Tito zászlaja alatt

A második világháború után a föderatív berendezkedésű szocialista Jugoszlávia három tagköztársaságában élt magyar kisebbség: a Szerbiához tartozó Vajdaság Autonóm Tartományban, a Horvát Köztársaságban, illetve a Szlovén Köztársaságban. (Mindegyik nevében ott volt természetesen a „Szocialista” jelző.)

A délvidéki magyarok száma a háború után jelentősen csökkent. Mintegy 80 000-en vándoroltak el főleg Magyarországra, (bár e számnak jelentős részét azok az állami tisztviselők és családtagjaik tették ki, akik a terület 41-es visszacsatolása után költöztek a Délvidékre) s a délvidéki magyarokat ért megtorlás is tízezres nagyságrendű áldozatot követelt. A jobbára az elüldözött németek helyére, a tudatos nemzetiségpolitika jegyében végrehajtott betelepítés keretében pedig több százezer délszláv, többségében szerb érkezett az ország legelmaradottabb vidékeiről. Mindennek következtében a Délvidék etnikai összetétele jelentősen módosult. 1948-ban az első hivatalos jugoszláv népszámlálási adatok szerint az országban 496 492 magyar élt, (3.2. %). Ebből a 428 750-en Vajdaság területén (a Vajdaság összlakosságának 26 %-a), egy tömbben a Tisza jobb partján, illetve nagy számban Észak-Bácskában. A háború utáni 50 000 fős horvátországi magyarság főleg a Dráva-szögben, míg a 10 000 fős szlovéniai magyarság döntően a határ mentén, a Muravidéken élt.

Az indulatok elültét követően a Josip Broz Tito vezette Jugoszlávia új nemzetiségi politikát hirdetett. Az egyenjogúság jegyében jelentős számú magyar – több mint 18 000 család – jutott földhöz. Miután a kommunista pártban a nemzetiségek aránya a párt nemzetiségpolitikájának köszönhetően számarányuknál nagyobb mértékű volt, viszonylag jelentős számú magyar származású személy került be a politikai életbe. A jugoszláviai magyarság nemzetiségi alapú politikai önszerveződésének lehetősége azonban szinte a nullával volt egyenlő. A titói korszak egyrészt kommunista mivoltából fakadóan sem tette lehetővé a politikai érdekérvényesítésre irányuló szervezkedést, másrészt kizárta azt a testvériség-egység elvének gyakorlati alkalmazása is. A magyarság elitje teljes egészében lecserélődött a második világháború után. Alapvető eltérés volt a két világháború közötti időszakhoz képest az is, hogy nem beszélhetünk önálló kisebbségpolitikáról, hanem csak a Jugoszláv Kommunista Párton belüli érdekérvényesítésről. A kisebbségi közösségek (így a magyarság is) nem fogalmazhattak meg jövőképét, nem választhatták meg vezetőiket, és nem ellenőrizhették intézményeiket. A másik lényeges dolog, hogy a bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások a magyar kisebbségnél is megmutatkoztak, sőt, sok esetben