Szent István és kora

Közép-és Észak-Európa népei számára a 900-as évek és az első ezredforduló politikai döntései perdöntőnek bizonyultak későbbi történelmük alakulása szempontjából. A pogány törzsfőknek dönteni kellett arról, hogy hajlandók-e elfogadni a kereszténységet, s ha igen, akkor nyugati vagy keleti mintára alapítanak-e keresztény fejedelemségeket és királyságokat. A skandináv országok, Csehország, Lengyelország és Magyarország a nyugati kereszténység mellett döntöttek, és átalakulásuk nagyjából azonos „menetrend” szerint történt. A régi vezérek egyike magához ragadva a kezdeményezést, vetélytársait félretolta, esetenként családjukkal együtt kiirtotta, majd külföldi hittérítők segítségével megteremtette az új rendszer alapjait. Mindezt általában az apák végezték el, a második nemzedék feladata már inkább az országépítés volt.

A magyar nép megtérítése és a királyság megalapítása Szent István király nevéhez fűződik. A későbbiekben tőle eredeztettek minden olyan újítást, amely maradandónak bizonyult és a királyság megalapításával volt kapcsolatos. Korántsem szabad azonban lebecsülnünk apja, Géza fejedelem szerepét, aki – előkészítve fiának az utat – az első döntést meghozta. Géza tisztán látta, hogy a Kárpát-medencében letelepedett magyarság két nagy birodalom, a német-római és a bizánci ütközőpontjában él, s a két császár egyaránt veszélyezteti létét. Politikai bölcsessége révén békét és térítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól (972), majd fia, eredeti pogány nevén Vajk számára megszerezte II. (Civakodó) Henrik bajor herceg lányát, Gizellát. Rendszerváltoztató művének befejezése már 997-ben örökébe lépő fiára hárult.

Szent István rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal és készségekkel, amelyeket az eszményi uralkodótól elvárunk: idealizmus, szervezőkészség, bölcs törvényhozás, békés nemzetközi kapcsolatok építése s ha kell, sikeres hadvezetés. Uralkodása kezdetén legyőzte a főhatalomra igényt tartó idősebb rokonát, a somogyi részek urát, Koppányt, majd királlyá koronáztatta magát. Ezzel biztosította a maga számára az Árpádok által uralt területek egészét, ami kezdetben csak a Kárpát-medence nyugati felét jelentette.

Szívós küzdelem árán uralma alatt fokozatosan egyesítette a Kárpát-medence egész területét: legyőzte rokonát, az erdélyi Gyulát (1003), megtörte Ajtony (valószínűleg 1028), valamint a szlávok és bolgárok vezére, Keán hatalmát. Az ellenálló előkelők birtokait kisajátította. Önként behódolt neki a kabarok vezére, Aba Sámuel és Vata törzse. Visszafoglalta Vitéz Boleszló lengyel fejedelemtől a Morva és a Vág folyó vidékét (1018 előtt), megvédte országát II. Konrád német-római császár támadásaival és hűbéri alávetési kísérletével szemben (1030), a bizánci császárral szövetségben legyőzte Sámuel bolgár cárt, országa így határos lett a Bizánci Birodalommal (1018). Megnyitotta a Magyarországon átvezető jeruzsálemi zarándokutat. A királyi birtokokat eltérő célokat szolgáló udvarhelyekké és várispánságokká szervezte, az ország területét kb. 45 megyére osztotta. Államszervező tevékenységének részeként indult meg Magyarországon a pénzverés, ezüstdénárjai mellett bizánci mintára vert aranypénzeket is kibocsátott. Német példát követve okleveleket adott ki, ezzel megindította az írásbeliséget.

Királlyá koronázása

Életének kiemelkedő eseménye volt a királlyá avatása, amelynek körülményeiről nagyon keveset tudunk. A korábbi történetírásban az a hagyomány élt, hogy a szertartásra Esztergomban került sor, e tudósítás hitele azonban nem igazolható, komolyabb források és érvek hozhatók fel Székesfehérvár mellett. A koronázás időpontja 1000. december 25. és 1001. augusztus 15. közé tehető, ezen időszakon belül talán az 1001. január 1-jét támogató érvek tűnnek a legnyomósabbaknak. De ha figyelembe vesszük, hogy a magyar ügyet is megtárgyaló, 1001. április elején megtartott ravennai zsinaton hozta meg a döntést a császár és a pápa az esztergomi érsekség alapításáról, és ezen biztosan jelen volt egy szláv területen lévő Szűz Mária-monostor Anasztáz nevű apátja, akit a kutatók döntő része azonosít a későbbi pannonhalmi apáttal, majd kalocsai és esztergomi érsekkel, Asrikkal, akkor logikus arra gondolni, hogy (a koronát is hozó?) Anasztáz hazaérkezése után, legvalószínűbben 1001. augusztus 15-én szervezték meg a ceremóniát és koronázták meg Istvánt egy mára elveszett koronával.

