Sangó és Osun

A 17. század végéig elsősorban a mai Angola és Kongó területéről érkeztek bantu rabszolgák az Újvilágba, s csak ezután tevődött át a rabszolga-kereskedelem központja a Guineai-öbölbe. A mai Nigéria területéről joruba rabszolgákat szállítottak Amerikába – mindenekelőtt Kubába és Brazíliába. 1758-ban alapították Porto Novo kikötőjét, amely Badagrival és Lagosszal a legnagyobb behajózó kikötő lett, ahol az Oyó királyság lakói eladhatták az általuk ejtett rabszolgákat.

Afrikában a rabszolgatartás elterjedt szokás volt, s az iwofa intézménye a joruba törzseknél is évszázados hagyományokat őrzött. A rabszolgákat általában mezőgazdasági és házimunkára használták, vagy a főnökök testőrei voltak. Jóllehet az ő soraikból kerültek ki az emberáldozatok szenvedő alanyai, uraik igen jól tartották őket: magántulajdonuk lehetett, és saját földet művelhettek. Gyermekeik rabszolgának születtek, de egy szabad férfi rabszolganőtől született gyermeke már szabad volt. A rabszolgák emancipálódhattak, vagyis ha megfelelő vagyont gyűjtöttek össze, megválthatták magukat. A rabszolgák utánpótlását az adósok, a bűnösök és a háborúk alkalmával ejtett foglyok biztosították.

A 17. századra királyi rendeletekkel szabályozódtak a rabszolgatartás feltételei az amerikai gyarmatokon. Az egyházi és világi hatóságok pontosan meghatározták a rabszolgákat dolgoztató fehér gazdák kötelezettségeit, s ezek az előírások nemcsak a feketék életkörülményeit, hanem lelki üdvösségét is szem előtt