Szent István ereklyéi

A le­gen­dák tük­ré­ben

Ist­ván ki­rály­ról há­rom le­gen­da ma­radt ránk: a nagylegenda, a kis­le­gen­da és a Hartvik püs­pök ál­tal írt. Leg­ko­ráb­bi a nagylegenda, mely még Ist­ván szent­té ava­tá­sa előtt ke­let­ke­zett, s nem szól a szent­té ava­tás­ról, de a ki­rály te­me­té­sé­ről sem. A kislegendában és a Hartvik-legendában ta­lá­lunk olyan ré­sze­ket, ame­lyek té­mánk szem­pont­já­ból ér­de­ke­sek. Ist­ván ki­rály szent­té ava­tá­sá­val a Hartvik-legenda fog­lal­ko­zik rész­le­te­seb­ben. 

Hartvik püs­pök Kál­mán ki­rály ide­jé­ben élt, a ki­rály pa­ran­csá­ra ír­ta meg Szent Ist­ván élet­raj­zát és szent­té ava­tá­sát, s eh­hez a nagylegendát és a kis­legendát hasz­nál­ta fel, szer­kesz­tet­te egy­be, he­lyen­ként „szük­ség sze­rint” kiegé­szít­ve az el­be­szé­lést úgy, hogy az Kál­mán ki­rály ha­tal­mi tö­rek­vé­sei­nek meg­fe­lel­jen. A le­gen­dák tör­té­nel­mi pon­tat­lan­sá­gai, idea­li­zá­ló tö­rek­vé­sei mel­lett te­hát még a tu­da­tos „tör­té­ne­lem­ha­mi­sí­tást” is fi­gye­lem­be kell ven­nünk, s a le­gen­dá­ban leír­ta­kat nem fo­gad­hat­juk el au­to­ma­ti­ku­san tény­ként, azok igaz­ság­tar­tal­mát min­den eset­ben mér­le­gel­nünk kell. 

Az azon­ban va­ló­szí­nű­sít­he­tő, hogy Hartvik a szent­té ava­tás leírá­sá­hoz fel­hasz­nál­ta az ese­mé­nyek­nél je­len lé­vő szem­ta­núk el­be­szé­lé­seit. A le­gen­da ugyanis na­gyon szem­lé­le­te­sen ír­ja le a ki­rály sír­kam­rá­ját elárasz­tó ta­laj­víz ki­me­ré­sé­nek és visszaáram­lá­sá­nak azo­nos víz­szin­tet ered­mé­nye­ző ese­mény­so­rát, mely­ben az ak­ko­ri em­be­rek ter­mé­szet­sze­rű­leg cso­dát lát­tak – va­ló­já­ban a je­len­ség egy fi­zi­kai tör­vé­nyen, a köz­le­ke­dő­edé­nyek tör­vé­nyén ala­pul, és ép­pen ez te­szi hi­he­tő­vé az el­be­szé­lést.

Hartvik püs­pök Ist­ván ki­rály­ról szó­ló le­gen­dá­ja a kö­vet­ke­ző­kép­pen be­szé­li el az ese­mé­nye­ket: a ki­rályt 1038-ban a szé­kes­fe­hér­vá­ri ba­zi­li­ká­ban te­met­ték el, „szent tes­tét az épü­let kö­ze­pén fe­hér már­vány­ból fa­ra­gott szar­ko­fág­ba he­lyez­ték”. Ezt a sírt 1083-ban Ist­ván ki­rály szent­té ava­tá­sa­kor fel­nyi­tot­ták. A szent­té ava­tá­si szer­tar­tás ré­sze volt ugyanis a ha­lott ma­rad­vá­nyai­nak feleme­lé­se a sír­ból. „…el­moz­dít­va a pad­ló­ból kiemel­ke­dő már­vány­táb­lát, vé­gül is le­men­tek a ko­por­sóig, s an­nak fel­nyi­tá­sa­kor az édes il­lat oly hévsége árasz­tott el min­den je­len­le­vőt, hogy azt hit­ték, az Úr pa­ra­di­cso­mi gyö­nyö­rei­nek kö­ze­pé­be ra­gad­tat­tak. Ma­ga a ko­por­só színül­tig volt kis­sé vö­rös­lő, szin­te olaj­jal ke­vert víz­zel; ben­ne mint ol­vasz­tott bal­zsam­ban nyu­god­tak a drá­ga cson­tok; eze­ket a leg­tisz­tább gyolcs­ba gyűj­töt­ték, s a gyű­rűt, mely a boldog fér­fi jobb ke­zé­re volt húz­va, a fo­lya­dék­ban so­káig ke­res­ték. Mi­vel ezt nem ta­lál­ták, né­me­lyek el­kezd­ték a ki­rály pa­ran­csá­ra a vi­zet ezüst­üs­tök­be és -hor­dók­ba mé­re­get­ni, hogy ha kiürí­tet­ték a szar­ko­fá­got, bi­zo­nyo­sab­ban meg­ta­lál­ják a gyű­rűt. De cso­dá­la­tos­kép­pen mi­nél több fo­lya­dé­kot mer­tek ki, an­nál több áradt he­lyé­be s töl­töt­te meg a ko­por­sót. Lát­va a cso­dát, a ki­mert vi­zet visszaön­töt­ték a he­lyé­re, de a vissza­zú­dí­tás­sal sem telt meg job­ban a ko­por­só.” 