Arról, hogy a magyar Szent Korona melyik része köthető valami módon István személyéhez, mindmáig heves viták dúlnak a kutatók között. Pedig az a későbbi hagyomány, amely a koronát szentnek tartotta és Szent István személyéhez kapcsolta, bizonyosan nem alaptalan. Ennek a gondolatnak is van tudományos alapja, hiszen a felső rész, a corona latina apostollemezeinek feliratai a 11. század első felére keltezhetők és olyan területen készülhettek, ahol a keleti császárság művészeti hatása érvényesült, ez a terület pedig Itália. Feltételezhetünk tehát egy olyan, Itáliából származó liturgikus tárgyat, amelyet a Szent Koronán lévő zománcképek eredetileg díszítettek, és ez akár a pápa vagy éppen a montecassinói apát ajándéka is lehetett Istvánnak.

Forrásaink végül a tekintetben is ellentmondásosak, hogy honnan származott István eredeti koronája. A 12. század elején az akkor már szentként tisztelt király legendáját Könyves Kálmán parancsára megíró Hartvik püspök szerint Istvánt a II. Szilveszter pápától kért és kapott koronával avatták királlyá. István kortársa, Theotmar merseburgi püspök viszont arról tudósít krónikájában, hogy III. Ottó német-római „császár kegyéből és biztatására Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert”. II. Szilveszter pápa korábban III. Ottó nevelője volt, s kettejük kapcsolata azt követően is harmonikus maradt, hogy az ifjú császár Róma püspöki székébe emelte mesterét. Így aligha vitatható, hogy István koronához jutásában, miként azt Theotmar krónikája állítja, kezdeményező szerepe volt a régi Római Birodalom helyreállításáról álmodó Ottó császárnak.

Király és főpap

A korona Istvánhoz kerülésének módjánál sokkal nagyobb volt azonban a koronázás jelentősége, mert ezután senki főhatalma alá nem vetett királyként uralkodhatott országában. Magára a koronázási ceremóniára egyházi szertartás keretében került sor, amely a korabeli felfogás szerint szentségnek számított. István a felkenéssel nemcsak király, hanem akkori szokás szerint egyben főpap is lett, ezáltal országa egyházának védelmezőjeként és irányítójaként főpapi jogokat nyert el, azaz önállóan rendelkezhetett országa egyházának ügyeiben. Ennek értelmében alapított uralkodása alatt tíz püspökséget (Veszprémben, Esztergomban, Győrött, Pécsett, Erdélyben, Csanádon, Egerben, Kalocsán, Vácott és Biharban, utóbbi később Váradra került át), amelyek mindegyike ma is megvan, és több bencés monostort (Pannonhalmán, Pécsváradon, Bakonybélben, Zalaváron). Theotmár idézett mondatában tudatosan emelte ki István püspökségalapításait. Az ezredforduló idejének felfogása különösen jelentős körülménynek tekintette valamely uralkodó önállósága vagy másnak való alárendeltsége szempontjából, hogy országában ő maga alapít és adományoz-e püspöki székeket. Szent István önálló érsekség- és püspökségszervezésével a Német-római Birodalomtól való függetlenséget deklarálta. Ebben volt a magyar államalapítás sikeresebb a társainál, hiszen Dánia, Csehország és Lengyelország is kénytelen volt elismerni a német hűbéri felsőséget.

Ezt az önálló államiságot jelképezhette az a lándzsajelvény, amelyet viszont biztosan a császártól kapott István, de könnyen lehet, hogy még apja, Géza fejedelem. Az erről beszámoló francia krónikás, Ademarus Cabannensis szerint Ottó a magyarok urának „megengedte, nagylelkűen, hogy királysága legyen, engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”. Ez a lándzsa jelenik meg István koronázási ezüstpénzén, amelyet a nagyharsányi dénárleletből ismerünk. Ez a tárgy az István halála utáni zavaros időkben Rómába került és sokáig ott őrizték. 

