Szent Bertalan éjszakája

A világtörténelem egyik leghírhedtebb tömegmészárlása egyáltalán nem volt hideg fejjel kitervelt bűntény. Talán az a legtragikusabb vonása, hogy éppen annak a békének a lehetőségét semmisítette meg, amelynek létrehozására három vallásháború (1562–63, 1566–67, 1567–70) után mind az ifjú IX. Károly király, mind anyja, Medici Katalin őszintén elszánta magát.

Az anyakirályné, a század egyik legtehetségesebb politikusa egyáltalán nem volt az a méregkeverő boszorkány, akinek a 19. századi romantikus írók és történészek feltüntették. Elsősorban királyok anyjának tekintette magát, akinek mindent meg kell tennie gyermekei hatalmának megőrzéséért. A fanatizmus ellenfeleként toleranciára és kiegyezésre törekedve évtizedeken át próbálta együtt tartani a kettészakadt királyságot, és fáradhatatlanul tárgyalt a békekötések érdekében. Ezért szánta rá magát arra is, hogy lányát, Margitot hozzáadja a hugenotta (protestáns) párt vezető személyiségéhez, Navarra királyához, Henrikhez.

Az esküvő előtt azonban kiderült, hogy az hugenották másik vezetőjének, Coligny admirálisnak sikerült rábeszélnie az ifjú Károly királyt, hogy az esküvő után tizennégyezer fős hadsereggel siessen a Spanyolország ellen harcoló németalföldi tartományok segítségére. Medici Katalin tisztában volt azzal, hogy a polgárháborúkban meggyengült Franciaország nem szállhat szembe Európa legerősebb katonai nagyhatalmával. Attól tartott, hogy befolyásolható fia elveszítheti a királyságát, amelynek megtartásáért annyi éven át harcolt. Nem látott más kiutat maga előtt, mint az admirális megöletését – ezért szövetségre lépett a katolikus pártot vezető a Guise családdal. Minden bizonnyal úgy vélekedett, hogy célravezető dolog Coligny kivégeztetésével megelőzni Franciaország háborús vereségét, vagyis egy kisebb vérontással elejét venni egy nagyobbnak.

1572. augusztus 22-én azonban, négy nappal Navarrai Henrik és Valois Margit házasságkötése után bekövetkezett az első előre nem látott fordulat: a merénylő golyója célt tévesztett, és csak megsebesítette az admirálist. Ezért úgy tűnt, valamivel több áldozatra lesz szükség. IX. Károllyal közölték, hogy kényszerhelyzetbe került: vagy kivizsgáltatja a merényletet, s ezzel szembefordítja magával a katolikus pártot, a párizsi közvéleményt, a pápát és Spanyolországot, vagy pedig nem, de akkor számíthat a fenyegetőző protestánsok bosszújára. „Hát a halál istenére, legyen! – tört ki állítólag a király. – De öljétek meg valamennyit, hogy egy se maradjon, aki később a szememre vethetné a történteket!” A királyi