Ké­sőbb az egy­há­zi kin­csek őr­ző­je, egy Merkur ne­vű szer­ze­tes előállt Ist­ván ki­rály épen ma­radt jobb­já­val, ame­lyet bi­ha­ri bir­to­kán őr­zött, és egy cso­dás tör­té­ne­tet adott elő, mi­ként ke­rült az hoz­zá. Az erek­lyét hi­telt ér­dem­lően azo­no­sí­tot­ta a raj­ta lé­vő gyű­rű. Mi­vel a cso­dás tör­té­net amúgy is jól jött, Lász­ló ki­rály nem von­ta azt két­ség­be, s Bi­har­ban mo­nos­tort ala­pí­tott a Szent Jobb tisz­te­le­té­re, amely­nek el­ső apát­já­vá Mer­kurt tet­te. Eb­ben a mo­nos­tor­ban őriz­ték azután a kö­zép­kor­ban a Szent Job­bot, a kö­rü­löt­te kiala­kult me­ző­vá­ros ne­ve pe­dig Szent­jobb lett.

A sír tit­ka

A Hartvik-féle szar­ko­fá­gos el­te­me­tés nyo­mán azt a dí­szes szar­ko­fá­got, ame­lyet azóta is „Szent Ist­ván-szar­ko­fág­ként” tar­tunk szá­mon, legelő­ször Var­jú Ele­mér hoz­ta kap­cso­lat­ba Ist­ván ki­rállyal 1931-ben, e kér­dés­ben azon­ban a ku­ta­tók ál­lás­pont­ja nem egy­sé­ges. A szar­ko­fág sze­mély­hez kö­té­se azért je­lent ne­héz­sé­get, mert 1970–71-ben Kralovánszky Alán fel­tárt a ba­zi­li­ka fő­ha­jó­já­ban egy, a temp­lom ko­rai idő­sza­ká­ból szár­ma­zó, kő­vel bé­lelt sír­göd­röt, ame­lyet Szent Ist­ván sír­he­lye­ként ha­tá­ro­zott meg. A mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ku­ta­tás a „Szent Ist­ván-szar­ko­fág” ko­rát fa­rag­vá­nyai­nak gon­dos elem­zé­se alap­ján az Ist­ván szent­té ava­tá­sa kö­rü­li idő­re te­szi, s le­het­sé­ges, hogy a szent­té ava­tás­kor a sír­ból felemelt erek­lyék szá­má­ra ké­szült. A sír­lá­da gaz­dag dí­szí­té­se min­de­ne­set­re el­lent­mond sír­gö­dör­ben tör­té­nő el­he­lye­zé­sé­nek.

Györ­ffy György el­mé­le­te sze­rint Ist­ván ki­rály holt­tes­tét ere­de­ti­leg nem föld­be ásott kő­sír­ban he­lyez­ték el, ha­nem a temp­lom­ba lé­pők szá­má­ra lát­ha­tó mó­don a dí­szes szar­ko­fág­ban. Majd a ki­rály ha­lá­lát kö­ve­tő trón­vi­szá­lyok ide­jén (va­ló­szí­nű­leg 1061 kö­rül) a sír fel­dú­lá­sá­tól és ki­fosz­tá­sá­tól tar­tó fe­hér­vá­ri ka­no­no­kok kiemel­ték a tes­tet a már­vány­szar­ko­fág­ból, és a ba­zi­li­ka kö­ze­pén egy föld alat­ti kő­sír­ba rej­tet­ték. Györ­ffy sze­rint a ki­rály jobb­ját a má­so­dik el­te­me­tés al­kal­má­val vá­lasz­tot­ták le a test­ről, mert an­nak épen ma­ra­dá­sá­ban cso­dát lát­tak, Ist­ván ki­rályt pe­dig már éle­té­ben is szent­ként tisz­tel­ték. A le­vá­lasz­tott job­bot erek­lye­ként a káp­ta­la­ni kincs­tár­ban he­lyez­ték el, majd in­nen vi­het­te el azt Merkur. 

