Rákosi Mátyás életpályája során négy alkalommal töltött hosszabb időt a Szovjetunióban. Először 1915-ben, az első világháború alatt hadifogolyként került az akkor még cári Oroszországba, ahonnan csak három évvel később, a bolsevik hatalomátvétel után tért haza. Másodjára a bukott Tanácsköztársaság egykori népbiztosaként érkezett Bécsen keresztül Moszkvába, ahol hosszabb-rövidebb megszakításokkal közel 5 évet töltött a Kommunista Internacionálé alkalmazásában. Harmadjára a kommunista mozgalom ünnepelt hőseként, 16 év börtönben töltött idő után, 1940-ben került a Szovjetunióba. Magyarországi perei (1925, 1935) hatására Rákosi a magyar kommunista mozgalom első számú vezetőjévé vált, és 1945-ben a párt megkérdőjelezhetetlen vezéreként tért vissza Magyarországra. Rákosi utolsó szovjetunióbeli tartózkodása 1956 júliusában kezdődött, miután a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége július 18-ai ülésén felmentette első titkári pozíciójából. A kényszerű gyógykezelésnek induló szovjetunióbeli tartózkodás azonban – elsősorban az 1956-os forradalom hatására – rövidesen száműzetéssé vált, amely egészen Rákosi haláláig, 1971-ig tartott.
1. A hadifogoly
Rákosi Mátyás az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének tisztjeként került orosz hadifogságba 1915 áprilisában, miután zászlóalját röviddel a frontra érkezése után a Kárpátokban bekerítették az ellenséges csapatok. Az elfogott tisztet rövidesen bevagonírozták, és a kelet-szibériai Csita városa melletti hadifogolytáborba szállították. A több mint egy hónapig tartó utazás után megérkező Rákosi tisztként az átlagnál jobb körülmények közé került, habár a csitai fogolytábor amúgy sem volt elviselhetetlen. Mivel Szibériát ebben az időben még gyakorlatilag érintetlenül hagyta a háború, a foglyok ellátása elfogadható volt, a tábor őrzése nem különösebben szigorú, és a tisztek is többé-kevésbé szabadon mozoghattak. Rákosi például több alkalommal beutazhatott a városba, ahol élelmet vásárolhatott magának, és hozzájuthatott a legfontosabb orosz és külföldi lapokhoz is. A tisztek körülményei tovább javultak, miután a hadifogolytáborból betelepítették őket a város központjában lévő egyik épületbe. Megengedett volt a templomba járás, sőt, megfelelő ellenszolgáltatás fejében az őrök az éjszakai kimaradozást is elnézték olykor-olykor.
Rákosi a hadifogolytáborban töltött időt elsősorban nyelvtanulásra fordította. Oroszul és dél-tiroli tiszttársaitól olaszul tanult, s a rendelkezésére álló lapokból próbált tájékozódni a háború és az orosz politika eseményeiről. Mivel több nyelven olvasott, elsősorban ő szállította a legfrissebb híreket tiszttársainak a háború menetével és a nemzetközi politikai helyzet alakulásával kapcsolatban. Rákosi kiváltságos helyzete valamelyest változott azután, hogy a hadifoglyok egy részét, köztük őt magát is, 1917 januárjában áttelepítették pár száz kilométerrel keletebbre, Daurijába, a mongol és a kínai határ közelébe. Az elhelyezésre itt sem lehetett különösebb panasz – volt vezetékes víz, csatornázás –, de a tábor a csitaihoz képest jóval elszigeteltebb volt.
