Sorsok a kitelepítésben

A jelenség tömegesen az első világháború elején jelent meg, amikor a legtöbb hadban álló ország megkezdte az ellenséges államok polgárainak összegyűjtését és zárt táborokban való elkülönítését. (Egyes források szerint akár 800 ezer civil személy is megtapasztalhatta, megszenvedhette az internálás intézményét az első világháború idején.) A második világháborúban úgyszintén zajlottak tömeges elkülönítések minden hadviselő fél oldalán, érdemes példaként említeni az Egyesült Államokban élt mintegy 120 ezer japán származású állampolgár koncentrációs táborba zárását Pearl Harbor után. Nem véletlen, hogy az 1950-es évek Magyarországán alkalmazott – lényegében szovjet mintára létrehozott – rendőrhatósági őrizet (internálás) és a kitelepítés intézményrendszere is alapvetően háborús jogszabályokra épült.

Némiképp ironikus módon az 1950-es évek „osztályharcának” leghatékonyabb politikai eszköze a Horthy-korszakban gyökerezett. Az 1939. évi II., a honvédelemről szóló törvénycikk, valamint az ennek végrehajtására kiadott 8130/1939 M.E. sz. rendelet (a kitiltásról és a rendőrhatósági felügyelet vagy őrizet alá helyezésről), illetve a 760/1939 B.M. sz. rendelet (a kitiltás, a ref. és az őrizet részletes szabályairól) képezték az internálás és a kitelepítés jogi alapját. 

Kitelepítések Budapestről

Az 1951-es budapesti kitelepítések megtervezésével és végrehajtásával a magyarországi politikai vezetés egyszerre több irányba is kívánt ütni. Az éleződő osztályharc jegyében egyfelől még egy csapást kívántak mérni az államosítások, B-listázások után a gazdasági és politikai befolyását már elveszített korábbi társadalmi elit Budapest belső kerületeiben még többé-kevésbé zárt tömbben élő, egyfajta szociális hálót alkotó közösségeire. Ez a „zárvány” ugyanakkor a harmadik világháborús hisztéria tetőpontján azt a víziót is jelentette, hogy egy katonai konfliktus esetén az ország szívében, a főváros közepén az aktuális politikai renddel ellenséges társadalmi csoportok „trójai falova” marad. Ugyancsak az osztályharc jegyében fogant az intézkedések azon eleme is, hogy a budapesti kitelepítetteket szintén osztályellenséghez, az ország keleti megyéinek nem szövetkezeti falvaiban élő módosabb parasztgazdákhoz, korabeli kifejezéssel kulákokhoz költöztették be fokozni szándékozván ezzel az egymástól földrajzi és társadalmi értelemben amúgy is távoli társadalmi csoportok ellentéteit. Szintén a katonai logika, azon belül is a gyorsan közelgő harmadik világháború sztálini víziója indokolta, hogy a kitelepítések kizárólag Kelet-Magyarországra, a szovjet határ felé történjenek, hogy az ellenséges elemek a hadi állapotok bekövetkezése után is kellő mértékben izolálva legyenek. A fentieknél gyakorlatibb szempont volt ugyanakkor, hogy a kitelepítések révén több ezer, általában jó minőségű bel-budapesti ingatlanhoz juthatott az állam, ez pedig a szűkös lakásviszonyok mellet az új társadalmi elit gazdasági helyzetének megalapozása érdekében elengedhetetlen volt. Bár a hivatalos propaganda szerint a kisajátított budapesti lakások sokgyermekes munkáscsaládok lakhatását segítették volna, valójában az ingatlanok negyven százalékát a néphadsereg tisztjei, harminc százalékát pedig pártkáderek kapták. A több mint ötezer budapesti család számára 1951 nyarán kézbesített véghatározat szerint lakásukat 24 órán belül kellett elhagyniuk. A lehetetlenül rövid határidő nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy az érintetteknek az ingóságok esetleges értékesítésére se maradjon kellő ideje, így azt szintén az állam sajátíthatta ki. A kényszerrel elszállított családokban a családfő 500 kilogramm, a többi családtagok fejenként 250 kilogramm csomagot vihettek magukkal, beleértve bútort, ruhaneműt vagy élelmiszert is. A hátramaradt ingóságokat hivatalosan az állami bizományi üzletláncnak kellett értékesítenie, amiből azután a szállítás költségeit is fedezték, vagyis a kitelepítettek maguk fizették ki a kitelepítésük költségeit. A rendkívül gyorsan, kevesebb mint két hónap alatt lebonyolított akcióban ötezernél több családot, 12–14 ezer embert fosztottak meg ingó és ingatlan vagyonuktól és költöztettek kényszerűen kelet-magyarországi kisvárosokba, falvakba vagy tanyákra. A statisztikai összesítések tanúsága szerint a kitelepítettek egyharmada 1945 előtt katonatisztként szolgált (33%), több mint egyötödük (23%) a gazdasági elit tagja (nagykereskedő, bankvezető, üzem-tulajdonos vagy igazgató) volt, mintegy 17 %-uk egykori állami tisztviselőként, 6 %-uk rendőrként, ugyanennyien egykori arisztokrataként kerültek fel a kitelepítési listákra. A korabeli statisztikai kimutatások szerint az eredetileg a listára került családok nagyjából egytizedét valamilyen okból mentesítették a kitelepítés alól: ez általában téves adatfelvétel, vagy befolyásos pártfogó személy, intézmény közbenjárására történhetett meg. A budapesti kitelepítettek legnagyobb része Budán a II., XI., XII. és az I., illetőleg Pesten az V., VIII., IX., VI. és VII. kerületekben lakott, vagy másként fogalmazva: az elkobzásra kiszemelt lakások legnagyobb részben ezekben a kerületekben helyezkedtek el. A budai II. és XII. kerületekből egyenként közel 1700 főt telepítettek ki, a XII. és az V. kerületből 1244, illetve 1182 személyt, majdnem ugyanennyit a kicsi budai I. kerületből, a belső pesti kerületek – VI., VII., VIII. IX. – pedig 500–700 fővel járultak hozzá a lakáshelyzet „konszolidálásához”. Jellemző adalék, hogy a Budapesthez alig egy éve csatlakozott külső pesti kerületekben – XV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI., XXII. – csak nagyságrendekkel kevesebb, 20–80 kitelepítendő személy találtatott 1951-ben. A fenti kerületekből – a korábban említett okok miatt – legtöbben Békés megyébe kerültek (összesen 1236 család), valamivel kevesebben Hajdú-Biharba (996 család), Szolnok megyébe (995 család), Heves megyébe (898 család), Szabolcs-Szatmár megyébe (497 család), Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe (456 család), illetve Pest megyébe (114 család). Az egyes megyéken belül is több tényező alapján választották ki a céltelepüléseket. Egyfelől a nem kívánt társadalmi kölcsönhatások elkerülése és a büntetés súlyosbítása érdekében városokba egyáltalán nem telepítettek budapestieket, ugyanígy nem kerültek kitelepítettek szövetkezeti falvakba (hogy ne befolyásolják károsan a szövetkezeti parasztság világnézetét), vagy olyan településekre, ahol nem élt elegendő számú, szintén büntetni kívánt kulák.