Györ­ffy ket­tős­el­te­me­tés-el­mé­le­té­nek legerő­sebb pont­ja, hogy el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­za­tot ad a Szent Jobb ép­ség­ben ma­ra­dá­sá­ra. Hartvik le­gen­dá­ja ugyan nem em­lí­ti a ki­rály má­so­dik el­teme­té­sét, sőt ar­ról tu­dó­sít, hogy „a boldog test ugyanazon a he­lyen negy­ven­öt évig nyu­go­dott”, vagyis 1083-ig. Györ­ffy sze­rint azon­ban az Ist­ván ki­rály­ról szó­ló ki­seb­bik le­gen­da sza­vai utal­hat­nak a ket­tős el­te­me­tés­re: „Majd, hogy el­sza­ladt sok esz­ten­dő, akár a nép­ben meg­so­ka­so­dott go­nosz­ság, akár az egy­ház­ban tör­tént va­la­mely meg­ha­son­lás miatt, e szer­fö­lött gaz­dag kincs a föld­ben lap­pan­gott, és a ha­lan­dók tu­do­má­sa elől el­rejt­ve, egye­dül az Úr sze­me előtt mu­tat­ko­zott.”

Más el­kép­ze­lé­sek sze­rint 1038-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la­kor Ist­ván ki­rályt föld alat­ti sír­ba te­met­ték, s ezen a he­lyen nyu­go­dott a test egé­szen az 1083-as szent­té ava­tá­sig, aho­gyan azt Hartvik le­gen­dá­ja ír­ja. Eb­ben az eset­ben Merkur a sír­ból, köz­vet­le­nül a szent­té ava­tás előtt vi­het­te el az erek­lyét. Kralován­sz­ky az­zal ér­vel, hogy a föld­be he­lye­zett, kő­la­pok­ból összeál­lí­tott sírt is jog­gal le­het szar­ko­fág­nak ne­vez­ni, s nem lát­ja in­do­kolt­nak az erek­lye le­vá­lasz­tá­sát jó­val a szent­té ava­tás előtt, ami­kor an­nak le­he­tő­sé­ge még nem ve­tő­dött fel. Ne­he­zebb vi­szont meg­ma­gya­ráz­ni, ho­gyan ma­rad­ha­tott meg ép­ség­ben a jobb a víz­zel elárasz­tott sír­ban.

Az el­te­me­tés mód­já­ra vo­nat­ko­zóan te­hát több el­kép­ze­lés is lé­te­zik, s így a Szent Jobb ép­ség­ben ma­ra­dá­sát is több­fé­le­kép­pen le­het ma­gya­ráz­ni. A két el­mé­let Merkur tet­tét is más-más szín­ben tün­te­ti fel. El­ső eset­ben az erek­lye el­vi­te­le le­he­tett akár an­nak megőr­zé­sé­re irá­nyu­ló, jó szán­dé­kú cse­le­ke­det is, a má­so­dik eset­ben vi­szont egyér­tel­mű erek­lye­lo­pás­nak le­het csak mi­nő­sí­te­ni.

Az erek­lyék sor­sa

Az erek­lye őr­zé­sé­re ala­pí­tott szent­jobbi mo­nos­tor kö­zép­ko­ri pe­csét­jein egy kö­nyök­ben meg­haj­lí­tott egész kar lát­ha­tó, mely a ma is­mert, jó­val ki­sebb erek­lyé­nek nem fe­lel meg. El­ter­jedt né­zet sze­rint a pe­csé­te­ken lát­ha­tó áb­rá­zo­lás „bi­zo­nyít­ja, hogy az ere­de­ti Szent Jobb erek­lye nem csu­pán az […] ököl­be szo­rí­tott kéz­fej­ből, ha­nem az egész jobb kar­ból ál­lott”. E vé­le­mény sze­rint ké­sőbb a kar fel­ső ré­szét le­vá­lasz­tot­ták, és a le­vá­lasz­tott kar­részt a Len­gyelor­szág­ba ke­rült kar­erek­lyé­vel azo­no­sít­ják, ame­lyet va­ló­szí­nű­leg az 1370-ben lét­re­jött ma­gyar–lengyel per­szo­ná­lu­nió al­kal­má­ból ado­má­nyo­zott Nagy La­jos Len­gyelor­szág­nak. En­nek a kar­erek­lyé­nek a hol­lé­té­ről ma nem tu­dunk sem­mi biz­to­sat, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén nyo­ma ve­szett. 

