Székelység a középkorban

Katonai szempontok által meghatározott társadalomszerkezetük és különleges kiváltságaik sajátos helyzetet biztosítottak számukra a középkori magyar királyságban és az önálló erdélyi fejedelemségben egyaránt. A középkorban a székelység mozgékony könnyűlovas hadereje a keleti gyepű védelmét látta el, s mint ilyen, jelentős helyet vívott ki magának a magyar királyok hadszervezetében. Katonai szerepüknek köszönhetően a központi hatalom évszázadokon keresztül igyekezett kisebb-nagyobb mértékben fenntartani szabadságaikat, a székely „libertas”-t, legalábbis annyiban, amennyiben ezáltal biztosítani vélte a maga számára szükséges székely haderő kiállítását.

Ám a székely szabadságokat az idők során egyre többször kellett védeni. János Zsigmond jogfosztó politikájával szemben 1562-ben a fegyveres felkelés eszközét választották a székelyek. Képünkön a felkelés véres elfojtása után a székelyek fékentartása végett Udvarhelyen épített Székelytámad várának romos maradványait láthatjuk múlt századi állapotában. Párjaként – a székelyek kigúnyolására – ugyanakkor Székelybánja várát építették fel Háromszéken.

A „székely” név eredetének megfejtésére irányuló kutatások még nem hoztak végleges sikert. Annyi azonban bizonyos, hogy a 11. században népnévként és személynévként egyaránt létezett már. A székelység ebben az időben a csatlakozott katonai segédnépek sorába tartozott. Erre utalnak a 12. századi magyar és külhoni krónikák, amelyek a székelyeket a Magyarországra települt besenyőkkel együtt emlegetik. A hazai krónika arról számol be, hogy a csehekkel 1116-ban az Olsava folyó mellett vívott csatában „a hitvány besenyők és székelyek egészen a király táboráig futottak” az ellenség elől. Hasonlóan megvető szavakat olvashatunk az 1146-os Fischa folyó menti csata leírásában is.

A kortárs külföldi kútfők viszont merőben más képet festenek a két ütközetről. Ezek szerint a magyar elővédet alkotó székelyek mindkét esetben derekasan helytálltak a harcban. A későbbi magyar krónikás becsmérlő szavai mögött egyfelől a könnyű fegyverzetű lovasság, másfelől a hódoltatott és csatlakozott katonai segédnépek lenézése rejlik. A 10–12. század táján tehát a székelyek a magyar sereg elő- és utóvédjeként, valamint határőrként teljesítettek katonai szolgálatot. Speciális szerepkörük mentette meg őket attól, hogy a 10. századi közszabadok többségéhez hasonlóan az alávetett népesség részévé váljanak.

A székelyek egyes csoportjai élén katonai és bíráskodási elöljárók (ispánok) álltak, a székelység egésze feletti rendelkezés pedig valószínűleg a nádorispán jogköre volt.