Ingyenesen olvasható
Míg a 15–16. század fordulóján a szerzetesi életformával kapcsolatban még súlyos kritikák fogalmazódtak meg, a 16. század második felétől kezdődően a megújított régi rendek és az újonnan alapított szerzetesközösségek már oroszlánrészt vállaltak a katolikus megújulás programjának megvalósításában. A megújulás és a megújítás fáradságos és sok esetben válságokat előidéző folyamatának talán legfontosabb mozzanata az, hogy a szerzetesközösségek életében a világtól való menekülés (fuga mundi) helyére többnyire a világban és a világért (missio és missio ad gentes) való tevékenykedés lép.
A szerzetesi életforma kritikája
A szerzetesi életformával szemben megfogalmazott kritikákat a bírálók céljai szerint csoportosíthatjuk. Az irodalmi (Boccaccio Decameronja) és képzőművészeti alkotásokban testet öltő és széles néprétegek által igaznak érzett bírálatok mögött nem fedezhetjük fel minden esetben a szerzetesi életforma totális elutasításának jeleit. Többnyire inkább azt az egyszerű és közismert tényt fogalmazták meg, hogy a szerzetesek jelentős része nem tartotta be rendjének szabályzatát.
Egészen gyakorlatias elképzelések vezették a nemesség, az államgépezet és a városok bizonyos vezetőit, akik kritikájuk megfogalmazásakor nem tévesztették szem elől a szerzetesi vagyon megszerzésének lehetőségét sem. Ettől alapvetően különbözik a humanisták kritikája, akik nem csak a tudatlanság, vagy éppen a kolduló rendek által képviselt skolasztika ellen léptek fel, hanem a szerzetesi életforma és az egyszerű keresztény élet szembeállításával magának a szerzetesi intézménynek a szükségességét kérdőjelezték meg (Erasmus).
Ezen a vonalon halad tovább a protestáns kritika is. Luther, az egykori ágostonos szerzetes, elveti a szerzetesi intézményt, mivel kétségbe vonja a fogadalmak szentírási megalapozottságát. Véleménye szerint az általa is csodált nagy rendalapítók nem a fogadalmak, hanem a hitük révén jutottak el az életszentségre. A szerzetesi fogadalmak alapját képező evangéliumi tanácsok pedig minden keresztényre kötelező érvénnyel vonatkoznak.
A tridenti zsinatot és a katolikus megújulást előkészítő reformtervezetek (Libellus ad Leonem X, Consilium de emendanda Ecclesia) felelős egyházi vezetők bírálatait és megoldási javaslatait tartalmazzák. Ezekben az egyház megújításának igénye szorosan kapcsolódik a szerzetesi élet halaszthatatlan reformjához. A kiváltságok és mentességek rendszerének lebontása mellett a reformpárti szerzők a megújulással szembeszegülő konventuális közösségek felszámolását javasolják a pápának. Elképzeléseik mögött már ott rejtőzik a felismerés: a szerzetesek nem csak megoldandó problémát jelentenek, a megreformált szerzetesség komoly emberi erőforrássá válhat az egyházreform szolgálatában.
Az eredeti eszményektől és szabályzatoktól való eltávolodás mély válságot idézett elő az egyes rendekben, amit a protestantizmus eszméinek beszüremkedése tovább fokozott. A reformáció által leginkább érintett területeken egész rendházak csatlakoztak a hitújításhoz, igen sok egykori szerzetes lett protestáns prédikátor. A szerzetesi élet átfogó reformja halaszthatatlanná vált.
Egy új rend egy régi reformjáért
A különböző szerzetesrendek olykor sajátos viszonyára jó példa a pálosok és a jezsuiták 17. századi kapcsolata. A 16. század folyamán a pálos rendet hatalmas veszteségek érték: számos rendházuk elpusztult, szerzetesi életük ijesztő hanyatlásnak indult. A rend reformja a 17. század elején indult meg, s ebben a jezsuiták sajátos szerepet játszottak. Az egyik legfontosabb jezsuita papnevelő intézet, a római Német-Magyar Kollégium (Collegium Germanicum et Hungaricum) anyagi alapjait ugyanis – pápai rendeletre – jelentős részben a pálosok római rendházának vagyonából vetették meg. Cserébe a pálosok garantált helyeket kaptak négy jezsuita papnevelő intézetben: a római Német-Magyar Kollégiumban, Prágában, Bécsben és Olmützben. Ugyan a helyek betöltése körül a két rend között állandó viták folytak, a pálos növendékek jelenléte a Német–Magyar Kollégiumban a 17. század elejétől folyamatosnak mondható. Ez a rendi reformok szempontjából óriási jelentőséggel bírt. A jezsuita intézményben egyházhűségre és egyházias lelkületre nevelt pálos kispapok hazatérve a rendi reformok elkötelezett hívei lettek, akik elsajátítva a kor egyházának lelkipásztori szemléletét az apostolkodás felé irányították a rend figyelmét. Mivel képzettségüknél fogva szinte kivétel nélkül vezető tisztségeket töltöttek be a renden belül (a rendfőnökök szinte kivétel nélkül egykori jezsuita növendékek voltak), a Rómából hozott szemléletet megfelelő tekintéllyel tudták képviselni és elfogadtatni. A 17. század közepétől szerveződő magyarországi pálos belső missziók hamarosan a rend legfontosabb tevékenységévé váltak, s ez akkor egyet jelentett egy sikeres modernizációs folyamattal.