Bécs­ben egy má­sik, dí­szes tar­tó­ba fog­lalt erek­lyét őriz­nek, mely az erek­lye­tar­tón ol­vas­ha­tó felirat sze­rint Ist­ván ki­rály kar­csont­ja, s időn­ként ezt az erek­lyét is össze­füg­gés­be hoz­zák a Szent Job­bal mint ar­ról eset­le­ge­sen le­vá­lasz­tott részt. Va­ló­já­ban azon­ban egy jobb síp­csont van az erek­lye­tar­tó­ban, a felirat te­hát té­ves, így a Szent Job­bal ez az erek­lye nem hoz­ha­tó össze­füg­gés­be, de Ist­ván ki­rály csont­jai­hoz tar­to­zá­sa nem ki­zárt. Min­de­n­eset­re az erek­lye „ap­ró­zó­dá­sá­ról” és ado­má­nyo­zá­sá­ról szó­ló el­mé­le­tek egyál­ta­lán nem va­ló­szí­nűt­le­nek, szo­kás volt pél­dául or­szá­gok kö­zöt­ti kap­cso­la­tok megerő­sí­té­sé­re erek­lyé­ket ado­má­nyoz­ni, de azért is, hogy az erek­lye mi­nél több he­lyen ki­fejt­hes­se cso­da­té­vő ha­tá­sát. Erek­lye bir­to­ká­ban temp­lo­mot is le­he­tett ala­pí­ta­ni.

A ta­tár­já­rás ide­jén a Szent Job­bot (más kin­csek­kel, erek­lyék­kel együtt) va­ló­szí­nű­leg Dal­má­ciá­ba me­ne­kí­tet­ték, on­nan azon­ban a tör­té­ne­ti ada­tok ta­nú­sá­ga sze­rint vissza is hoz­ták. Írott for­rá­sok sze­rint a 15. szá­zad­ban a Szent Job­bot is­mét Szé­kes­fe­hér­vá­ron őriz­ték, a szentjobbi mo­nos­tor ugyanis ek­kor­ra már ha­nyat­lás­nak in­dult.

A tö­rök hó­dolt­ság ide­jén azután az erek­lye sor­sá­ról nem tu­dunk biz­to­sat. Le­het­sé­ges, hogy a tö­rö­kök ke­zé­re ke­rült a vá­ros ki­rab­lá­sa so­rán, s az ér­té­kes erek­lye ke­res­ke­dők köz­ve­tí­té­sé­vel ju­tott el Ra­gu­zá­ba (ma Dub­rov­nik), az ot­ta­ni do­mon­kos szer­ze­te­sek­hez. Tény, hogy fel­buk­kant Ra­gu­zá­ban egy Ist­ván ki­rály­nak tu­laj­do­ní­tott mu­mi­fi­ká­ló­dott kéz­erek­lye, me­lyet a ra­gu­zai szer­ze­te­sek kö­ré­ben fenn­ma­radt ha­gyo­mány sze­rint tö­rök ke­res­ke­dők­től vá­sá­rol­tak meg. 1590-ből szár­ma­zik az el­ső adat az erek­lye ra­gu­zai őr­zé­sé­ről: a do­mon­ko­sok ek­kor ha­tá­roz­ták el, hogy az erek­lye szá­má­ra erek­lye­tar­tót ké­szí­te­nek, 1618-ban pe­dig lel­tár­ba vet­ték. 

Azt, hogy tény­le­ge­sen a Szent Jobb­ról le­het szó, va­ló­szí­nű­sí­ti az a kö­rül­mény, hogy a ra­gu­zai do­mon­ko­sok a kar­erek­lyé­vel együtt egy Szent Ist­ván-ko­po­nya­erek­lyét is őriz­tek. Tud­juk, hogy 1440-ben Szé­kes­fe­hér­vár volt az egyik ko­po­nya­erek­lye őr­ző­he­lye is, a két erek­lye te­hát együtt ke­rül­he­tett Ra­gu­zá­ba. Az a tény vi­szont, hogy az ököl­be szo­rult kéz­ről hiány­zik a gyű­rű, kér­dé­ses­sé te­szi a hi­te­les­sé­get. Hartvik leírá­sa sze­rint ugyanis a ké­zen ere­de­ti­leg raj­ta volt a gyű­rű, s ha va­ló­ban raj­ta volt, az ököl­be szo­rult kéz­ről azt az erek­lye sé­rü­lé­se nél­kül egy­sze­rűen le­húz­ni nem le­he­tett – de el­kép­zel­he­tő, hogy eset­leg más mó­don el­tá­vo­lí­tot­ták.

Má­ria Te­ré­zia 1769-ben a ko­po­nya­erek­lyét, 1771-ben pe­dig a Szent Job­bot is vissza­sze­rez­te Ra­gu­zá­ból. A ko­po­nya­erek­lyét ma Szé­kes­fe­hér­vá­rott, a Szent Job­bot pe­dig Bu­da­pes­ten, a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban őr­zik.