Egyházszervezet és politikai intézményrendszer, törvényalkotás

Az egyházszervezet kiépítésével végérvényesen eldőlt, hogy Magyarország a latin rítusú egyház gyermeke lesz és nem a bizánci görögé. E tény jelentősége jóval meghaladja a vallásválasztás kérdését. A latin egyház ugyanis szilárd területi egyházszervezetet is jelentett érseki tartományokkal, egyházmegyékkel, főesperességekkel és plébániákkal. Ez alapul szolgált a politikai szerveződéshez is, ugyanis Magyarország fogalmát a későbbiekben a két érsekség (esztergomi és kalocsai) területével lehetett azonosítani. Nehéz időkben, így az Árpádok 1301-es kihalása utáni zavaros években ez a szilárd területi intézményrendszer segített fenntartani a Magyar Királyság eszméjét. Szent István ugyanakkor a latin mellett megengedte a görög rítusú monostorok működését is, sőt előnyt kovácsolt abból a sokféleségből is, amivel a sajátos ismeretekkel bíró idegenek rendelkeztek. Ennek a határozott véleményének adott hangot István a fiának, Imre hercegnek szóló erkölcstanító könyvecske, az Intelmek egyik fejezetében, a vendégek megbecsülésére tanítva őt. Ezek a vendégek elsősorban nyugatról beköltöző előkelők voltak, akik az Intelmek szerint kulturális és katonai szaktudást hoztak az országba. Nem feledhetjük azonban, hogy a társadalom zömében magyar nyelvű volt, István törvényeit is a maga magyar népének hozta.

Ha röviden szeretnénk összefoglalni Szent István király történelmi jelentőségét, ma sem tudnánk jobban fogalmazni, mint törvénykönyvének bevezetésében maga a király: „Mivel minden egyes nép a maga törvényeit alkalmazza, ezért mi, szintén Isten akarata szerint kormányozva országunkat, az ókori és mostani császárok követésével elrendeltük népünknek, miként folytasson tisztes és háborítatlan életet.” Ebbe a mondatba belesűrítette ugyanis egész országalapító életművét, minden szava, kifejezése lényeges gondolatokat hordoz. Az „elrendelés” szó ugyanis törvényalkotást jelent, és ezek a törvények felmérhetetlen jelentőségűek voltak a társadalom mindennapi élete szempontjából.

István neve alatt későbbi kódexekben 56 törvénycikk maradt fenn, amelyeket valószínűleg a több alkalommal tartott törvénynapokon hozott rendelkezéseiből szerkesztettek utóbb két törvénykönyvvé. Szent István ezzel a későbbiekben az első, a mitikus törvényhozóvá vált, miként a zsidóknál Mózes, a görögöknél Szólón, a rómaiaknál Numa Pompilius vagy később Nagy Konstantin. Az őt követő magyar királyok saját felfogásuk szerint nem új törvényeket hoztak, hanem csak felülvizsgálták és kiegészítették István rendelkezéseit. Ezek közül különösen jelentős volt az új egyéni és családi birtokrend és örökösödés biztosítása, az erőszakos cselekmények (gyilkosság, kardrántás, leányrablás, tolvajlás) büntetése, az özvegyek és árvák jogainak védelme, a keresztény vallásgyakorlat biztosítása: a vasárnap és a böjt megtartása, az első templomok felépíttetése. Törvényeiben a „régi és a mostani” császárokra való hivatkozással nemcsak a Nagy Károly-i frank birodalmi intézmények átvételéről szól, hanem kiáll III. Ottó német-római császár programja, a Római Birodalom felújítása mellett is.

Az utódlás kérdése és István halála, a fennmaradt három legenda

Gizellával kötött házasságából az 1031-ben elhunyt Imre mellett még legalább egy fia született (neve kései forrás szerint Ottó volt), de ő sem érte meg a felnőttkort. Mivel saját fiági vérrokonai közül nem talált magának alkalmas utódot, ezért húgának Orseoló Ottó velencei dózséval kötött házasságából született fiát, Pétert jelölte örököséül. Válaszul unokatestvére, Vazul sikertelen merényletet kísérelt meg ellene, amiért István őt megvakíttatta, fiait (Leventét, Andrást és Bélát) pedig száműzte az országból. 1038. augusztus 15-én bekövetkezett halála után az általa alapított magánkápolnájában, a székesfehérvári bazilikában temették el. Tisztelete már I. András király alatt kezdetét vette, Szent László király idején pedig szentté avatták (1083. aug. 20.). Épségben megmaradt, ökölbe szorított jobb kézfejéhez – amelyet jelenleg a budapesti Szent István-bazilikában őriznek – mint az egyik legértékesebb magyar nemzeti ereklyéhez külön liturgikus tisztelet kapcsolódott a 11. századtól. 