A fenti száraz tényeknél is jobban rávilágíthat a kitelepítéssel sújtott családok sorsára néhány, a levéltári forrásokban megőrzött személyes történet, ezek közül idézünk fel néhányat.

Személyes sorsok

Boros Zsigmondot a Belügyminisztérium 1951. június 15-én kelt véghatározatában a XIII. kerületi Katona József utcai lakásából, és egyúttal Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltotta, lakhelyéül pedig Kondoros községet jelölte ki. A Békés megyei Tanács Végrehajtóbizottsága pár nappal korábban kelt határozatában Boros Zsigmond kényszerlakhelyét Bakos Béla kondorosi „kulák” házának 5X5 méteres szobájában jelölte ki. A kitelepítési határozatot azonban az érintett — a Vacuum Oil Company egykori magyarországi ügyvezető igazgatója — önhibáján kívül átvenni már nem tudta, mivel annak keletkezésekor már több mint egy éve letartóztatásban volt, 1950 augusztusa óta pedig 12 éves jogerős büntetését töltötte Márianosztrán. Boros ugyanis főszereplője volt az egyik legjelentősebb hazai szabotázs-pernek, mely a MAORT-ügyhöz kapcsolódóan a külföldi tulajdonú hazai olajvállalatok államosítását készítette elő. A kitelepítési határozatot hozó Belügyminisztériumban ennek az információnak láthatólag nem voltak birtokában, bár a kitelepítést megelőzően a határozat hátlapjára valaki kézzel feljegyezte: „letartóztatásban van, nem kell kimenni”. Boros Zsigmond felesége egyébként a kitelepítést úgy kerülhette el, hogy — 1951. június 18-án kelt levele tanúsága szerint — férjétől már annak letartóztatásakor elvált és azóta semminemű közösséget nem volt hajlandó vele vállalni. A hatóságok vélhetőleg akceptálták Boros Zsigmondné kérelmét, mivel a kitelepítési listákon többet nem fordul elő a neve.