A Má­ria Te­ré­zia ál­tal vissza­szer­zett ko­po­nya­erek­lye va­ló­já­ban a Ra­gu­zá­ban őr­zött­nek csak egy da­rab­ja, a do­mon­kos szer­ze­te­sek az erek­lye egy ré­szét meg­tar­tot­ták s a ma Dub­rov­nik­nak ne­ve­zett vá­ros­ban je­len­leg is őr­zik. Eb­ből az erek­lyé­ből ka­pott 1988-ban a Pan­non­hal­mi Apát­ság is egy da­ra­bot. Dub­rov­nik­ban őriz­nek még egy Ist­ván ki­rály­nak tu­laj­do­ní­tott ép áll­kap­csot is.

A ter­mé­szet­tu­do­má­nyos vizs­gá­lat

A Szent Ist­ván­hoz köt­he­tő erek­lyék kö­zül ez ideig a Szent Job­bon és a szé­kes­fe­hér­vá­ri ko­po­nya­erek­lyén vé­gez­tek ter­mé­szet­tu­do­má­nyos vizs­gá­la­to­kat.

A Szent Job­bot ma a Lip­pert Jó­zsef ál­tal ter­ve­zett ket­tős erek­lye­tar­tó­ban őr­zik. Kül­ső ré­sze egy gó­ti­kus ká­pol­na­sze­rű, ezüst­ből és üveg­ből ké­szült tar­tó, bel­ső ré­sze egy üveg­hen­ger, ezek­ben van lát­ha­tó mó­don el­he­lyez­ve az erek­lye. A mu­mi­fi­ká­ló­dott, ököl­be szo­rult jobb ke­zet a kéz­tő­nél arany­fog­la­lat ve­szi kö­rül, mely­be az erek­lye erő­sen be­le van rög­zít­ve. Az erek­lyét hár­mas dí­szes sza­lag fut­ja la­zán kör­be, mely a kéz­ről le­ve­he­tő. Az ököl üre­gé­ben tex­til­gön­gyö­leg ta­lál­ha­tó, mely a Szent Jobb alap­ját ké­pe­ző fe­hér te­rí­tő­höz hoz­zá van varr­va.

A Szent Job­bot ed­dig há­rom al­ka­lom­mal vizs­gál­ták. Legelő­ször 1951-ben, ek­kor ugyanis az erek­lyén pe­nész­te­lep­sze­rű je­len­sé­get ész­lel­tek, s en­nek azo­no­sí­tá­sá­ra, il­let­ve az eset­leg szük­sé­ges kon­zer­vá­lá­si felada­tok el­vég­zé­sé­re Boch­kor Ádám or­vost mint szak­ér­tőt hív­ták meg. Vizs­gá­la­tai nem csu­pán a pe­né­sze­se­dés­re szo­rít­koz­tak, ha­nem rész­le­te­sen szem­re­vé­te­lez­te az erek­lye ál­la­po­tát. Ész­re­vé­te­leit 1960-ban a Vi­gi­lia fo­lyó­irat­ban köz­zé is tet­te: „A Szent Jobb ak­ko­ri ál­la­po­tát az aláb­biak­ban is­mer­te­tem az ana­tó­miai vi­szo­nyok fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel. A vizs­gált test­rész ököl­tar­tás­ban lé­vő, mu­mi­fi­ká­ló­dott jobb kéz­nek fe­lel meg. A hü­velyk­ujj rá­fek­szik a mu­ta­tó­ujj el­ső íz­per­cé­nek or­sói (ra­diá­lis) ol­da­lá­ra. A hám­ré­teg min­de­nütt a kör­mök­kel együtt hiány­zik, a kö­röm­ágyak jól lát­sza­nak. Az ir­ha, ahol nem hiány­zik, min­de­nütt ke­mé­nyen rá­szá­radt a cson­tos alap­ra, és sö­tét­bar­nán el­szí­ne­ző­dött. Az ir­ha­ré­teg né­hol be­re­pe­de­zett, a kéz­hát kö­ze­pe tá­ján kb. 5 fo­rint­nyi te­rü­le­ten hiány­zik. A kö­zép­cson­tok (me­ta­car­pus) fe­lett a sza­lag­sze­rűen el­vé­ko­nyo­dott és a cson­tok­ra ugyan­csak rá­szá­radt fe­szí­tő inak egy-egy rész­le­te lát­ha­tó. A te­nyér ir­ha­ré­te­ge ép, sár­gás­bar­na, pe­nész­től men­tes. A kéz há­tát és az uj­jak fe­szí­tő ol­da­lát szür­kés­fe­hér, boly­hos­nak lát­szó pe­nész­ré­teg fe­di. Az eb­ből vett ka­pa­rék na­gyí­tó alatt egy pe­nész­gom­ba­faj­nak (As­per­gil­lus ni­ger) bi­zo­nyult. A pe­nész­te­le­pe­ket le­tisz­tí­tot­tuk és utá­na a ke­zet min­de­nütt kon­zer­vá­ló fo­lya­dék­kal be­ken­tük.”

