Savonarola és Botticelli

Firenze sor­sá­ra 1489 és 1498 kö­zött meg­ha­tá­ro­zó be­fo­lyást gya­ko­rolt egy Do­mon­kos-ren­di szer­ze­tes, Sa­vo­na­ro­la. Gi­ro­la­mo Sa­vo­na­ro­la 1452-ben szü­le­tett Fer­ra­rá­ban, ahol nagy­ap­ja és ap­ja az Es­te csa­lád­ból szár­ma­zó her­ce­gek or­vo­sai vol­tak. 1475-ben be­lé­pett a do­mon­ko­sok rend­jé­be, ahol szi­go­rú, asz­ke­ti­kus éle­tet élt. Az 1480-as évek­ben pré­di­kál­va vé­gig­jár­ta Észak-­Itá­lia vá­ro­sait. 1489-ben te­le­pe­dett le Fi­ren­zé­ben, a San Mar­co-ko­los­tor­ban, amely­nek ké­sőbb per­jel­je is lett.

Pré­di­ká­ciói egy­re na­gyobb ha­tást gya­ko­rol­tak a fi­ren­zeiek­re. 1491-ben már annyian hall­gat­ták őt, hogy nem fér­tek be a San Mar­có­ba, ezért ezután a szé­kes­egy­ház­ban pré­di­kált. „Nem én szó­lok hoz­zá­tok – mon­dot­ta –, ha­nem Is­ten be­szél hoz­zá­tok ál­ta­lam.” Szen­ve­dé­lye­sen os­to­roz­ta a gaz­dag pol­gá­rok fény­űzé­sét, a kar­ne­vá­li ün­nep­sé­ge­ket, a kü­lön­fé­le já­té­ko­kat, az ér­zé­ki, buja fest­mé­nye­ket, a klasszi­kus tu­do­má­nyo­kat, a pogány fi­lo­zó­fu­so­kat; bűn­bá­nat tar­tásá­ra s az ős­egy­ház egy­sze­rű­sé­gé­hez, sze­gény­sé­gé­hez va­ló vissza­té­rés­re szó­lí­tott fel. Szük­sé­ges­nek tar­tott po­li­ti­kai re­for­mo­kat is, egy­faj­ta te­o­kra­ti­kus köz­tár­sa­sá­got kí­vánt meg­va­ló­sí­ta­ni. Nem­csak a vá­rost, az egy­há­zat is meg akar­ta tisz­tí­ta­ni. Azt kí­ván­ta, hogy a temp­lo­mok­ból is tá­vo­lít­sák el az arany- és ezüst­kely­he­ket, fe­szü­le­te­ket, gyer­tya­tar­tó­kat, a dí­sze­sen il­luszt­rált li­tur­gi­kus köny­ve­ket. Az évek múl­tá­val pré­di­ká­ciói egy­re ra­di­ká­li­sab­bak let­tek, nyíl­tan tá­mad­ta a Me­di­cie­ket és hí­vei­ket, os­to­roz­ta a pap­sá­got, nem kí­mél­te a fő­pa­po­kat, sőt a pá­pát sem.

Pró­fé­tai lá­to­má­sai, ször­nyű bün­te­tést ki­lá­tás­ba he­lye­ző jö­ven­dö­lé­sei min­den­ki­ben fé­lel­met, bűn­bá­na­tot kel­tet­tek, hí­vei­nek szá­ma egy­re gya­ra­po­dott. A Fi­ren­zé­ben szé­ke­lő man­to­vai kö­vet azt ír­ta, hogy „egy do­mi­ni­ká­nus ba­rát úgy meg­fé­lem­lí­tet­te az összes fi­ren­zeit, hogy min­den­ki ke­gyes élet­re ad­ta