Az első magyar király életéről viszonylag bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre, de alig található ebben olyan, ami közvetlenül tanúskodik István király tevékenységéről. Életéről három legenda maradt fenn, amelyek egymás után keletkeztek néhány évtizeden belül. Az első, az ún. Nagyobb legenda még nem említi István szentté avatását, így feltehetően 1077–1083 között készült. Ismeretlen írója bencés szerzetesi közösség számára készítette munkáját, és a későbbiekben nagy jelentőségre emelkedett tételt dolgozott ki. VII. Gergely pápa Szent Péter nevében Magyarországra támasztott hűbéri igényeit ugyanis azzal utasította vissza, hogy István király országát Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s ezáltal az ország az ő öröksége lett. A szentté avatás után keletkezett Kisebb legenda szerzője már ismerte elődje alkotását, ő maga egy sok tekintetben reális, erőskezű, de igazságos királyként ábrázolja Istvánt. A harmadik legenda létrejöttét egyházpolitikai szempont határozta meg. Szerzője, Hartvik győri püspök ugyanis azt a feladatot kapta Kálmán királytól, hogy történelmi keretben tegye elfogadhatóvá a magyar királyoknak a 12. század eleji Európában már ritkaságszámba menő hatalmát országuk egyháza fölött, amit ekkoriban a VII. Gergely utáni pápaság kétségbe volt. Mint láttuk, Szent István egyházkormányzati joga királyi hatalmából következett, nem kellett hozzá pápai felhatalmazás, Kálmán korára azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Hartvik az első két legendát kibővítve arról szólt, miként ajándékozta a pápa Szent Istvánnak azt a királyi koronát, amelyet eredetileg a lengyelek hercegének szánt, valamint az „apostoli” keresztet. Ezáltal a pápai koronaküldés utóbb népszerűvé vált tételében történelmileg igazolta István „apostoli”, azaz egyházkormányzati jogait.

István oklevelei

Uralkodói tevékenységéről közvetlenül a sajnálatosan kis számban fennmaradt, általa kibocsátott oklevelek tanúskodnak, amelyek közül tíznek a szövege maradt korunkra, valamennyi későbbi másolatban. (Az első eredetiben fennmaradt magyarországi oklevél I. András király tihanyi alapítólevele 1055-ből.) Ezek közül mindössze a veszprémvölgyi apácakolostor görög nyelvű kiváltságlevele bizonyult vitathatatlanul hitelesnek, a többi, latin nyelvű oklevél közül ötöt – a két zalavárit, a bakonybélit, a nyitrait és a ravennait – a későbbi kutatás egyértelmű hamisítványnak, négyet – a pannonhalmit, a pécsit, a veszprémit és a pécsváradit – pedig az eredeti oklevél betoldásokkal különböző mértékben megmásított változatának minősített. Formája miatt is kiemelkedik közülük a szövegezése szerint 1001-ben kelt pannonhalmi oklevél, amely a király kézjelének rajzát is tartalmazza és pontosan úgy néz ki, mint a korabeli császári oklevelek. István ebben a montecassinói monostor kiváltságait adta Szent Márton monostorának, mert szerzetesei imáikkal segítették őt a Koppány elleni harcban. A kutatók az évszázadok során kétséget kizáróan kiderítették, hogy a Pannonhalmán őrzött oklevél nem eredeti formájában maradt ránk, nem lehet István-kori, hanem későbbi (12. vagy 13. századi), az eredetit írásképében is utánzó másolat, amelyre Könyves Kálmán király pecsétjét függesztették rá. Szövegének legtöbb része azonban hiteles István-kori szövegekre támaszkodik, tehát a tartalom nagy része igaz.