Rákosi ebben az időben már a bolsevikokkal szimpatizált, és igyekezett felvenni a kapcsolatot a hasonló gondolkodású hadifoglyokkal. Komolyabb agitációs tevékenységet azonban nem folytatott. Formálódó bolsevik meggyőződése így is éppen elegendő volt ahhoz, hogy veszélyeztetve érezze magát, amikor a hadifogolytábor 1918 februárjában a fehérek fennhatósága alá került. Nem volt más megoldás: szöknie kellett. Szökéséről emlékirataiban így ír: „A tábor szélén hatalmas halmokban állott a csont és konyhahulladék, amelyre lassanként odaszoktak a hatalmas, szinte borjú nagyságú kutyák. A mi hadifogoly katonáink rászoktak, hogy elkapdosták s megették őket. Egyszer-kétszer előfordult, hogy egy ilyen kutya jól összeharapta valakinek a kezét. Ilyen esetben a hadifogoly orvos az illetőt elküldte az orosz katonaorvoshoz, aki viszont Harbinba vagy Irkutszkba küldte, ahol veszettség ellen beoltották. Elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom ezzel. Hegyesre faragtam egy fadarabot, s azzal a kezem szélén, alul és felül két-két sebet fúrtam, hogy harapáshoz legyen hasonló. (A bőröm, mintha pléhből lett volna, nem akart kilyukadni!) Utána elmentem a hadifogoly orvoshoz azzal, hogy egy kutya megharapott. Az orvos jóddal alaposan bekente, s így kerültem az orosz orvoshoz, aki minden további nélkül hajlandó volt Irkutszkba küldeni.”
Rákosi egy hónapos utazás után, 1918 márciusában érkezett meg Pétervárra, ahol közel egy hónapot töltött. Hiába rendelkezett azonban bolsevik ajánlólevéllel, amely még a Szmolnijba is bejuttatta, a forradalom vezetőivel nem sikerült kapcsolatba lépnie, mert megérkezése előtt nem sokkal a kormány áttelepült Moszkvába. Saját visszaemlékezései tanúsága szerint Rákosi Péterváron elsősorban városnézéssel töltötte az idejét, de talált alkalmat arra is, hogy alkalmi hölgyismerőseivel opera-előadásokra járjon. A rövid pétervári megálló után a volt hadifogoly tiszt 1918 májusában tért vissza Magyarországra, Szabadkára.
2. A hírvivő
Rákosi a Kun Béla-csoport tagjaként Bécsen keresztül érkezett a Szovjetunióba 1920 májusában. Kun Béla és Landler Jenő instrukcióival felszerelkezve, ő számolt be elsőként személyesen Leninnek a bukott Tanácsköztársaság tapasztalatairól. Habár Leninnel később nem alakult ki szoros kapcsolata, Rákosi számára a találkozó élete végéig meghatározó élmény maradt. Az ötvenes évek kultikus Rákosi-életrajzai mind kiemelik a Rákosi–Lenin-kapcsolatot, és Rákosi is előszeretettel aposztrofálta magát „Lenin utolsó élő munkatársaként” 1956 után, negyedik szovjet emigrációja alkalmával. A Leninnel való találkozásról Rákosi így ír emlékirataiban: „Ahogy kiléptem az ajtón, az volt az érzésem, mintha álomból vagy hipnózisból ébrednék fel. […] Utólag úgy éreztem, hogy nemcsak meztelenül állottam Lenin előtt, hanem ezenfelül még röntgenszemek vizsgáltak, amelyek keresztülláttak rajtam. Villámgyorsan végigfutott agyam mindazokon a témákon, amiket érintettünk, s mélyen, megkönnyebbülten sóhajtottam fel: nem, semmi különösebb hibát nem követtem el, Lenin, a varázsló nem göngyölt ki az agyamból semmi olyat, amit nyugodt lélekkel helyesnek ne vallottam volna.”
A helyzeti előny, amelyhez Rákosi jutott azzal, hogy az elsők között ért Moszkvába a Tanácsköztársaság volt vezetői közül, hozzájárult a fiatal kommunista politikus nemzetközi karrierjének gyors felíveléséhez. A Komintern II. kongresszusán két ízben is felszólalt, és 1920 őszén már a világszervezet küldötteként szervezkedett Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában. 1921 januárjában – szintén a Komintern megbízásából – Olaszországban járt, majd ismét a német és a csehszlovák pártokat győzködte a mérsékelt irányzatok kizárásának szükségességéről. Baloldali radikalizmusa miatt több panasz is érkezett ellene (az olaszoktól és a németektől egyaránt), ennek ellenére a Komintern III. kongresszusán – főleg Zinovjev fellépésének köszönhetően – Rákosit megválasztották a Végrehajtó Bizottság egyik titkárának.