Boch­kor Ádám megál­la­pí­tot­ta, hogy Ist­ván ki­rály 1038-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­tól az 1083-as szent­té ava­tá­sig el­telt 45 év „ép­pen ele­gen­dő idő ah­hoz, hogy a holt­test tel­jes fel­bom­lá­sa meg­tör­tén­jék”. A Hartvik-legendában leírt je­len­sé­ge­ket, a ko­por­só fel­nyi­tá­sa­kor szét­ter­je­dő „édes il­la­tot” és a ko­por­sót elárasz­tó vi­zet a kö­vet­ke­ző­kép­pen ma­gya­ráz­ta. „A kel­le­mes il­lat va­ló­szí­nű­leg a bal­zsa­mo­zás­kor hasz­nált il­lat­szer­től szár­ma­zott, a ró­zsa­szí­nű víz pe­dig az a hul­la­lé le­he­tett, ame­lyet a szét­bom­lott vö­rös­vér­sej­tek fes­ték­anya­ga szí­ne­zett hal­vány vör­he­nyes­re.” A le­gen­da sza­vai azon­ban in­kább ta­laj­víz­re utal­hat­nak, mint azt Kralovánszky Alán megál­la­pí­tot­ta: a fo­lya­dék­ki­me­rés, majd -vissza­áram­lás azo­nos víz­szin­tet ered­mé­nye­ző je­len­sé­ge a köz­le­ke­dő­edé­nyek tör­vényét tük­rö­zi, vagyis a víz a ta­laj­ból árad­ha­tott a sír­ba. Ha va­ló­ban bom­lás­ter­mé­kek­ből szár­ma­zott vol­na a ko­por­sót meg­töl­tő fo­lya­dék, ki­me­ré­se­kor nem ára­mol­ha­tott vol­na a he­lyé­be újabb mennyi­ség.

A jobb kar mu­mi­fi­ká­ló­dá­sát és meg­ma­ra­dá­sát a víz­zel te­li ko­por­só­ban Boch­kor az­zal ma­gya­ráz­ta, hogy „a kéz a ha­lott­nak ha­nyatt fek­vő hely­ze­té­ben a leg­ma­ga­sab­ban fek­vő test­ré­sze le­he­tett, amely a ko­por­só al­só ré­szé­ben el­he­lyez­ke­dő hul­la­lé ma­ce­rá­ló ha­tá­sá­nak s így a tel­jes szétesés­hez ve­ze­tő fel­bom­lás­nak nem le­he­tett ki­té­ve”. Boch­kor te­hát a Hartvik-legendában leír­tak­ból in­dult ki, mely sze­rint a ki­rály holt­tes­te 45 évig, a szent­té ava­tá­sig ugyanazon a he­lyen, egy föld alat­ti kő­sír­ban nyu­go­dott.

A má­so­dik vizs­gá­lat

1988. áp­ri­lis 6-án a Szent Jobb erek­lye­tar­tó­ját is­mét fel­nyi­tot­ták, s az erek­lyét vizs­gá­lat­nak ve­tet­ték alá. Az ant­ro­po­ló­giai vizs­gá­la­to­kat Szen­tá­go­thai Já­nos és Ne­mes­ké­ri Já­nos pro­fesszo­rok vé­gez­ték, megál­la­pí­tá­sai­kat a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ka Plé­bá­niai Hi­va­ta­lá­ban őr­zött jegy­ző­könyv tar­tal­maz­za. A vizs­gá­la­tok csu­pán szem­re­vé­te­le­zés­ből, az erek­lye ál­la­po­tá­nak fel­mé­ré­sé­ből és mé­ré­sek­ből ál­lot­tak, me­lyek­hez kü­lön­bö­ző erős­sé­gű na­gyí­tó­kat, 25-szö­rös na­gyí­tá­sú pre­pa­rá­ló­mi­krosz­kó­pot, a mé­ré­sek­hez fém to­ló­mér­cét hasz­nál­tak. Az erek­lyét a kéz­tő­nél kö­rül­ve­vő arany­fog­la­la­tot nem tá­vo­lí­tot­tak el, mert ez a mű­ve­let az erek­lye sé­rü­lé­se nél­kül alig­ha lett vol­na le­het­sé­ges. Szin­tén nem tá­vo­lí­tot­ták el az ököl üre­gé­be tö­mött tex­til­da­ra­bot, mert az a Szent Jobb alap­ját ké­pe­ző te­rí­tő­höz oda van varr­va. Ezek­ből a kö­rül­mé­nyek­ből s a kéz­fej ököl­be szo­rult hely­ze­té­ből adó­dóan az erek­lye bi­zo­nyos ré­szei nem (vagy ne­he­zen) vol­tak hoz­zá­fér­he­tők, il­let­ve ta­ka­rás­ban vol­tak.