Reformkísérletek
A megújulás szükségességét természetesen maguk az érdekeltek érezték leginkább. A 14. századtól kezdődően kibontakozó obszervancia-mozgalom, vagyis az adott rend regulájának hűséges megtartására való törekvés, érintette mind a monasztikus, mind pedig a kolduló rendeket. A regula hűségére visszatérő szerzetesközösségek bizonyos rendek (ágostonosok, bencések, karmeliták) esetében obszerváns kongregációkat alkottak, melyekkel szemben álltak a reformot elutasító konventuálisok. Az obszerváns-konventuális szembenállás bizonyos esetekben az adott rend kettészakadásához vezetett. 1517-ben a ferences család válik ketté: az obszervánsok, akik megtartják a „kisebb testvérek rendje” elnevezést, és a minoritáknak is nevezett konventuálisok útjai elválnak egymástól. Mintegy tíz évvel később megjelenik a ferences család harmadik ága is, a kapucínusok, akik kezdeti nehézségeik után (egyik rendfőnökük protestánssá lett…) a katolikus megújulás egyik élcsapatává váltak. Hasonló folyamatok zajlottak le a karmelita rendben is. A megújulásra tett kísérletek eredményeként (Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János) 1593-ban a sarutlannak nevezett rendtagok szervezetileg is elszakadnak a rendtől. A trappisták rendje a ciszterci reform egyik hajtása. 1664-ben a franciaországi La Trappe apátja, Armand Jean Le Bouthillier de Rancé radikális reformokat vezetett be. A szigorú fegyelem ellenére a jelentkezők száma egyre nőtt, s 1677-ben a Szentszék jóváhagyta az új kezdeményezést.
A protestáns reformáció hatással volt a folyamatban lévő szerzetesi reformokra is. A megújulás kérdésére domonkos renden belül egy időre az tett pontot, hogy a rend egész provinciákat vesztett el Közép-Kelet- és Észak-Európában. Az újrakezdés természetesen már a tridenti reform jegyében kezdődött el. Eredményeként a 17. század végére már 25-30 ezer domonkos (a 14. századi létszám duplája) működött a hitvédelem, a missziók, az igehirdetés és az oktatás területein.
A szerzetesrendek életének megújítására azonban nem csak belső erők tettek kísérletet. A katolikus megújulás reformprogramját megfogalmazó Tridenti Zsinat (1545–1563) a huszonötödik ülésszakon (1563. december 3–4.) alkotta meg a szerzetesrendek reformjáról szóló zsinati határozatot (Decretum de regularibus et monialibus). A zsinati atyák nem kívánták újrafogalmazni a katolikus egyház tanítását a szerzetesi életformáról. Inkább arra törekedtek, hogy pontos jogi normák előírásával tereljék a szerzetesrendek életét a helyes irányba. A fő cél a szerzetesközösségek belső rendjének és fegyelmének megszilárdítása volt. Ezt szolgálták többek között az olyan határozatok mint a magánvagyon tiltása, a kötelező egyéves noviciátus bevezetése, a fogadalomtétel alsó korhatárának rögzítése, a rendi elöljárók választásának szabályozása és tekintélyük megerősítése, a rendi káptalanok megszervezésének kötelezettsége, a rendszeres vizitáció előírása, valamint a női rendházak klauzúrájának szigorítása. A zsinati atyák – akik között szép számmal képviseltették magukat a különböző szerzetesrendek – élesen bírálták a szerzetesi életet gyakran ellehetetlenítő kommendátor-rendszert, bár tudták, hogy felszámolása ellen keveset tehetnek.
