Sztálingrád

Amikor a csontsovány póni vontatta szánon megérkezett az étel, merev, darabos mozgású, rongyokba bugyolált alakok bukkantak fel, hogy meghallgassák a legújabb híreket. Nem volt tüzelő, hogy havat olvaszthassanak a mosáshoz, borotválkozáshoz. Beesett arcuk viaszszínű volt, szakálluk szánalmasan kusza a kalciumhiánytól, nyakuk vékony, akár az aggastyánoké, testükön hemzsegtek a tetvek. A fürdés és a tiszta alsónemű éppúgy elérhetetlen ábránd volt számukra, mint a megfelelő élelem. A kenyéradag mostanra napi 200 gramm alá csökkent, és gyakran alig volt nagyobb 100 grammnál. A „Wassersuppé”-ba főzött lóhús helyi készletekből származott. A hidegben a tetemek nem romlottak meg, a hús azonban úgy átfagyott, hogy késsel nem lehetett lefejteni a csontról, csak az utászfűrész bírt el vele.

A hideg és az éhezés következtében a katonák, ha éppen nem álltak őrségben, csak hevertek fedezékeikben, hogy kíméljék energiáikat. A bunker volt a menedék, amelyet alig akartak elhagyni. Emlékezetük gyakran kihagyott, mert vérük lehűlése fizikai és szellemi aktivitásukat is lelassította. A könyvek addig jártak kézről kézre, míg szét nem estek vagy el nem vesztek a sárban, hóban, de mostanra már amúgy sem volt ereje senkinek az olvasáshoz. Sok esetben azonban az éhezés nem apátiát,