Szabadságbővítés és jogkiterjesztés

Kossuth a hagyományos politikai intézmények kereteiben képzelte el az átalakulást, ám a nagy reményekkel várt 1843–44-es országgyűlés kudarcai rádöbbentették, hogy a fennálló struktúrában lehetetlen az áttörés. Bírálta a nemesség önzését, maradiságát, és alkalmatlannak ítélte őket „a nemzeti újjászületés nagy munkájára”. Az események arra ösztönözték, hogy mind komolyabban foglalkozzék az ellenzék erőinek tömörítésével, s bővítse a politikába nemcsak véleményükkel (a sajtó által), hanem akaratukkal (szavazatjog) is beleszólók körét.

A politikai intézményrendszer reformját a városok országgyűlési szavazatainak felemelése indította volna el, persze csak önkormányzatuk demokratizálása után, hogy ne a kormányzat – a hozzá kötődő patríciusok révén – jusson több vokshoz. Az így nyert szavazatokkal a vármegye reformjára került volna sor (a honoráciorok és a magukat megváltó parasztok képviselői ellensúlyoznák a bocskoros nemeseket a közgyűlésen), majd pedig a törvényhozás (népképviselet és felelős kormányzat) következett volna. A Pesti Hírlap már a köztudat elemévé tette, „hogy az országlási jogok kútfejének nem a kiváltságos osztálynál, hanem a népnél kell lennie...”!

Ez a demokratizmus irányába nyitott szemlélet több ellentmondást hordozott magában. Egyrészt a politikai élet elveszthette „tiszta” magyarságát. Kossuthék ezt a politikai nemzet-koncepcióval és bizonyos fokú magyarosítási igénnyel kívánták áthidalni. Másrészt fennállt az a veszély, hogy a közvéleményben a politikailag iskolázatlan tömegek befolyása megnő. Ennek megelőzésére sürgették a népnevelést, hogy a politikai jogokkal ne éljenek vissza, mert „nincs a szabadságnak veszélyesb ellensége, mint a szabadsággali visszaélés”. A jogkiterjesztéssel a törvényhozás kettős feladatot kp: el kell találja a közvélemény jogos igényét, de – annak esetleges értetlensége miatt – hatást is kell gyakorolnia rá, vagyis a „közvéleményt követni s egyszersmind vezetni is” kell.

Kossuth akkor lép a politikai intézményrendszer reformjának útjára, amikor arra nézve két másik koncepció is kialakul. A birodalmi kormány bizalmát élvező újkonzervatívok a kormányhatalom stabilizálása érdekében befolyásuk alá akarják vonni a vármegyét (adminisztrátori rendszer) és a rendi gyűlés alsó tábláját (pártszervezés). A centralisták pedig egy következetesebb polgárosodás ügyében központosítást hirdetnek, összekapcsolva azt az alkotmányosan ellenőrzött államhatalom igényével (népképviselet felelős kormánnyal, községi autonómia).

Kossuth mindkét irányzattal vitázik, de lapját elvesztve, az intézményekből történő kilépést is próbálgatja. A „socialis