Teleki László politikája és útja az öngyilkossághoz

A gróf politikai elgondolásai

Teleki László az ország egyik legjelentősebb protestáns családjának sarja volt, kortársai szerint rendkívüli műveltséggel és szónoki képességekkel rendelkezett. Fiatalkorában többször is járt Nyugat-Európában. Részt vett az erdélyi, illetve a magyar országgyűlés munkájában is. Az 1848-as népképviseleti országgyűlésbe Pest-Pilis-Solt vármegye radikális függetlenségi képviselőjeként jutott be, ez azonban nem azt jelentette, hogy a forradalom híve lett volna. Az ő radikalizmusa a forradalom megelőzése érdekében fogalmazódott meg: azért kell gyors és hatékony reformokat hozni, hogy biztosan elkerülhető legyen a vérrontás. Batthyány Lajos – akit egyébként az egyik legjobb barátjaként tartottak számon – 1848 nyarán Magyarország párizsi követévé nevezte Telekit. A hivatalos kormányzati körök azonban nem ismerték el őt, csak informális módon léptek kapcsolatba vele. 

Teleki a francia fővárosban megtapasztalhatta, hogy nyugaton milyen negatív kép él a magyarságról, amely nem kevés részben a bécsi ellenforradalmi propaganda munkájának volt köszönthető. Ezen mindenképpen változtatni kellett, és felismerte, hogy az első lépések egyikének a magyarországi nemzetiségek felé való nyitásnak kellett lennie, mivel külföldön sokan úgy tartották, hogy a magyar nemesi uralkodó osztály szándékosan elnyomja őket. Ezzel együtt azonban az is világossá vált számára, hogy ha az ország szövetségeseket akar magának szerezni, akkor a hazai politikai elit szűkkeblű nemzetiségi politikája nem tartható tovább. Teleki 1849. május 14-án az alábbiakat írta Kossuthnak: „Egy van, mi különösen lelkemen fekszik, mert Magyarhon jövője, véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt a jogkiosztásban legyünk mentől bőkezűbbek. Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. […] Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité még nem elég. A népek nemzetiségi életet kívánnak élni.” 

Teleki hatalmas munkát végzett Párizsban: amellett, hogy diplomáciai kapcsolatot épített ki a helyi lengyel és román emigráció képviselőivel, igen jelentős szerepe volt abban, hogy különböző kiáltványainak és memorandumainak hála sikerült a külföldi magyarságképen javítania, és így a közvélemény igen jelentős része elkezdett rokonszenvezni a magyar szabadságharccal. Az 1849-es orosz intervenciót mindez azonban nem akadályozhatta meg…

Az emigrációs évek

1849 után Teleki megtapasztalhatta a számkivetettség érzését: több mint 30 helyen is megfordult hosszabb-rövidebb időre, helyét azonban nem találta a nagyvilágban. Bátyjának, Teleki Józsefnek írt levele jól érzékelteti azt a lelki törést, amelyet a szabadságharc leverése okozott neki:

A cselekvés ideje – úgy tűnt – 1859-ben jött el számára, ugyanis az olasz egységmozgalom küzdelmei elhozták az esélyt, hogy a magyarok szabadságügye terítékre kerüljön a különböző diplomáciai asztalokon. A magyar emigráció tagjai újra aktivizálták magukat: Kossuth, Klapka és Teleki részvételével meg is alakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság, amely egy emigráns magyar kormány feladatkörét kívánta betölteni, kézzelfogható eredményt azonban nem sikerült elérnie. Teleki végül hazatért Magyarországra, azonban egyáltalán nem úgy, ahogy szerette volna.

