Széchenyi István szemöldöke alól

Ha „a leg­na­gyobb ma­gyar­hoz” a köz­tu­dat va­la­mi­lyen hu­mort vagy sza­ti­ri­kus él­ce­lő­dést tud kap­csol­ni, legin­kább a döb­lin­gi évek­ben szü­le­tett Nagy ma­gyar sza­tí­rá­ra gon­dol­ha­tunk. Mi ta­ga­dás, a vit­riol­ba már­tott toll egyik re­mek­mű­ve ez, no­ha ol­va­sá­sa egyál­ta­lán nem vi­dám, ha­nem in­kább kény­sze­re­dett mo­solyt fa­kaszt az aj­ka­kon. Mert nem is tud­ja az em­ber, hogy ne­ves­sen vagy sír­jon, ami­kor Szé­che­nyi az 1848–49-es sza­bad­ság­harc le­ve­ré­sé­nek gyá­szos sze­rep­lő­jét, Ju­li­us Hay­naut a „tig­ris és sza­már” va­la­mi­fé­le ke­ve­ré­ké­nek (mix­tum com­po­si­tum), az 1849 utá­ni kor­szak név­adó­ját, Ale­xan­der Ba­chot „tol­vaj szar­ká”-nak (gaz­za lad­ra) ne­ve­zi, vagy ami­kor Fe­renc Jó­zsef („rö­vi­de­szű … édes Fe­ri Jós­kám”) fe­lé cí­mez­ve „Oszt­rá­ki­át” „ki­cuc­li­zott le­mon”-­ként jel­lem­zi.

Szó­val a hu­mor nem csu­pán a fel­hőt­len ne­ve­tés – vagy ne­vet­te­tés – mű­fa­ja, ha­nem vi­lág­né­zet is, mely a kör­nye­ze­tünk­ben élők­höz és a kö­rü­löt­tünk zaj­ló ese­mé­nyek­hez va­ló vi­szo­nyun­kat is ki­fe­je­zi – akár jó­ízű ka­ca­gás­sal, akár fa­nyar de­rű­vel, akár ko­moly ta­nul­sá­gok­kal fű­sze­rez­ve. Pub­li­ká­ciói, is­mert or­szág­gyű­lé­si fel­szó­la­lá­sai és közéle­ti sze­rep­lé­sei alap­ján nyil­ván­va­ló, hogy Szé­che­nyi Ist­ván a bölcs és ke­ser­nyés, gya­kor­ta szú­rós él­cek nagy­mes­te­re (is) volt. Ilyen szem­mel bön­gész­ve az ön­ma­gá­nak írott „kap­csos köny­vecs­ké­ket”, vagyis az 1814-től 1848 szep­tem­be­réig, ké­sőbb 1859 ok­tó­be­ré­től tra­gi­kus ha­lá­láig ve­ze­tett Nap­lót, szám­ta­lan meg­nyil­vá­nu­lá­sát ta­lál­juk itt is a hu­mor mű­fa­ji sok­szí­nű­sé­gé­nek. 

Per­sze ahogy ha­la­dunk elő­re az idő­ben, úgy vál­to­zik a sza­ti­ri­kus fel­jegy­zé­sek tar­tal­ma, a meg­cél­zott je­len­sé­gek vagy sze­mé­lyek kö­re, hi­szen a nap­ló­írás kez­de­te­kor Szé­che­nyi még csu­pán fia­tal ka­to­na­tiszt, bár­mely más arisz­tok­ra­ta sarj­hoz ha­son­ló, majd egyé­ni­sé­ge fo­ko­za­to­san fej­lő­dik a re­form­idők nagy­já­vá, vé­gül pe­dig egy ir­ri­tált kagy­ló­hoz ha­son­lóan ter­mi igaz­gyön­gyeit. A kö­vet­ke­zők­ben ki­sebb gyűj­te­mény­ként mu­tat­juk be a Nap­ló hu­mo­rát, le­szö­gez­ve rög­tön, hogy most ki­zá­ró­lag az itt­hon meg­je­lent ré­szek­ből, te­hát a tel­jes ha­gya­ték alig har­ma­dát ki­te­vő anyag­ból vá­lo­gat­tunk.