Szabadulás után

A hatalom – mind fel­ső, mind he­lyi szinten – a hatvanas években is tar­tott az öt­ven­ha­to­s elítéltektől, moz­gás­te­rü­ket szabadulásuk után is igye­ke­zett kor­lá­tok kö­zé szo­rí­ta­ni, ugyanak­kor a kor­lá­to­zá­sok eny­hí­té­sé­vel li­be­ra­liz­mu­sát és a kon­szo­li­dá­ciót kí­ván­ta bi­zo­nyí­ta­ni. Mint sok más­ban, az ’56-os elítél­tek diszk­ri­mi­ná­lá­sá­ban – bár lé­tez­tek alap­el­vek – sem vol­tak szi­go­rúan le­fek­te­tett sza­bá­lyok, és egy­sé­ges gya­kor­lat sem. Az ed­dig vizs­gált élet­utak alap­ján úgy tű­nik, hogy jel­lem­zőbb volt az egyé­ni, mint a kol­lek­tív el­bí­rá­lás. Az elő­írá­sok­tól igen sok eset­ben el­tér­tek, mér­le­gel­ve az érin­tett bű­neit vagy ér­de­meit, va­la­mint a le­het­sé­ges en­ged­mé­nyek eset­le­ges elő­nyeit vagy hát­rá­nyait. A rend­szer ter­mé­sze­té­ből fa­ka­dóan az öt­ven­ha­to­sok­kal szem­be­ni bá­nás­mód nem is le­he­tett egy­sé­ges, hi­szen az­zal lé­tü­ket, egy­sé­gü­ket is­mer­ték vol­na el.