A zsinat utáni pápák szinte mindegyike kivette részét a szerzetesi reformfolyamat alakításából. Az újabb és újabb alapítások támogatása, jóváhagyása, esetleg tiltása mellett konkrét rendelkezésekkel próbálták megszilárdítani a szerzetesi fegyelmet (a korábban könnyen osztogatott felmentések megszigorítása, fellépés a kóborló szerzetesekkel szemben, a laza fegyelmű rendházak bezárása, stb.). Kiemelkedik közülük V. Szent Piusz pápa (1566–1572), aki megválasztása után sem vált meg rendje, a domonkosok fehér habitusától (azóta viselnek a pápák fehér öltözetet). Rendkívül erélyesen lépett fel a zsinati határozatok végrehajtása érdekében. Ellenkezőkkel szemben nem habozott a feloszlatás eszközéhez folyamodni. Hasonló erélyt tanúsított a ferences V. Szixtusz pápa (1585–1590) is, aki a nevéhez főződő nagy kúria-reform végrehajtása során külön bíborosi kongregációt állított fel a szerzetesrendek ügyeinek intézésre. Ez a kormányszerv – többszöri módosítás után – ma is működő szentszéki dikasztérium. Jól jellemzi a pápák különleges figyelmét VIII. Kelemen (1592–1605) buzgósága, aki előszeretettel vizitálta személyesen és előzetes bejelentés nélkül a római és Róma környéki rendházakat. Valószínűleg a váratlan látogatások során szerzett tapasztalatai késztették annak elrendelésére, hogy a rendházak utcára néző ablakait falazzák be…
A szerzetesi reform végrehajtásában a zsinat, a pápák és a bíborosok mellett fontos szerepet játszottak egyes katolikus uralkodók is. I Ferdinánd magától értetődőnek tartotta, hogy a rendházak vizitációja részét képezi uralkodói jogkörének. Hasonló uralkodói öntudattal vette kezébe a szerzetesi reform ügyét II. Fülöp spanyol király is. V. Piusz pápával egyetértésben királyi bizottság felállításával és az uralkodói tekintély latba vetésével igyekezett az obszervancia útjára vezetni minden szerzetesközösséget a királyság területén. A konventuális ferencesek ellenállását azzal törte le, hogy némelyeket közülük börtönbüntetésre és gályarabságra ítélt.
A különböző irányból érkező reformkísérletek, s azok időnként erőteljes volta, azt bizonyítja, hogy a protestáns reformáció okozta megrázkódtatásból éledező és a megújulás útjára lépő kora újkori katolicizmusnak égető szüksége volt a szerzetesekre.
Misszió: hol vannak az Indiák?
A kora újkortól kezdődően a misszió fogalma kitágul. Jelenti egyrészt a pogányok között végzett hitterjesztést (missio ad gentes, le Indie di là – az ottani Indiák), mely számos régi és új szerzetesrend fontos működési területe volt. Ugyanakkor a protestantizmus térnyerése és a katolicizmus hanyatlása miatt katolikus szempontból az európai kontinens jelentős része is missziós területté vált. Az úgynevezett belső misszió (le Indie di qua – az itteni Indiák), vagyis a katolikus közösségekben végzett pasztoráció, valamint a protestánsok és az ortodoxok térítése hamarosan a misszionáló rendek kiemelt feladatává vált. Nem egy rendfőnök ezzel csillapította a tengerentúli missziókba vágyó fiatal rendtagokat: a te Indiád itt van, Európában…
Az új kezdeményezések
A szerzetesség történetére jellemző, hogy a válságos időszakokban a reformok mellett egészen új kezdeményezések és rendalapítások is keresik a kiutat. A 16–17. századra ez különösen is jellemző: felsorolni is nehéz az ebben a korszakban alapított új szerzetesközösségeket. Van azonban egy közös jellemzőjük, mely az új kezdeményezéseket alapvetően megkülönbözteti a régi rendektől. Az új rendalapítók ötvözni próbálták a hagyományos szerzetesi életeszményt az apostolkodás valamilyen konkrét formájával, ami összhangban állt a Tridenti Zsinaton megfogalmazott lelkipásztori szemlélettel (salus animarum, cura animarum). Ezek az új közösségek már nem is szerzetesrendeket alkotnak, hanem klerikus kongregációkat, nem szerzetesi regula szabályozza az életüket, hanem rugalmasabb előírásokat tartalmazó konstitúció, és nem szerzetesi habitust viselnek, hanem többnyire világi papok módjára öltözködnek. A világtól nem elmenekülni akarnak, hanem a világban és a világért élni. Tevékenységük a lelkipásztorkodás, az evangelizáció és a szeretetszolgálat különböző területeit fedi le: oktatás és nevelés (elemi iskolától az egyetemi képzésig), papképzés, prédikáció, missziós tevékenység, árvaházak, kórházak működtetése, gyógyíthatatlan betegek gondozása, haldoklók megerősítése, szegények méltó temetése, hozomány gyűjtése szegény lányok számára, bebörtönzöttek látogatása, eladósodottak megsegítése, jogsegélyre szoruló szegények támogatása. Az új kongregációk életében fontos szerepet játszik a Szentszékhez való hűség és a Róma-központúság (többet közülük helyileg is Rómában alapítottak). Sokat tettek azért, hogy a humanizmus és a protestáns reformáció ellenhatásaként a katolikusok körében erősödött az egyházhűség és az egyházias lelkület (sensus Ecclesiae). A katolikus megújulás programjának „aprómunkáját” ők végzik el.