Rákosi ettől kezdve egészen budapesti kiküldetésének kezdetéig (1924. december) a Komintern vezetésében dolgozott. Ebben a minőségében életkörülményei az átlagnál valószínűleg jobbak voltak, habár erről nem szól emlékirataiban. Mivel gyakori külföldi küldetései miatt sokat utazott, Moszkvában huzamosabb időt nem nagyon töltött. Bizonyos, hogy moszkvai tartózkodásai alkalmával – a magyar kommunista emigráció más tagjaihoz hasonlóan – ő is az ún. „emigránsházban”, a Voroncovo poljén lakott.
Rákosi felfelé ívelő karrierjének a Komintern apparátusában 1925. szeptember 22-ei budapesti letartóztatása vetett végett. A két Rákosi-per (1925 és 1935) és a 16 év börtönben eltöltött idő – s nem utolsósorban a szovjet propaganda – hatására a nemzetközi munkásmozgalom legendás alakjává vált. Kiszabadulásakor (1940-ben) nemcsak a magyar emigránsok, hanem a szovjet és nemzetközi kommunista vezetők is a mozgalom hőseként üdvözölték.
3. A „hős”
A „Komintern hőse” 1940. november 2-án lépte át a magyar–szovjet határt Uzsoknál egykori rabtársa, Vas Zoltán társaságában. A 16 év után szovjet földre lépő Rákosit elvtársai már a határon hőshöz méltó fogadtatásban részesítették. „Sokat hányatott életem legboldogabb percei voltak ezek – írja Rákosi. – A szovjet elvtársak magukhoz öleltek, csak úgy ropogott a csontom, egyiknek-másiknak könny csillogott a szemében. […] Az út mentén egyenlő távolságra álltak sorfalat a szovjet határőrök. A szuronyukon háromszögletű kis vörös zászlókat lobogtatott a szél.” Rákosi először Kijevbe utazott, ahol Hruscsov rendezett ünnepi fogadást a kiszabadult politikus számára. Moszkvába november 6-án érkezett meg a Rákosit és Vas Zoltánt szállító vonat, és másnap már mindketten a november 7-ei ünnepség díszvendégeiként, Sztálin mellől nézhették végig a forradalom évfordulójára rendezett parádét a Vörös téren. Rákosi ezek után két hónapot töltött pihenéssel, főleg a szovjet pártelit számára fenntartott szanatóriumban (Barvihán), itt ismerkedett meg későbbi feleségével is.
Rákosi Moszkvába érkezését a magyar emigránsok körében nagy várakozás előzte meg. A sztálini tisztogatások idején megtizedelt emigránscsoport elsősorban tőle várta a magyar párt felélesztését és a letartóztatott elvtársak kiszabadítását. Rákosit kezdetben valóban sokkolta a magyar emigráció és a párt szétesésének híre, és több esetben próbált meg interveniálni a börtönben lévők érdekében. A sztálinizmus rendszerének politikai játékszabályaiban egyelőre még járatlan Rákosi fogadónapokat tartott az áldozatok hozzátartozóinak, és leveleket írt – többek között Berijának is – a lefogott magyarok kiszabadítása ügyében.
A szovjet vezetők azonban rossz néven vették Rákosi buzgalmát, és több ízben figyelmeztették (például Manuilszkij, Zsdanov és Berija is) a magyar vezetőt arra, hogy ne vájkáljon a letartóztatott magyarok ügyeiben. Berija állítólag megjegyezte: „Úgy látom, maga ellenséges elemek kiszabadítására specializálta magát!” (Lukács és Rudas kiszabadítását azonban még így is sikerült kiharcolnia.) Elővették 16 évig pihentetett pártfegyelmi ügyét is (1925-ös letartóztatása után „köpött” a rendőrségen), amelyet végül Sztálin javaslatára zártak le, megrovásban részesítve a magyar kommunista politikust. Szintén Sztálin javaslatára döntött úgy a szovjet vezetés, hogy Gerő Ernő helyett Rákosi legyen a magyar emigráció – és egyben a magyar párt – vezetője. A stafétabotot Rákosi 1941 februárjában vette át Gerőtől. Ezzel egy időben szintén ő lett a Komintern Végrehajtó Bizottságában a magyar szekció vezetője, egészen a kommunista világszervezet 1943-as feloszlatásáig.
