták. Végül a Counter Intelligence Corps (CIC) nevű amerikai katonai hírszerző szervezetnek végzett kémkedéssel gyanúsították. Azt állították, hogy Barocsay Ferenc CIC-rezidenstől kapott utasításokat. A vád szerint azért kellett megszervezni a Credót, hogy az a nyugat-európai katolikus ifjúsági szervezetekkel felvegye a kapcsolatot és pénzt szerezzen.

A vád: szovjetellenes szervezkedés

Emellett a vád szerint a Szovjetunió és Magyarország ellen kellett párhuzamosan kémkednie. Szovjet gépkocsik rendszámát írta le, és a koncepció szerint két kecskeméti férfit beszervezett a hírszerző munkába… Harcos a kihallgatás közben elolvasta és megjegyezte az ÁVO által gyanúsított személyek névsorát. Amikor átkísérték egy nagyobb szobába, ahol asztal, szék, papírok, íróeszköz várta, azt várták tőle: „Írjon le mindent, amit tud! Kik a barátai, mivel foglalkoztak, mit csináltak, mit terveztek, milyen szervezkedésekben vettek részt. Felvilágosítom, hogy ebben a szobában írta meg vallomásait Mindszenty József, a maguk hercegprímása.” Harcos csak a kihallgatás alatt memorizált neveket írta le, pár szót az Ifjú Credo Egyesületről, illetve saját gondolatait a Duna-medencei népek együttműködéséről és arról, hogy csak egy szabad és független Magyarországon lehet boldogan élni. Többször megismételt felszólítások után („Írja újra!”) ujjlenyomatot vettek, fotókat készítettek róla, megbilincselték, és miután a fejére zsákszerű anyagot húztak, autóval elvitték. 

Később kiderült, az úti cél a székesfehérvári ÁVH-s börtön volt. Innen visszaszállították Budapestre, a szovjet katonai elhárítás svábhegyi központjába, mivel a szervezkedésüket szovjetellenes cselekménynek minősítették. Újra megjárta az Andrássy út 60.-at, aztán Kistarcsára, majd a Vilma királynő úti (ma Városligeti fasor 4/B) őrzőhelyre vitték. Itt négyen laktak egy kis ablaktalan, alagsori cellában. Két hónap után vezették Harcos Istvánt egy háromtagú szovjet katonai bíróság elé, a hivatalos vád szovjetellenes szervezkedés volt. Noha kijelentette, hogy „semmilyen bűnt nem követett el Magyarország ellen”, a szovjet katonai ügyészség halálra ítélte, majd ott helyben, a tárgyalóteremben 25 év munkatáborra változtatták az ítéletet.

Két hónapot töltött az ausztriai Baden-Neukirchen börtönében, aztán újabb két hónapot Lembergben, és végül a moszkvai Lubjankában kerültek elosztásra a rabok – itt döntöttek arról, hogy kit melyik ún. javító-nevelő táborba szállítsanak tovább. A döntés menetére így emlékezett vissza Harcos István: „itt volt alkalmunk először megismerkedni azzal, hogy milyen módon osztályozzák az emberi »anyagot«. Nemcsak a fogunkat és a karizmunkat nézték meg, hanem hátul a combon és az ülepen lévő izommennyiséget is.”

A mordóviai (mordvinföldi) láger foglya

Harcos a mordóviai lágerbe került (ugyanitt raboskodott Olofsson Placid atya is), egy szigorúan őrzött helyre, ahol a „veszedelmes” értelmiségieket gyűjtötték egybe – voltak itt korábbi tisztek, tábornokok, miniszterek, főpapok sok országból. Harcos István feladatai közé tartozott a ládakészítés, zsindelykészítés a barakkok tetejére, később ásás, gereblyézés, gyomlálás. 