Hazatérése Magyarországra

A gróf 1860 novemberében arról tájékoztatta Kossuthot, hogy „sürgető személyes ügyben vagy tíz napig, talán tizenkettőig is utaznom kellend […] nem veszélyes s nem párbaj”. Teleki John Harold álnéven Szászország fővárosába, Drezdába utazott, hogy találkozhasson kedvesével, özvegy Orczyné Lipthay Auguszta grófnővel. A szász kormány azonban – hogy a bécsi szövetségesénél jó pontokat szerezzen – elrendelte Teleki letartoztatását és kiadatását Ausztria számára. Jellemző Teleki jellemével kapcsolatban, hogy amikor a drezdai hatóságok a becsületszavát kérték, hogy ő-e John Harold, a gróf inkább bevallotta valódi nevét.

Teleki rövidesen Ferenc József elé került: a császár a szabadulásért cserébe ígéretet kért, hogy nem tartja a kapcsolatot Ausztria ellenségeivel és „egyelőre” távol marad a politizálástól. Az 1861 tavaszán összeülő országgyűlésen már részt vehetett, azonban csalódottsággal tölthette el, hogy egyáltalán nem tapasztalta politikustársai között az elhivatottságot, hogy az 1849-es függetlenségi célokért együtt küzdjenek. Nehéz lemérni pontosan utólag az országban uralkodó közhangulatot, a magyar társadalom mennyire volt ekkor teljesen függetlenségpárti vagy sem, az azonban bizonyos, hogy Teleki ekkor legalább olyan – egyesek szerint, ha nem nagyobb –népszerűségnek örvendett, mint Deák, mivel személye a magyarok számára ekkor Kossuthot jelentette, és egyúttal a Habsburgokkal való kiegyezés elutasítását. Teleki olyan politikát kívánt vinni, amely legális keretek között a lehető leginkább képviselte Kossuthék elképzeléseit, azonban hazai politikustársai ebben nem voltak partnerek.

Belpolitikai küzdelmek

A magyar országgyűlés két részre szakadt abban a kérdésben, hogy miképpen kommunikáljanak Ferenc Józseffel: császári feliratban (amellyel elismernék Magyarország uralkodójaként), vagy pedig határozatban, (amely annak a kimondásával jelentene egyet, hogy a Habsburg férfiú nem törvényesen került a magyar trónra). A Határozati Párt élén Teleki, a Felirati Párt élén pedig Deák állt. Bár mindkét csoportosulás elutasító volt az aktuális bécsi politikai törekvésekkel és kérésekkel szemben – amely azt várta el, hogy a pesti országgyűlés majd megválasztja követeit a bécsi Birodalmi Tanácsba – az 1849-et zászlajára tűző Telekiből még a saját felsőbb pozícióban lévő párttársai sem kértek. Ennek oka a következőben keresendő:

A hazai politizáló elit számára a korszakban világos volt, hogy a hatalmas szláv és hatalmas germán tömb közé szorulva szüksége van a magyarságnak egy védőernyőre. A Habsburg Birodalom alkalmas lenne erre, ha teret tudna engedni a benne élő nemzetiségeknek. Deák azt gondolta, hogy bár a birodalom jelenleg komoly problémákkal küzd, de átalakítható úgy, hogy a magyar igényeknek megfelelő legyen. Kossuthék – Telekivel együtt – viszont azt hirdették, hogy a birodalom nem átalakítható, és mivel elnyomja a benne élő népek önrendelkezési törekvéseit, ezért meg kell tőle szabadulni, s a nemzetiségekkel kell megegyezni. A magyar emigráció vezetői azt szerették volna elérni, hogy a Határozati Párt a kossuthi koncepciót kövesse, azonban ők is a kiegyezést kezdték el pártolni, csak éppen magasabb áron, mint a Deák-féle Felirati Párt tagjai.

