Ingyenesen olvasható
Sándor István Szolnokon született 1914-ben, három fiútestvér közül a legidősebbként. Édesapja, Sándor István (1890–1969) a vasútnál dolgozott, a szerelőműhelyben. Édesanyja, Fekete Mária (1896–1989) háztartásbeliként igazgatta a család életét. Szerényen éltek, mély hitben, szeretetben. István 14 éves korától a fémipari szakiskola tanulója volt, szülei úgy gondolták, apja nyomdokain fog majd járni.
Benne azonban megszületett a szerzetesi hivatás iránti vágy, aminek első mozzanata az volt, amikor a szolnoki ferences templomban (ahova a család járt) kezébe akadt a Szalézi Értesítő című nyomtatott füzet. Don Boscóról, az olasz szentről szólt, az egyszerű munkásfiatalokat, szegény gyerekeket felkaroló szerzetesről, aki később a Szalézi Rend alapítója lett. Sándor István levelezni kezdett a Szalézi Társaság igazgatójával, aki aztán 1936-ban elhívta őt Budapestre dolgozni, a szaléziak Don Bosco Nyomdájába. Így kitanulta a nyomdászmesterséget is.
Miután megérett benne az elhatározás, hogy szerzetes szeretne lenni, jelöltidejét Rákospalotán, a kétéves noviciátust Mezőnyárádon töltötte. 1938-ban tett fogadalmat, utána visszakerült a Don Bosco Nyomdához.
A II. világháborúban katonaként megjárta a Felvidéket, Délvidéket, Erdélyt, a Don-kanyart. 1941–45 között híradós katonaként szolgált. Bajtársai között is tudott apostolkodni, a rózsafüzérből és a lelkiáldozásból merített erőt.
Sándor István munkaideje után az árva gyermekek kollégiumaként és inasotthonként működő Clarisseumban foglalkozott a munkás- és iparosfiatalokkal. A kommunista fordulatot követően, 1949-ben az Államvédelmi Hatóság a létszámát a „megbízható kádernek” nevelhető árva, félárva és munkásfiatalokkal gyarapította, köztük többeknek Sándor István volt a lelki vezetője.
Sándor István számolt a letartóztatás kockázatával, de továbbra is foglalkozott a fiatalokkal, találkozott azokkal is, akik bevallottan az ÁVH vagy a pártőrség tagjai voltak, 1950 után is, amikor az árvaházat államosították és a szerzetesrendeket feloszlatták.
Ahogy a többi rend tagjai, a szaléziak is földönfutók lettek, volt, aki hazaköltözött a szüleihez, volt, aki külföldre menekült és volt, aki ismerősnél húzta meg magát. Sándor István eleinte a Clarisseum templomában maradt sekrestyésnek, de miután a szalézi nyomda lefoglalásáról hírt kapott, és társaival éjszaka könyveket, újságokat, kisebb gépeket mentettek ki, menekülnie kellett. A rendfőnöke, Ádám László elkészíttette számára a Kiss István névre szóló hamis papírokat, és megszervezte, hogy eljuthasson Olaszországba. De István úgy döntött, vállalja az életveszélyt, Magyarországon marad, és nem hagyja el a benne bízó fiatalokat, akikkel a budai hegyekben találkozott rendszeresen. István a Persil-gyárban dolgozott gyári munkásként, és még „kiváló népnevelői” elismerést is kapott. Akkoriban a rendtársánál, Dániel Tibor kispapnál lakott. A házmesternőnek és ávós férjének azonban feltűnt, hogy Tibor sok levelet kap, ezeket felbontották, és a levelek lelki tartalma felkeltette gyanakvásukat.
1952 júliusában Újpesten, az Árpád út 106. alatt, a korábbi Zöld Hordó helyén egy Pokol Csárda nevű kocsmát nyitottak, amely később az Alpesi Söröző nevet kapta. Az új kocsma bejáratánál tábla hirdette: „Lépjen be a Pokolba!” A fiatalok a hit kigúnyolásának tartották ezt a feliratot, és felháborodásukat azzal fejezték ki, hogy éjszaka szurokkal kenték le a táblát. A kocsma vezetőinek feljelentése nyomán az ÁVH folytatta le a nyomozást. A kutyák szimata a Clarisseumba vezetett, ahol elfogták a harmadikos gimnazista Hegedűs Hajnalkát – az egyik fiú, Zana Albert menyasszonyát. A fiatal lányt kínzásokkal, veréssel vallomásra kényszerítették: felsorolta a csoport tagjait. Mivel Zana Albert a pártőrség tagja volt, az összes elfogottat az állam megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és hazaárulás gyanújával börtönözték be, köztük a szerzeteseket is: Sándor Istvánt, Dániel Tibort, Ádám Lászlót, a rendfőnököt, Szitkey Károlyt, a nyomda vezetőjét és Varga György Aladárt, aki az államosítás előtt a Clarisseum gazdasági vezetője volt.
Egyik rabtársa, Pokorni János visszaemlékezése szerint Sándor István nagy erőfeszítéseket tett, hogy minden cellatársába lelket öntsön, meghallgatta az elkeseredett, magukba fordult rabokat, és szűk kenyéradagját mindig megosztotta másokkal.
1952 szeptemberétől Sándor Istvánt és társait már vádlottként tartották börtönben (addig gyanúsítottak voltak), ennek jeleként ujjlenyomatot vettek tőlük, és minden irányból fotó is készült róluk.
A „Pártőrség pere” című dokumentum tanúsága szerint Sztálin halálakor (1953. március 5.) az ÁVH utasítást kapott a folyó ügyek mielőbbi lezárására. Ennek érdekében amnesztia ígéretével csalták ki a csoport tagjaiból a „beismerő vallomást”. A tárgyalás 1953. március 12-én zajlott le, a koncepciós per áldozatot követelt. A Katonai Felső Bíróság demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség vádjával négy embert, köztük Sándor Istvánt kötél általi halálra ítélt.
Rendtársait eltérő mértékű börtönbüntetésre ítélték, de a szívbeteg Dániel Tibor a verések, kínzások miatt olyan súlyos egészségkárosodást szenvedett (máj- és bélzúzódás, hasnyálmirigyrák), hogy őt 1954-ben szabadon engedték. Szüleinél halt meg 1956. augusztus 18-án, 31 évesen.
A halálos ítéletet 1953. június 8-án este hajtották végre – március 12. és június 8. között épp 14 hét telt el, ez volt a halálraítéltek keresztútja. Sándor István a halálos ítéletet tudomásul vette, és utána is békét és hitet sugárzott. 39 éves korában halt meg.
Sándor István szalézi testvért 2013. október 19-én avatták boldoggá Budapesten. Itt Angelo Amato bíboros, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa arról beszélt: „a fiatalokkal és fiatalokért élt Sándor István mind a munkában, mind a közösségben a megszentelt élet hűségének példája”.
Sándor István földi maradványait az Új köztemető 301-es parcellája 2-es sorának 37-es sírjában találták meg, és 2018 novemberében azonosították.
