Raszputyin meggyilkolása

A cárevics gyógyítója

Grigorij Jefimovics Raszputyin a Julianus-naptár szerint 1869. január 10-én született a tobolszki kormányzóság tyumenyi járásának Pokrovszkoje nevű falujában. A neve züllött, kicsapongó személyre (raszputa) utal. Huszonnyolc éves korában elkezdett zarándokhelyekre járni. A hliszt szekta tagjának tartották, amelynek tagjai kicsapongással tisztították meg magukat a bűntől – s minél tisztábbá kívántak válni, annál nagyobb kicsapongásokban vettek részt.

Raszputyin 1903-ban érkezett meg Szentpétervárra. Különböző befolyásos szerzetesekkel és hittudományi akadémiai hallgatókkal ismerkedett meg, s valamennyit megdöbbentette éleslátásával, jóstehetségével. Három év múlva levelet írt II. Miklós cárnak, amelyben arra kérte, hadd adja át neki Verhoturjei Szent Szimeon ikonját. Októberben az uralkodópár fogadta őt. Raszputyin imádkozott a vérzékenységtől szenvedő, kétéves trónörökös, Alekszej Nyikolajevics cárevics ágya mellett, aki elaludt, és másnap reggel úgy ébredt fel, mintha teljesen egészséges lenne. Raszputyin megígérte, hogy a gyermek végleg meg fog gyógyulni. Ettől kezdve a cári házaspár megbízott benne, ikonját mindenhová magukkal vitték, és egyszerűen szent embernek tekintették.

A történészek máig vitatkoznak azon, minek tulajdonítható, hogy a beteg cárevics Raszputyin valamennyi látogatása után jobban lett. Az udvari orvos, Botkin szerint a vendég hipnózist alkalmazott, mások arról suttogtak, hogy titokzatos, tibeti gyógyfüveket használt fel. Egy feltevés szerint lebeszélte a szülőket az aszpirin használatáról, amely rontott a gyermek állapotán, de az is elképzelhető, hogy megnyugtató fellépésével egyszerűen csökkentette a stresszt, a feszültséget a családban. Könnyen lehet, hogy volt egy informátora az udvarhölgyek között, aki jelezte számára, mikor javul a beteg állapota, s Raszputyin ennek megfelelően időzített látogatásait.

A cár és a cárné szerint Raszputyin képtelen volt bármilyen rossz cselekedetre. Alekszandra Fjodorovna cárné kijelentette, hogy „bármit is tesz Raszputyin, az mind szent.” Amikor Sztolipin miniszterelnök közölte a cárral, hogy Raszputyin prostituáltakkal együtt jár fürdőkbe, II. Miklós így felelt: „Tudom, ott is a Szentírást hirdeti.” 1910-ben már „Grigorij atyáról” írt minden újság, s őt támadták az egyház, a cári család, a baloldal és a háborús párt tagjai. Mindenki azon háborgott, hogy egy tudatlan, züllött muzsik irányítja a cári hatalmat. Ő választotta ki az új belügyminisztert, Georgij Petrovics Szazonovot. 1911-ben a főpapság képviselői megpróbálták kitiltani Raszputyint az udvarból, de csak saját nyugdíjaztatásukat gyorsították meg. A papság körében az a szóbeszéd járta, hogy Raszputyin házasságtörést követett el a cárnéval. (Ennek természetesen semmi alapja sem volt.) A Dumában a kormányhoz interpelláltak, közzétették a vádakat, s Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko, a törvényhozás elnöke személyesen ismertette a cárral Raszputyin erkölcstelenségét. Hiába – a cárt és feleségét csak az érdekelte, hogy Raszputyin mindig képes volt segíteni a beteg cárevicsen és más gyermekeken is.

A cári tekintély megsemmisítője

 Edvard Radzinszkij orosz író és történész szerint Raszputyin afféle sajátos, népi pravoszláviának volt a képviselője. Hlisztként kezdte vallási pályafutását, majd saját vallási tanítást állított össze, amely szerint le kell győzni a test kívánságait, s meg kell őrizni a tisztaságot. A gerjedelem kiváltása és leküzdése az idegek kifinomulásához vezet, s talán ennek tulajdonította Raszputyin saját érzékenységét, tisztánlátását és hipnotikus erejét. Ezért volt szüksége oly sok prostituáltra és más nőre, akik mindenre hajlandóak voltak. Szentpéterváron önálló lakást vett, rajongó asszonyok, hatalomra éhes kalandorok, bankárok és politikusok látogatták. 1914-től rendszeresen pénz szedett látogatóitól. A gyűléseken az isteni szeretetről prédikált, egyházi dalokat énekeltek, s a házigazda néha vad táncba kezdett. A búcsúzásnál pedig a szentpétervári előkelő hölgyek kiosztották egymás között Raszputyin szennyes alsóneműjét, mert a verejtékének is csodatévő erőt tulajdonítottak. A cári család afféle szent őrültnek tartotta, s nem érdekelte őket, mivel tölti mindennapjait.