A tragikus vég

A Határozati Párt több vezető tagja is azzal a kéréssel fordult Telekihez, hogy módosításokkal ugyan, de fogadja el a Felirati Párt javaslatát. A gróf az öngyilkossága előtti éjszakáján ezeken a módosításokon dolgozott. Az utolsó látogatója az unokaöccse volt, az a Tisza Kálmán, aki újra szembesíthette azzal Telekit, hogy a párttársai nem kívánják a kossuthi politikát követni, sőt, gyakorlatilag el is szigetelik az emigrációt a hazai támogatóitól. A gróf ezután dönthetett úgy, hogy nincs más kiút, csak az öngyilkosság: félbehagyva beszédének írását, szíven lőtte magát. A rendőrségi helyszíni szemle önkezűséget állapított meg. Érdekesség, hogy felvételeket is készítettek – első alkalommal egy magyarországi nyomozás során – így kriminalisztikai értelemben is kiemelkedő ez a tragikus esemény.

Jókai Mór így írt a Vasárnapi Újság hasábjain a szomorú eseményről, aki pont úgy, mint sokan mások, Teleki halálát úgymond Széchenyi mellé helyezték:

Mi vezethetett idáig?

Bár mind a kortársak, mind pedig az utókor tagjai közül sokan megkérdőjelezik az öngyilkosságot, minden bizonnyal ez történhetett. Politikustársai számára zaklatott idegállapota ismert volt, egy levéltöredékből tudható, hogy a végzetes esemény előtt erős fejfájás gyötörte, illetve a helyszínelők megállapították, hogy fel-alá sétálgatott szobájában. Emellett érdemes kiemelni a korábban már idézett levelét, milyen lelkiállapotba is került a szabadságharc leverését követő években. Egyes korabeli források szerint az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Az sem mellékes körülmény, milyen nagy súly helyeződött a vállára: úgy lett a hazai ellenzék vezető alakja, hogy ezt igazából nem akarta, ugyanis egy „véletlen szerencsének” köszönthetően (a drezdai elfogása után) tért haza és került a Határozati Párt élére. 

Telekire 1861 tavaszán rendkívüli nagy nyomás helyeződött: ha enged Tiszának, és feladja a saját elveit, akkor azzal vádolhatják majd, hogy cserben hagyta az emigrációt és „lepaktált” az udvarral. Egy ilyen lépés sokaknak rendkívüli csalódást okozott volna, hiszen amikor hazatért, megváltóként tekintettek rá, még Magyarország Nádorának is nevezték. További fontos adalék, hogy Teleki értesült arról, hogy a várt külpolitikai segítség nem fog a közeljövőben bekövetkezni, tudniillik Kossuthék abban reménykedtek, hogy rövid időn belül bekövetkezik a várva várt olasz–osztrák háború következő felvonása, ez azonban ekkor elmaradt. Bűntudat és önvád is marhatta lelkét, mert elfogása egy magánéleti esemény miatt következett be, így hozva még nehezebb helyzetbe a magyar emigrációt.

Teleki utóélete

Bár a kortársakat megdöbbentette a halálhír (Deák például az alábbi módon fogalmazott: „Nem keresek szavakat fájdalmamnak […] A haza veszteségén kívül én egy fiatalkori régi hű barátot vesztettem benne.”), az igazság mégis valahol az, hogy Telekit igen hamar elfelejtették, amelynek oka talán abban keresendő, hogy nehézzé vált annak a személynek az emléke, aki amellett, hogy nem kívánt kiegyezni a Habsburgokkal, egy olyan Magyarországot képzelt el, amely például széles jogokat biztosítana a benne élő összes nemzetiségnek. 

Illyés Gyula az alábbi módon írt Telekiről „A különc” című drámájában: „Széchenyi is maga felé fordítva húzott meg egy rettenetes ravaszt, s bukott le a mélybe, de micsoda rivaldáról, micsoda szerepvivés, mondhatnánk: micsoda látványosság után. Teleki László élete hozzá képest homályban folyt, innen, az utókorból tekintve. Nincsenek művei, mint Széchenyinek, sem gesztusai, mint Kossuthnak. Példája mégis azokéval vetekszik, alakja azok mellé emelkedik. Minél jobban megismerjük, annál inkább fölfelé nézünk rá.”