Egészen más helyzetben volt a kondorosi kitelepítettek között Prihradny Lily 12 éves tanuló. A kislány csak 10 éves volt, amikor özvegy édesanyjával együtt Kondorosra telepítették. (Testvére, Tamás ekkor épp sorkatonai szolgálatát töltötte, így ő csak leszerelése után követhette családját a kitelepítésbe.) Két évvel később Lily már a helyi általános iskola 6. osztályos tanulójaként, iskolás gyöngybetűkkel írt levelet a szarvasi rendőrkapitányság címére. Ebben arról tájékoztatta a hatóságokat, hogy osztálya 1953 nyarán Budapestre és környékére tesz tanulmányi kirándulást, melyen nagyon szeretne részt venni, ezért erre az időre távozási engedélyt kér a rendőrkapitányságról. Az ügyintézési feljegyzéseket ezután érdemes szó szerint is idézni. A kérelem hátuljára két nappal annak kelte után a helyi rendőrőrs parancsnoka, Jenei Sándor rendőr törzsőrmester a következő megjegyzést írta: „Jelentem, hogy a benti kérelem engedélyezését nem javaslom, mivel nevezettnek nem feltétlenül szükséges az utazás.” A szarvasi járási kapitányság vezetője öt nap múlva a következő javaslattal továbbította Békéscsabára a kérelmet: „Felterjesztem azzal, hogy az engedély megadását nem javaslom, mivel Budapestre is akar menni és így személyes összeköttetést létesít budapesti ismerőseivel és üzeneteket adhat át és hozhat.” A kérelemre végső soron a Belügyminisztériumban adták meg a lakonikus választ: „Prihradny Jánosnénak. Lánya Bpestre való eltávozását nem engedélyezem.”

Az eddigieknél tragikusabb, s egyben morbidabb is Major Miklós egykori altábornagy története. A 05459 számú kitelepítési határozat értelmében feleségével együtt szintén Kondorosra kellett volna elszállítani őket 1951 júniusában. A véghatározat hátlapján azonban a következő kézzel írott feljegyzés olvasható: „Jelentem, hogy a 05459 számú véghatározatot kézbesíteni nem tudtam, mert nevezett VI.17-én 22:30 meghalt. Jelenleg a lakásán fekszik halva. A felesége a tem[etés] ügyben távol volt. Meleg Sándor r. ftorm [?]” A helyzet morbiditását, ha lehet, csak tovább fokozza az ügy további elintézési módja, ugyanis még két kézírásos, de aláírás nélküli feljegyzést találunk az iraton. Az első így hangzik: „Megkérdezni, hogy később ki vigyék [sic!] e neki”. Vélelmezhető, hogy itt már az özvegy (és lakása) további sorsáról rendelkeznek, hiszen az eredeti „célszemély” ekkorra már elhunyt. Az abszurd ügyintézést az iraton lévő utolsó feljegyzés zárja: „A legközelebbi listára rávenni.” A levéltári források tanúsága szerint a hatóságok számára az egykori altábornagy családjának eltávolítása, és / vagy ingatlanhelyzetének végső rendezése különösen fontos lehetett, mivel özvegy Major Miklósnét végül szintén kitelepítették, bár nem Kondorosra, hanem a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Dombrádra.

A kitelepítés vagyonszerző jellegére jó példa, hogy nem csak a Horthy-kori társadalmi elit tagjai, de akár a vészkorszak túlélői is rákerülhettek a kitelepítési listákra. Ilyen eset volt például Erdős Sándor egykori textilüzem-tulajdonos története is, aki feleségével túlélte a náci koncentrációs táborokat, de fiúkat ott meggyilkolták. Erdős szívbeteg feleségével és gyermekparalízisben lebénult lányukkal együtt volt kénytelen elszenvedni a kitelepítést, ahonnan még a Budapesti Izraelita Hitközség vidéki szeretetotthonába is csak nagy nehézségek árán, közel két év múlva tudtak átkerülni.

Nem jelentett menlevelet a kitelepítés alól a holokauszt alatt tanúsított embermentő tevékenység sem. Stolcz Zsigmond, Pesterzsébet volt rendőrkapitánya és felesége, Kármán Katinka 1944-ben számos zsidó származású üldözöttet bújtatott pincéjükben, amit a túlélők később tanúvallomásukkal is igazoltak. Stolcz számára a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet – igaz, csak hatvan évvel később – embermentő tevékenységéért „A világ igaza” kitüntetést adományozta. A volt rendőrkapitány esetében is fontosabb szempont volt a politikai diszkrimináció és az ingatlan megszerzése a tényleges, személyes tetteknél: ingatlanukat 1951-ben elkobozták, őket pedig Kunszentmártonba telepítették ki.

Kevésbé tragikus történet “Lili bárónő” esete, amely felvillantja, hogy alkalmanként bohózatba illő félreértések is előfordultak a kitelepítések körül. Ilyen volt Papp Ilona „bárónő” esete. Kis Ernő aradi vértanú egyenesági leszármazottja, Papp Ilona arisztokrata származású ugyanis sohasem volt, ellenben Huszka Jenő róla mintázta Lili bárónő című operettjének címszereplőjét, ismerősei körében pedig ezután ragadt rá a „Bárónő” becenév. A hatóságok ez a becenév alapján a kitelepítési listára, mint arisztokrata származású személyt, fel is vették 1951-ben. Papp Ilona „bárónő” végül a félreértés tisztázása után mentesítést kapott a kitelepítés alól, ez azonban kivételnek számított, mivel az esetek döntő többségében a mentesítési kérelmek után sem hozott enyhítő döntést a véghatározatokat jegyző Belügyminisztérium.