Raszputyin annak is köszönhette befolyását, hogy pontosan megérezte és megelőzte a cárné kívánságait. A német származású Alekszandra Fjodorovna rettegett egy esetleges német-orosz háborútól, ezért Raszputyin mindig a békepártot támogatta. Az első világháború kitörésekor egy merénylet miatt csak a kórházból küldött táviratában óvhatta az uralkodót a mozgósítástól. Grigorij atya később komolyan állította, hogyha 1914 nyarán nem kerül kórházba, Oroszország nem kapcsolódott volna be a háborúba. (Ez persze távolról sem bizonyítható.) A háború éveiben a cárné már kizárólag Raszputyinra hallgatott. Egy levelében arra kérte a cárt, hogy a minisztertanács ülései előtt mindig simogassa meg Raszputyin szakállát egy fényképen. Átadta neki Raszputyin fésűjét is, s azt tanácsolta, minden fontos döntés előtt fésülködjön meg vele.

A főszereplőnk azonban érezte az ellene megnyilvánuló össztársadalmi gyanakvást és az uralkodó körök gyűlöletét. Ivászatokba és dorbézolásokba fojtotta aggodalmát. A háborús helyzetben ezzel rengeteget ártott a monarchia tekintélyének. 1915 nyarán már tüntetők követelték Moszkvában a cár lemondását, a cárné kolostorba zárását és Raszputyin felakasztását. A muzsik által felszarvazott cárról pedig obszcén karikatúrákat terjesztettek. Amikor a cár 1915 augusztusában leváltotta a hadsereg élén álló Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget, mindenki úgy vélte, hogy Raszputyin áll a háttérben. 

Háromszor kellett megölni?

A Romanov-családban természetesen akadtak értelmes emberek, akik tisztában voltak azzal, hogy ha a dolgok így folytatódnak, az egész dinasztia látja kárát. Egyre többen kérték meg közülük a cárt, hogy távolítsa el Raszputyint, s végül II. Miklós családja kollektív levélben szólította fel erre az uralkodót. Mivel ennek sem volt eredménye, 1916 novemberében Feliksz Felikszovics Juszupov herceg, Dimitrij Pavlovics nagyherceg és Vlagyimir Mitrofanovics Puriskevics, a Duma jobboldalának egyik vezetője úgy döntött, hogy végeznek Raszputyinnal.

A Gergely-naptár szerint december 29-én, a Julianus-naptár szerint december 16-án Raszputyint meghívták lakomázni Juszupov herceghez. Ciánkálival mérgezett süteménnyel és borral kínálták. Raszputyin azonban különleges diétán élt, sohasem fogyasztott süteményt, és csak a borban lévő, minden bizonnyal gyenge ciánkáli került bele a szervezetébe. Mivel ettől nem halt meg, Juszupov revolvert kért a nagyhercegtől, és rálőtt Grigorijra. Mindössze megsebesítette áldozatát. Az összeesküvők azt hitték, megölték, otthagyták vérbe fagyva, s várták, hogy kiürüljenek az utcák, s elvihessék a holttestet. Raszputyin magához tért, menekülni próbált, s eljutott egészen a kapuig. Az összeesküvők utána rohantak, Puriskevics kétszer rálőtt pár lépésről, de ő is elhibázta. Dimitrij Pavlovics nagyherceg, a tapasztalt katona ekkor valószínűleg megelégelte a civilek ügyetlenségét, és ő maga lőtt rá háromszor Raszputyinra. Bűntársai ezt később letagadták, hogy ne mondhassák: vér tapad a Romanov-dinasztia tagjának kezéhez. Raszputyin testét autóval a folyóhoz vitték, és beledobták. Csakhogy Raszputyint még ezek a lövések sem ölték meg, mert amikor két nap múlva megtalálták holttestét a Malaja Nyevka folyóban a Novopetrovszkij hídnál, a két keze fel volt tartva. Valószínűleg élt még az autóban, s a víz alatt megpróbálta kioldani a köteleket. Természetesen nem volt valami emberfeletti szörnyeget, akit háromszor kell megölni, hogy végre meghaljon. Mindössze annyi történt, hogy az ügyetlen és tapasztalatlan tetteseknek nem volt könnyű meggyilkolni valakit, aki küzd az életéért.

A Carszkoje Szeló-i Fjodor-templomban temették el, s a szertartáson megjelent a cári család is. A gyilkosok nem kerültek bíróság elé, Juszupovot a cár vidékre száműzte, Dimitrijt pedig a perzsa határon harcoló hadsereghez. Az 1917-es forradalom során Raszputyin holttestét elégették. Bár a cári család legtöbb tagját meggyilkolták, Raszputyin mindhárom gyilkosa évekkel később, ágyban halt meg. Amikor II. Miklóst lemondatták, a cárné csak azért könyörgött neki leveleiben, hogy feltétlenül viselje a Raszputyintól kapott keresztet. Tobolszki fogságuk idején nem volt hajlandó megbízni Hermogenben, a helyi püspökben, aki segített volna megszökniük, mert „barátunk”, vagyis Raszputyin ellensége volt. Ő csak Borisz Nyikolajovics Szolovjovban bízott meg, aki elvette feleségül Raszputyin lányát, Matrjonát. Átadta neki családi ékszereiket, hogy szervezze meg a szökésüket. Szolovjov azonban megtartotta az ékszereket, feljelentette a bolsevikoknak a családot megszöktetni próbáló tiszteket, majd külföldre távozott. A cári család végül két évvel sem élte túl Raszputyint.