Az erek­lye rész­le­tes ana­tó­miai leírá­sát és ál­la­po­tá­nak fel­mé­ré­sét Szen­tá­go­thai Já­nos vé­gez­te, aki megad­ta a bőr­hiá­nyok pon­tos ana­tó­miai he­lyét, leír­ta azo­kat a te­rü­le­te­ket, ahol a bőr alat­ti struk­tú­rák (inak, cson­tok, ízü­le­tek) lát­ha­tó­vá vál­tak. Megál­la­pí­tot­ta, hogy a lát­ha­tó­vá vált ízü­le­tek­ben kó­ros el­vál­to­zást nem ész­lel­tek, s „a kéz uj­jai­nak hely­ze­te is a ter­mé­sze­tes be­szá­ra­dás kö­vet­kez­mé­nyé­nek tű­nik”. A Boch­kor Ádám-fé­le leírás­sal el­len­tét­ben a hü­velyk­ujj kör­me meg­ma­radt. Azo­kon a te­nyé­ri és ujj­be­gyi te­rü­le­te­ken, me­lye­ket be le­he­tett lát­ni, Szent­á­go­thai bőr­lé­craj­zo­la­tok ma­rad­vá­nyait fi­gyel­te meg. Fém­től ere­dő el­szí­ne­ző­dést a ké­zen se­hol nem ta­lált. Vé­gül megál­la­pí­tot­ta, hogy „a Szent Jobb a kö­ze­pes­nél csak va­la­mi­vel ki­sebb fér­fi­kéz – a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest igen jól meg­tar­tott – mú­miá­ja”. Vizs­gá­la­tá­nak ta­nul­sá­gául megem­lí­tet­te, hogy al­kal­mas tü­kör­rend­szer se­gít­sé­gé­vel na­gyobb te­rü­le­te­ket le­het­ne ta­nul­má­nyoz­ni.

A kéz­erek­lye mé­re­teit Ne­mes­ké­ri Já­nos vet­te fel, a mé­ré­si ered­mé­nyek azon­ban a kéz­fej mu­mi­fi­kált vol­tá­ból, va­la­mint ököl­be szo­rí­tott hely­ze­té­ből kö­vet­ke­zően nem te­kint­he­tők ab­szo­lút ér­té­kű­nek.

A har­ma­dik vizs­gá­lat

1999. áp­ri­lis 14-én és 21-én újabb vizs­gá­la­to­kat vé­gez­tek Rét­he­lyi Mik­lós ve­ze­té­sé­vel, ez al­ka­lom­mal ko­mo­lyabb fel­sze­re­lést hasz­nál­va. A vizs­gá­la­tok jegy­ző­köny­vé­nek ki­vo­na­tos össze­fog­la­lá­sa a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ka Plé­bá­niai Hi­va­ta­lá­nak Irat­tá­rá­ban meg­ta­lál­ha­tó.

Az erek­lye fel­szí­nét en­dosz­kóp­pal vizs­gál­ták, ez na­gyobb fe­lü­le­tek meg­fi­gye­lé­sét tet­te le­he­tő­vé, hoz­zá­fér­he­tő­vé vál­tak azok a te­rü­le­tek, me­lyek csak kí­vül­ről van­nak ta­ka­rás­ban. Az ököl üre­gé­ben lé­vő tex­til­da­ra­bot azon­ban ez al­ka­lom­mal sem tá­vo­lí­tot­ták el, mint ahogy az arany­fog­la­la­tot sem, to­vább­ra is ma­rad­tak te­hát be­lát­ha­tat­lan ré­szek. Megál­la­pí­tot­ták, hogy a kör­mök min­den uj­jon meg­tar­tat­tak. Több te­rü­le­ten fel­fe­dez­tek a kül­ta­ka­ró­ban rész­ben pont­sze­rű, rész­ben zeg­zu­gos le­fu­tá­sú ro­var­já­ra­to­kat, me­lyek már a mu­mi­fi­ká­ció be­kö­vet­kez­te után jöt­tek lét­re. Az erek­lye te­nyé­ri fel­szí­nén a csuk­ló irá­nyá­ba hú­zó­dó pár­hu­za­mos, csil­lo­gó, vö­rö­ses­bar­na, gyan­tá­ra em­lé­kez­te­tő csí­ko­kat, va­la­mint egy-két meg­folyt csepp­ala­kot ész­lel­tek, me­lyeket az erek­lyét a fog­la­lat­ba rög­zí­tő anyag ma­rad­vá­nyai­nak tar­tot­tak.

