Szerelem és házasság a középkorban

A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a házasságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek, valamely vár, lovagi háztartás, „familia” úrnői, azaz dámák (dame) voltak. Egy ilyen, szinte még gyereklány várúrnő életéről személyes élményei alapján színes leírást nyújt Lambert, az ardresi vártemplom plébánosa, aki a 12. század végén ura megrendelésére megírta Guînes grófjainak és Ardres urainak történetét. A Péronnelle nevű fiatal grófné idejét az ájtatosságokon kívül gyermekjátékokkal töltötte: a többi kislánnyal körtáncot járt, „babázott és más hasonló szórakozásai voltak”. Gyakran előfordult, hogy „nyáron nemes egyszerűséggel és könnyed mozdulattal ingre vetkőzött, beugrott a medencébe, nem azért, hogy megmosakodjék vagy fürödjék, hanem hogy felfrissüljön és mozogjon, hol háton úszott, hol mellen, hol a víz alatt, hol a felszínen, látni lehetett hófehér bőrét, máskor meg száraz, fehér ingben mutatkozott a lányok, de éppúgy a lovagok előtt is, ártatlanul, a férjével, a katonákkal és a néppel egyaránt bájos és kedves volt”. 

Egy korán házasodó úrnő 20 éves kora táján már többgyermekes anya volt, 30 éves kora körül pedig már nagymama, s igen gyakran özvegy. Hacsak időközben nem halt bele valamelyik szülésbe. Mert a Lambert család történetében szereplő asszonyok közül minden harmadikkal ez történt. Némelyik már az elsőt sem élte túl, de volt olyan is – mint például II. Balduin gróf felesége, Chrétienne – aki a 10. gyermeke szülésébe halt bele (s ami ritkaság akkoriban, mind a 10 gyermek megérte a felnőttkort). A fiatal várúrnő életét sűrűn egymást követő terhességek és szülések töltötték ki. Az imént említett grófnő menye, Christine 12 gyermekkel ajándékozta meg férjét, átlagosan másfél évenként szült, s ez nem számított ritkaságnak abban az időben.

A 12. században már nem volt szokás a feleséget egyszerűen eltaszítani, „lecserélni”, ami az előző században még elég gyakran előfordult, még akkor sem, ha nem produkálta a várva várt fiú örököst. A házasságok felbontására egyébként viszonylag tág lehetőséget biztosított a rokoni kapcsolat, amelyet az egyház akkor igen szigorúan kezelt: ha sikerült kimutatni a házasfelek között a legalább hetedfokú rokonságot, akkor elválasztották őket. Ez pedig egy-egy régió viszonylag nem nagyszámú nemességét tekintve, nem volt nehéz dolog. Ahhoz azonban hozzá kellett szokniuk az úrnőknek, hogy