Tudta, hogy ahova ő került, oda igyekeztek eljutni hét évszázaddal korábban Julianus barát és társai. Nyelvészeti tanulmányainak, fiatalkori érdeklődésének területén volt: Eurázsiából mindenfelől voltak a lágerben „kényszervendégek”. Az lett a terve, hogy megalkotja Kelet-Európa tíznyelvű összehasonlító szótárát, ezer alapszóval. Harcos István ettől kezdve minden szabadidejét a gyűjtésnek szentelte: „Mivel történeti és nyelvészeti érdeklődésem az ősmagyarság kutatása felé irányított tizenhat éves koromtól, így kihasználtam azt az örömteli lehetőséget, amit nekem a láger nyújtott. Igyekeztem a láger minden egyes lakójával személyes és lehetőleg baráti kapcsolatot kialakítani, megismerni sorsukat, nemzetiségüket, szokásaikat, nyelvüket.” Két kis füzetbe jegyzetelt mindent, ám körülbelül egyévnyi kitartó nyelvészeti munka után jött a parancs, hogy máshova szállítják a tábor lakóit – tüzetes motozás után. Az átvizsgálás miatt a szótárt nem vihette magával, ezért azt egy barátja dugta el egy befőttesüvegben, az áramfejlesztő telep kerítésoszlopa mellé ásott gödörben. (A lágerekben letöltött idő után egyszer még sikerült találkozniuk, átbeszélni, hogy a szótár azóta is ott van, de sajnos a jó barát hamarosan elhunyt.)

Hazatérés

1954-ben közölték vele először, hogy felül fogják vizsgálni az ítéletét. Harcos István 1954-től a bútorgyártással foglalkozó 16-os lágerben dolgozott, aztán egy újabb helyen a marógépet kezelte. Szintén 1954 volt az az esztendő, amikor először lehetett levelezőlapot írni a családtagoknak – a szovjet Vöröskereszt akciójának köszönhetően. Harcos István édesanyja így 1955 tavaszán kapott először hírt a fiáról. 1955 őszén egy hivatalos közlés szerint elkezdték összeállítani a hazatérő csoportokat, és rövidesen elindították a foglyokat a hazájukba. Harcos Istvánt és társait először a jászberényi börtönbe vitték a vonatok, aztán két hónap elteltével kisebb csoportokban hazaengedték a foglyokat, Harcos Istvánt 1956. június 2-án. Több alkalommal, 1961-ben, 1966-ban, 1970-ben és 1972-ben is kérte ügye felülvizsgálatát, hogy ne számítson büntetett előéletűnek. Végül 1972. október 27-én a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 4n-0287/72. szám alatt bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

Történelemtanárként helyezkedett el Nógrád megyében: tanított Erdőkürtön, Ecsegen és Alsótoldon. Dolgozott pedagógiai előadóként, volt művelődésügyi felügyelő és gyámügyi csoportvezető is. Megnősült és édesapa lett. Nyugdíjasként Erdőkürtön vett házat, itt élt haláláig.

Harcos István az 1991 márciusában Budapesten megalakult Duna Liga egyesület elnöke lett, a megalakulásukról ezeket a sorokat írta: „A múlt béklyóitól megszabadulva most végre itt az idő, amikor mindenfajta ellenséges akciók helyett konszenzust köthetünk, kezet foghatunk egymással a bizalmi elv érvényesülésének szándékával. Ez az együttműködési készség megakadályozhatja, hogy az itt élő népek és nemzetek, egymás ellenére pazarolják el drága idejüket, ahelyett, hogy vállvetve segítenék egymást kilábalni abból a válságból, amelybe az elmúlt évtizedek történései hajtottak be valamennyiünket…

Csak rajtunk múlik, hogy fölemelkedhessünk valamennyien méltó európai kultúrhelyünkre! Valljuk és hisszük: együttes erővel könnyebb munkálkodnunk és eredményt elérnünk!

Hasonló hitvallású cseh és szlovákiai, romániai, délszláv és osztrák szervezetekkel történt kapcsolatfelvétel után Magyarországon is megalakult, zászlót bontott az az egyesület, amely a Duna menti sorsközösséget felelősséggel felvállalópolgárok szervezete: a DUNA LIGA –, amely egyesület, szövetség és mozgalom kíván lenni mindenki hasznára és boldogulására.”

2011-ben az otthonában, Erdőkürtön adott interjút az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium diákjának, Garai Laurának. A beszélgetés során, közel 60 év távlatából, így gondolt vissza a lágerben töltött időre: „Küldetésemet, amennyire tudtam, teljesítettem, ott, ahová sorsom rendelt.” Harcos István 2016. március 14-én halt meg Erdőkürtön.