Sámánizmus, táltoshit

A honfoglalás előtti magyarság hitvilágának lényegét a sámánizmusban vagy másképpen táltoshitben jelölhetjük meg, amely nem tételes vallás, hanem egykor az eurázsiai népek többségére jellemző világszemlélet és ősi hiedelmek összessége. Nyomait még századunk közepén is sok helyütt fellelte kiváló néprajzkutatónk, Diószegi Vilmos népünk hiedelemvilágában. Az ún. sámán hitű népek elképzelése szerint a világ rétegekre oszlik: a középső a mi világunk, a felső – amely szintén több, általában hét újabb rétegre tagolódik – az istenek és szellemek lakóhelye, míg az alsó világ a gonosz szellemek tanyája. E világi rétegeket egy csodálatos fa – az életfa vagy világfa – köti össze, melynek gyökerei az alsó, csúcsa és felső ágai a felső világi rétegekbe nyúlnak. Ennek tetején ül az a csodálatos erővel bíró madár – általában sas képében –, amely lehozza az újszülöttek lelkét a fa csúcsáról. A fa ágai közt van a Nap, a Hold és a csillagok. A különböző világi rétegek közt, az ember és az istenek vagy szellemek közt csak a különleges tulajdonságokkal és tudással rendelkező sámán (vagy magyar nevén: a táltos) tud közvetíteni, aki képes megnyerni a túlvilági erők jóindulatát és támogatását az ember számára. Ugyancsak ő közvetíti az emberek ajándékát, áldozatát a felső világ urainak.

A néprajzkutatók csak a 19–20. században figyelték meg és írták le a sámánizmus még élő maradványait Eurázsia elmaradott körülmények között élő népeinél. Ennek következményeként terjedt el a tudományban az a tévhit, hogy a sámánizmusnak a kutatók által észlelt primitív változata lehetett általános egykor a steppei népeknél is. Pedig a középkori forrásokból egyértelműen kiderül: az egykori nomád törzseknél vagy államokban a sámánok sokféle kategóriája működött, kezdve a fejedelem tanácsadójától az egyszerű orvosló és a nemzetségi áldozatokat bemutató sámánokig. Ez azt jelenti, hogy a szkíták vagy szarmaták – következésképp az ősmagyarok – táltosai sem azonosíthatók a néprajzban megfigyelt primitív sámánokkal.

Kitűnő dolgozatában Dienes István igazolta be, hogy az ősmagyarságnál is élt az a kettős lélekhit, amely Eurázsia-szerte fellelhető volt egykor. Eszerint az embernek és a lelkes lényeknek két lelkük van: az egyik a testlélek vagy „lélegzetlélek” (lélek szavunk jelölte ezt, amelynek szóalakjában a „lélegzik” ige lappang), a másik pedig az ún. szabad lélek vagy árnyéklélek, amely megjelölésére egykor a ma már csak helyenként élő isz vagy iz szavunk szolgált.

Az előbbi hitük szerint a testhez, annak életfunkciójához kötődik, s a test halálával el is enyészik. Az utóbbi viszont a fejben lakozik, s a halál után sem