István oklevelei között különleges hely illeti meg a veszprémvölgyi monostor görög nyelvű oklevelét, amely a magyarországi jogi írásbeliség legrégebbi, a magyar államalapítás korának pedig leghitelesebb írásbeli emléke. Kálmán király ezt fenntartó átíró oklevele pedig a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának legrégibb eredeti oklevele is egyben. A „keresztény István, egész Magyarország királya” oklevelének eredetileg görög nyelven írt szövegét ugyanis Könyves Kálmán király 1109-es átirata és latin nyelvű kiegészítése őrizte meg számunkra. Az István nevű király beszámol arról, hogy a veszprémi apácák számára monostort alapít, és felsorolja az adományozott településeket, amelyek közül több ma is létezik. Kálmán király átíró oklevele az államalapító Szent Istvánnak tulajdonítja az alapítást és az adományozást. Általános vélemény szerint a monostor alapítása Szent Imre hercegnek a Margit-legendában említett jegyesével, egy ismeretlen nevű bizánci hercegnővel hozható kapcsolatba. Eszerint legvalószínűbben 1015–1018 táján történhetett az alapítás, amikor a magyar–bizánci viszony katonai szövetséggé alakult. A másik, vélhetően megalapozottabb kutatói vélemény szerint az is elképzelhető, hogy az adományozás még jóval 1000 előtt történt és az adományozó a keresztségben szintén István nevet kapott Géza fejedelem volt, akinek felesége, Sarolt bizánci keresztény volt. Erre az elgondolásra elsősorban az ad lehetőséget, hogy az istváni oklevél nincs keltezve, a görög oklevélszöveg vége és dátuma az átíráskor, 1109-ben lemaradt (vagy tudatosan lehagyták). A latin nyelvű részben olvasható magyarázat szerint az eredeti alapítólevél azért volt görög nyelvű, mert a monostoralapítás egyházi kezdeményezőjének (auctorának) nyelvén íródott.

Máig megoldatlan kérdés, hogy kit keressünk ennek az auctornak a személyében. A legvalószínűbb magyarázat szerint ő a bizánci térítő érsek lehet, aki viszont nem működhetett a latin püspökségek megalapítása után, így észszerű következtetés szerint csakis a nyugati egyházalapítások előtt jöhetett létre Veszprémvölgy, hihetően István anyja, a bizánci keresztény Sarolt kezdeményezésére. Az oklevél a bizánci császári kancellária terjengős stílusa helyett a bizánci magánoklevél formai elemeit mutatja. Szent István átírásban vagy másolatban fennmaradt oklevelei mind latinul íródtak és a német császári kancellária hatását tükrözik. A veszprémvölgyi oklevél ezért az első ezredforduló körüli magyar (még fejedelmi vagy már királyi?) kancellária legelső darabjai közé tartozik. Abban az időben íródott, amikor még nem dőlt el végérvényesen, hogy Magyarország a bizánci vagy a római egyház kötelékébe fog tartozni. Méltán sorolható a többi, államalapítást jelképező emlékünk közé. Ahogy a Szent Korona görög és latin feliratai vagy Szent István Intelmeiben a kétnyelvűség dicsérete, úgy ez a kétnyelvű irat is arra figyelmezteti a kései utódokat, hogy ne felejtsék el: az ország Európa keleti (görög) és nyugati (latin) része között helyezkedik el, mintegy összekötő kapocsként.

Az oklevél pecsétjének körirata egy korszak utolsó, záró darabja. Későbbi királyaink felségpecsétjeinek körirata ugyanis elsősorban az országra, a birtokolt területre („HUNGARIAE”), míg Kálmáné az őt megelőző királyokhoz hasonlóan az uralma alatt álló népre („UNGARORUM”) helyezi a hangsúlyt. Az oklevél ebben is szimbolikus jelentőségű: a Géza és Szent István által alapított állam Könyves Kálmán korára szilárdult meg.

Az országalapító módszer sikeressége

Szent István 41 éves uralma olyan szilárdságot biztosított az országnak, hogy azt sem utódja, Velencei Péter zsarnoki hatalma és országárulása, sem a pogánylázadás nem tudta kimozdítani arról a pályáról, amelyet az államalapító kijelölt. Az általa megalkotott intézményrendszer a királyi birtokok óriási túlsúlyára támaszkodva a 13. század elejéig biztosította az ország zavartalan működését. Az ezt követő mértéktelen birtokadományozások eredményeképpen a régi királyi birtokok a világi arisztokrácia hatalmát gyarapították mindaddig, amíg az utolsó Árpádok állama össze nem omlott. A Szent István-i országalapító módszer sikerességét és hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 300 évvel István halála után Anjou Károly Róbert az államalapító példáját követve a tartományurak hatalmaskodásaitól szétszabdalt, megfélemlített, kifosztott és szinte működésképtelen országot évtizedes kemény harcok árán egyesítette újra. Károly Róbert 1323 után ugyanúgy az erővel megszerzett királyi birtokokra támaszkodva formálta újjá a kor kihívásainak megfelelően a politikai és társadalmi intézményrendszert, mint annak idején Szent István.