Szőlő- és borkultúra Magyarországon a filoxéravésztől a második világháborúig

A világháborút lezáró békeszerződés következtében mind a belső, mind a külső borpiac tragikus mértékben lecsökkent. Az elszakított területek nagyobbik része 1920-ig a központi vidékeken termett bor belső felvevőpiacát képezte. A megmaradt országrészen megtermelt mennyiség meghaladta a belső fogyasztás kétszeresét. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben csakis a kivitel fokozásával lehetett volna jövedelmezővé tenni a magyar borgazdaságot. Sajnos ennek éppen az ellenkezője történt: hamarosan még a háború előtt exportált mennyiséget sem lehetett kiszállítani. A két világháború közötti magyar borkultúráról elmondható, hogy mindvégig kényszerpályán mozgott.

A magyar szőlészet-borászat már a filoxéravészt megelőzően is mély válságban volt. A szőlők művelése és a borkezelés – európai mércével mérve – elmaradott színvonalon folyt. A korszerűsítésnek súlyos közgazdasági és társadalmi akadályai voltak. Az előbbit az állandó piac- és tőkehiány jelentette, az utóbbit pedig az, hogy Magyarország hatalmas szőlőterületének (350 000 ha) túlnyomó része önellátásra termelő, apróparcellás paraszti birtok volt, ami erősítette a hagyományos fajtákhoz és művelési formákhoz való ragaszkodást. Kivételek persze voltak, ezek azonban csekély számuk miatt nem befolyásolták számottevően az összképet. A termőszőlők nagy részének kipusztulása megkönnyítette a magyar szőlő- és borkultúra új alapokra helyezését.

A megújulás sikerében két tényezőnek volt döntő szerepe. Az egyik az állami szerepvállalás, a másik pedig egy szerencsés ökológiai adottság volt. Az előbbi szubvenciókkal tette lehetővé a történelmi jelentőségű hegyi borvidékek mielőbbi rekonstrukcióját, mégpedig úgy, hogy a támogatásokban csak azok részesülhettek, akik vállalták az új irányú szőlőművelés előírásainak betartását. A kedvező ökológiai adottságot a Duna–Tisza közén elterülő hatalmas, futóhomokkal borított földterület jelentette. Itt már jóval a filoxéravész előtt elindult egy spontán szőlőtelepítési folyamat. Amikor aztán az 1880-as években nyilvánvalóvá vált a magas kvarctartalmú homok filoxérával szembeni immunitása, akkor szinte egyik napról a másikra hatalmas lendületet vett a homoki szőlőültetés. A hegyi szőlőkhöz képest viszonylag csekély költséggel létrehozható homoki ültetvények hamar termőre fordultak. Boruk gyengébb minőségű volt, mint a hegyi szőlőké, mégis valódi bor volt. Az 1880–90-es éveket jellemző hatalmas borhiány idején