Színes szimbiózis

Mi volt az a meghatározó közös kulturális alap, társadalmi gyakorlat, ami mintegy fél évszázadon át szimbiózisba olvasztotta a Monarchia nemzetei­nek kultúráját, olyannyira, hogy még ma is felismerhetők a közös gyökerek, a hasonló indíttatás? Miért fénylett fel az 1900- as századforduló körüli években a különleges tehetségek plejádja, akik a kultúra megannyi területén alapvetően újat teremtettek?

Igaz lehet, hogy a Monarchia világa nagyon széles rétegek számára nemcsak a fennmaradt fotókon, képeslapokon volt sokkal derűsebb, vonzóbb, „élhetőbb”, mint amilyen a képe a századvégi halálcentrikus, tragikus alkotásokban? Lehetséges-e, hogy több hitelt kéne adni az életigenlő műveknek, és a rendkívül gazdag irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások polifóniájából nemcsak a pusztulás szólamait kellene kihallani, hanem a harmóniavágy dallamait, sőt a fel-felcsendülő vidámság és életigenlés ritmusát is?

A fekete árnyékok, a valós tragédiák mellett ott volt a sok vibráló fény, a kaca­gó vidámság, amit az operettek világa, a hús-vér főhősök szerelmi vallomásainak olvadó, fülbemászó dallamai varázsolnak ma is elénk. Mindez teljesen talmi lett volna?

Milyen volt igazából az a majd ötven év, a „békeidők” kora? Mi alapozta meg stabilitását, hogy tovább tartson egy emberöltőnél, és miért számít még mindig harmonikusabb és sikeresebb időszaknak a legtöbb ember számára, mint a 20. század utána következő évtizedei?