Az erek­lyét rönt­gen­vizs­gá­lat­nak is alá­ve­tet­ték. Megál­la­pí­tot­ták, hogy kó­ros csont­fo­lya­mat­ra, sé­rü­lés okoz­ta csont­el­vál­to­zás­ra, de­for­mi­tás­ra, csont­rit­ku­lás­ra uta­ló jel nem lát­ha­tó. Az arany­fog­la­lat az alat­ta lé­vő te­rü­le­tet a rönt­gen­ké­pen leár­nyé­kol­ja, te­hát azt ily mó­don sem tud­ták vizs­gál­ni. A fog­la­lat mé­re­té­ből azon­ban ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, hogy az erek­lye va­ló­szí­nű­leg ma­gá­ban fog­lal­hat­ja a kéz­tő­cson­to­kat, vagyis a ke­zet a csuk­ló­ízü­let­nél vá­laszt­hat­ták le.

Rét­he­lyi Mik­lós az 1999-es vizs­gá­la­tok ered­mé­nyei­ről be­szá­mol­va azt ír­ja, hogy az en­dosz­kóp ál­tal be­lát­ha­tó­vá tett fel­szí­nek „vö­rö­ses-li­lás-bar­nás el­szí­ne­ző­dé­sé­ből és tex­tú­rá­já­ból ar­ra le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni, hogy ez az el­vál­to­zás a ha­lál utá­ni bal­zsa­mo­zás ma­ra­dé­ka”. Rét­he­lyi te­hát ép­pen­ség­gel fel­té­te­le­zi, hogy az erek­lyét va­la­mi­lyen mó­don bal­zsa­moz­hat­ták.

A Szent Jobb ed­di­gi vizs­gá­la­tai el­ső­sor­ban ar­ra irá­nyul­tak, hogy ál­la­po­tát fel­mér­jék s az eset­le­ges to­váb­bi ká­ro­so­dá­sok­tól megóv­ják. A vizs­gá­la­tok mind olyan jel­le­gűek vol­tak, me­lyek az erek­lyét nem ká­ro­sít­ják. Le­he­tő­ség van to­váb­bi vizs­gá­la­tok (pél­dául anyag­vizs­gá­la­tok, ge­ne­ti­kai vizs­gá­lat) el­vég­zé­sé­re, ezek azon­ban mind min­ta­vé­tel­lel jár­ná­nak.

To­váb­bi le­het­sé­ges vizs­gá­la­tok

Az erek­lyék­kel kap­cso­lat­ban fel­me­rül azok hi­te­les­sé­gé­nek kér­dé­se. Szent Ist­ván­hoz tar­to­zá­su­kat mai is­me­re­teink alap­ján nem le­het tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal ki­je­len­te­ni. Kü­lön­fé­le anyag­vizs­gá­la­tok­kal le­het­ne az erek­lyék ko­rát meg­ha­tá­roz­ni (pl. ra­di­o­kar­bon-­vizs­gá­lat), vagy megál­la­pí­ta­ni, hogy az erek­lyék egyál­ta­lán egy sze­mély­hez tar­toz­nak-e (DNS-ana­lí­zis).

Az ilyen vizs­gá­la­tok azon­ban min­ta­vé­tel­lel jár­nak, s ala­po­san mér­le­gel­ni kell a vár­ha­tó hasz­not és koc­ká­za­to­kat. Fon­tos szem­pont le­het pél­dául, hogy egy adott vizs­gá­lat­hoz mi­lyen mennyi­sé­gű min­ta vé­te­le szük­sé­ges. Azt sem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni, hogy a DNS idő­vel bom­lik, egy adott min­tá­ban ta­lál­ha­tó DNS mennyi­sé­ge és mi­nő­sé­ge, il­let­ve ki­mu­tat­ha­tó­sá­ga azon­ban nem­csak az el­telt idő­től, ha­nem egyéb kö­rül­mé­nyek­től is függ (pl. hő­mér­sék­le­ti és pH-vi­szo­nyok, ame­lyek­nek a min­ta ki volt té­ve; szennye­ző­anya­gok je­len­lé­te).

Ha be­bi­zo­nyo­sod­na, hogy az erek­lyék ko­ra Ist­ván ki­rály ide­jé­re te­he­tő, s azok va­ló­ban egy sze­mély­hez tar­toz­nak, ez az erek­lyék hi­te­les­sé­gét nagy­mér­ték­ben va­ló­szí­nű­sí­te­né. Ah­hoz azon­ban, hogy a sze­mély­azo­nos­sá­got tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal ki­je­lent­hes­sük, szük­ség len­ne egy biz­tos össze­ha­son­lí­tá­si alap­ra, amely le­het­ne pél­dául egy köz­vet­len, vér sze­rin­ti hoz­zá­tar­to­zó hi­te­les ma­rad­vá­nyai­ból vagy Ist­ván ki­rály­nak egy min­den két­sé­get ki­zá­róan hi­te­les ma­rad­vá­nyá­ból nyert DNS.