rubicon

Sevres-től Lausanne-ig

Törökország harca a békediktátum ellen
17 perc olvasás

A Párizs környéki béke­rend­szerek sokak szerint nem lezárták az első világháborút, hanem állandósították Európa politikai válságát. Az 1920 utáni történelmet szemlélve va­-ló­ban azt láthatjuk, hogy a vesztesek különböző formában, más hangsúlyokkal, de 1945-ig megpróbálták napirenden tartani a revízió kérdését. Törökország szerepe ebben az összefüggésben ellentmondásos és – különösen magyar szemmel nézve – figyelemre méltó. Jóllehet a Fényes Porta képviselői igen, az ankarai török kormány viszont sosem írta alá a sévres-i békét. Csaknem három év kitartó katonai és politikai ellenállás kellett ahhoz, hogy 1923-ban Lausanne városában egyenrangú partnerként ülhessenek tárgyalóasztalhoz. Hogy volt mind­ez lehetséges? Hogy sikerült több nagyhatalom érdekeivel szemben revízió alá von­ni az első világháború utáni rendezést? 

Európa beteg embere Kemál pasa

„Európa beteg embere” a 20. század elején már több mint egy évszázados belső reformfolyamatot tudhatott maga mögött, melyet összefoglaló néven a tanzimat korának nevezünk. A folyamat két kiemelkedő dokumentuma az 1839-ben proklamált (gülhanei) Hatti Serif, valamint az 1856-ban kihirdetett Hatti Hümajun. Mindkét szultáni rendelet célja a birodalom és a társadalmi kohézió erősítése volt. Az oszmán megújulási folyamat az élet minden részére kiterjedt. Alapjaiban érintette a tulajdonjog, a vallási kisebbségek – görögök, örmények stb. –, az adó- és bankrendszer, valamint a hadsereg helyzetének alakulását. Bizonyos időszakokban – 1876-ban rövid ideig, majd 1908-tól a háború végéig – az alkotmányos kormányzás

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.