A korszak új szerzetesközösségei közül kiemelkedik a Loyolai Szent Ignác által 1534-ben alapított (1540-ben jóváhagyott) jezsuita rend (Jézus Társasága – Societas Jesu, SJ). Jelentősége miatt külön tanulmány ismerteti a rend történetét. Szent Ignácot időben megelőzte Thienei Szent Kajetán és Giampietro Carafa (a későbbi IV. Pál pápa) Rómában, akik azzal a céllal alapították meg 1524-ben a teatinusok rendjét, hogy a hozzájuk csatlakozó papok intenzívebb lelkipásztorkodással és egyszerű apostoli élettel szolgálják az egyház megújulását. 1530-ban egy orvosként is működő milánói pap, Zaccaria Szent Antal hasonló elgondolással gyűjt maga köré társakat, akikkel megalapítja a szabályozott papok Szent Pál Társaságát. Mivel központjuk a milánói Szent Barnabás templom volt, a nép hamarosan barnabitáknak nevezi a népmissziókban és az imaélet előmozdításában jeleskedő papokat. Szent Ignáccal egy időben, 1534-ben az itáliai katolicizmus egy másik fontos központjában, Velencében is útjára indul egy új kezdeményezés. Emiliáni Szent Jeromos elsősorban az árvák gondozására és nevelésére hozta létre a szomaszkák rendjét, kik nevüket arról a településről kapták (Somasca), ahol az alakuló káptalant tartották. Ugyanekkor érkezik Rómába Néri Szent Fülöp, aki hamarosan csatlakozik a városban működő számos testvérület (confraternitas) egyikéhez, melyek laikus és klerikus tagjai egyaránt intenzív imaéletre és aktív szeretetszolgálatra törekedtek. Azt itt szerzett tapasztalataiból alapítja meg az oratoriánus rendet olyan papok számára, akik az evangéliumi tanácsokat szeretetközösségben, fogadalmak nélkül kívánják megélni, különös figyelmet szentelve a fiatalok nevelésére. Az oratoriánus lelkület és módszer franciaországi meghonosítása Pierre de Bérulle bíboros nevéhez főződik, aki 1611-től kezdődően támogatta megtelepedésüket. Szintén az Örök Városhoz kötődik a betegápoló kamilliánus rend (Lellisi Szent Kamill, 1584) és a Magyarországon nagy népszerűségnek örvendő tanítórend, a piaristák (Kalazanci Szent József, 1597) megalapítása.
A Betegápoló Irgalmas Rendet (Fatebenefratelli) az egykori zsoldos katona, Istenes Szent János alapította Granadában, bár 1550-ben bekövetkezett halálakor ő maga szabályzatot nem hagyott hátra. „Csupán” a szegények számára alapított kórházát bízta rá társaira, akik vezetőjük odaadó betegápoló tevékenységét folytatták hamarosan szerzetesrenddé szerveződve.
A francia katolicizmus megújítását szolgálta jelentős mértékben Páli Szent Vince missziós papjainak társasága. Az alapító 1617-től kezdődően tartott rendszeresen népmissziókat falusi közösségek számára, melyek során az imaélet felfrissítése mellett nagy figyelmet fordított a hitbeli kérdések tisztázásra és elmélyítésére. Lelkigyakorlatai hamarosan az egész országban nagy népszerűségnek örvendtek. 1633-ban a társaság központja a párizsi Szent Lázár templom lett. Innen ered közismert elnevezésük: lazaristák. A missziós papok nem csak a népmissziókban, hanem a tengerentúli hitterjesztésben is kivették részüket. A 17. századi francia katolikus virágkor két másik fontos kezdeményezése a papképzés tridenti szellemű átalakítását tűzte ki célul. 1642-ben Jean-Jacques Olier a párizsi Saint-Sulpice templom plébánosa papnevelő intézetet alapít, melynek módszereit hamarosan más egyházmegyék is átveszik. Társai és követői, a szulpiciánusok kis- és nagyszemináriumok vezetésével szolgálják a katolikus megújulást. Egy évvel később Eudes Szent János is hasonló céllal hoz létre klerikus kongregációt (Jézus és Mária Kongregációja). De la Salle Szent János 1681-ben Reimsben, majd 1684-ben Párizsban szegény gyermekek tanítására alapítja meg a Keresztény Iskolatestvérek kongregációját, melynek jellegzetessége az, hogy nem papok, hanem laikus testvérek alkotják.
A 18. századi új szerzetesi kongregációk közül kiemelkednek a passzionisták (1720) és a redemptoristák (1732). Keresztes Szent Pál lelkiségének középpontjában Krisztus szenvedéseinek (ezért passzionisták) tisztelete állt. Az Úr szenvedésének felidézése istenfélelemre vezet, mely megnyitja az utat az erkölcsi javulás felé. Szintén Itáliában és szintén az erkölcsi felemelés céljával indult útjára Liguori Szent Alfonz kezdeményezése, a redemptorista rend. A Legszentebb Megváltó (Redemptor) Kongregációja a megváltás misztériumának megtapasztalása köré építi fel lelkiségét.
A szerzetesi élet megújításának folyamatából a női szerzetesség sem maradhatott ki. 1535-ben Merici Szent Angéla Bresciaban a klerikus kongregációk mintájára fogadalom, kolostori élet és habitus nélküli, újszerű szerzetesi közösséget kívánt alapítani. Ez azonban akkor még kivitelezhetetlennek bizonyult a női rendek klauzúra kötelezettsége miatt, ezért követői, az orsolyiták hamarosan hagyományos rendi keretek között élték szerzetesi életüket és végezték szolgálatukat a leánynevelés területén. Hatalmas küzdelem árán, az eretnekség vádját és az inkvizíció vizsgálódását is elviselve, tudta egy másik rendalapító, Mary Ward, útjára indítani az angolkisasszonyok rendjét (1609). Szeme előtt a jezsuiták példája lebegett, amit mind a Szentszék, mind pedig a jezsuita rend helytelenített. Mivel elutasította a klauzúra bevezetését, az egyházi hatóságok betiltották az általa alapított házakat és iskolákat. Engedetlensége miatt kolostori fogságot is szenvedett, majd onnan szabadulva teljesen a szeretetszolgálatnak szentelte magát. 1645-ben úgy halt meg, hogy rendjét az egyház nem ismerte el. 1908-ig követőinek még az is tilos volt, hogy őt nevezzék a rend alapítójának. Nem kellet ilyen rögös utat bejárniuk a kapucinus apácák rendjének, amely Nápolyban egy ferences harmadrendi özvegyasszony Maria Lorenza Longo kezdeményezésére jött létre. Longo a városba érkező kapucinusok hatására 1535-ben néhány társával szigorú ferences szellemű közösségi életet kezdet, mely igen hamar más városokban is követőkre talált. Az irgalmas nővérek rendje Páli Szent Vince hatására jött létre. A népmisszióin és lelkigyakorlatain részt vevő egyszerű falusi lányokat egyik segítőjére Louise Marillacra bízta, aki 1633-tól kezdve szervezett számukra közösségeket. A Szeretet Leányainak Társasága hihetetlen gyorsasággal fejlődött, 1660-ban már több mint ötven közösséget alkottak. Hivatásuk a feltétlen szeretetszolgálat, betegápolás, szegénygondozás. A 17. század közepétől jelen vannak minden európai hadszíntéren. Népszerűségük töretlen, ma is ők alkotják a legnépesebb női szerzetesrendet. Szintén francia alapítású a Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rend, a vizitációs nővérek közössége, melyet Chantal Szent Franciska és Szalézi Szent Ferenc 1610-ben alapított. A hagyományos klauzúrás és szemlélődő életet folytató nővérek a Jézus Szent Szívének tiszteletével (Alacoque Szent Margit) a barokk vallásosságra gyakoroltak nagy hatást.
Az új kezdeményezések felsorolása korántsem teljes. A katolikus megújulás lendületében még számos, itt fel nem sorolt szerzetesközösség jött létre, s működött hosszabb-rövidebb ideig. Létezésük azt bizonyítja, hogy a mindig megújulásra szoruló egyházban (ecclesia semper reformanda) mindig jelen vannak a megújulást véghez vivő erők.