Rákosi harmadik szovjetunióbeli emigrációja lényegében egybeesett a második világháború időszakával. A Szovjetunió elleni német támadás megindulása (1941. június) után elsődleges feladata a magyar nyelvű propagandamunka irányítása lett. Ő felügyelte többek között a Don-kanyarnál állomásozó második magyar hadsereg körében terjesztett röplapok és egyéb propagandaanyagok elkészítését, és több alkalommal tartott agitációs előadást a magyar hadifoglyok között. A magyar nyelvű ellenpropaganda kifejtésének legbefolyásosabb eszköze azonban az 1941 szeptemberében meginduló Kossuth rádió volt, amelynek szintén Rákosi lett a vezetője. A rádió adásait a Szovjetunióból sugározták, és Magyarország legnagyobb részén fogható volt. Szintén Rákosi feladatai közé tartozott azoknak a magyar kommunistáknak a kiválasztása és felkészítése, akiket a háborús Magyarországon vetettek be, és akiket elsősorban illegális pártfeladatokkal vagy ellenálló csoportok szervezésével bíztak meg. Ilyen feladatot kapott többek között Schönherz Zoltán is.
1944 őszétől kezdve Rákosi lett a vezetője annak a tárgyalóbizottságnak, amely a szovjet vezetőkkel – személyesen Sztálinnal – tárgyalt Magyarország háború utáni politikai berendezkedése és a magyar kommunisták által követendő politikai irányvonal kérdésében. Ezeken a tárgyalásokon megállapodtak a koalíciós kormányzás és a nemzeti „irányvonal” kihangsúlyozásának szükségességében, illetve a proletárdiktatúrába való békés átmenet programjában. Az emigráció vezető személyiségei (Gerő, Vas Zoltán, Révai) ezzel a programmal a zsebükben érkeztek vissza Magyarországra 1944 októberében. Rákosi azonban Sztálin javaslatára egyelőre még Moszkvában maradt, és csak 1945. január 30-án tért vissza Magyarországra, Debrecenbe.
4. A bukott pártvezér
Rákosi Mátyás negyedik, egyben utolsó emigrációja 1956. július 26-án hajnalban vette kezdetét, amikor a pár nappal azelőtt leváltott első titkár – felesége és orvosa kíséretében – mindössze néhány bőröndnyi csomaggal a Szovjetunióba távozott. A hivatalosan gyógykezelés céljából Moszkvába repülő Rákosi valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy ez az útja lesz az utolsó, és soha többé nem térhet vissza Magyarországra. Rákosi az augusztust valóban pihenéssel töltötte egy Fekete-tenger melletti üdülővárosban, ahol első titkárnak kijáró ellátásban részesült, és rendszeresen találkozott a szovjet párt vezetőivel. Hruscsovval együtt vadászott, Szuszlov látogatóban járt nála, de a bukott párttitkár vendégeskedett Vorosilovnál, Molotovnál és Mikojannál is.
Rákosi részéről pihenésből ennyi is elég lett volna: a volt pártvezér 1956 szeptemberétől kezdve egyre gyakrabban vetette fel hazatérésének kérdését. Rákosi hazatérésének lehetősége azonban az MDP Politikai Bizottságában erős nyugtalanságot váltott ki, ami Nagy Imre rehabilitációja és Rajk László közelgő újratemetése tükrében jogos aggodalomnak tekinthető. Ezért Rákosi „örököse”, Gerő Ernő Vorosilov kíséretében a Krím-félszigeten pihenő Rákosihoz utazott, hogy közöljék vele: lehetőleg maradjon még pár hónapig a Szovjetunióban. Rákosi nem fogadta kitörő lelkesedéssel a hírt, ettől függetlenül szeptember végén átköltözött a Moszkva környékén lévő barvihai szanatóriumba.
Rákosi természetesen nem tett le arról, hogy még az év folyamán hazatérjen. Levelekkel és telefonhívásokkal zaklatta a magyar pártvezetőket, sőt, októberben a feleségét is hazaküldte tapogatózni. A kellemetlenkedő Rákosi helyzetében azonban nem történt változás. A forradalom kitörésének híre is egy szanatóriumban érte, ahonnan azon nyomban Moszkvába utazott, hogy felajánlja szolgálatait az SZKP Elnökségének. Hruscsovék bevonták az előkészületekbe, de a forradalom leverése utáni rendezési tervben neki nem jutott szerep. Sőt, az MSZMP decemberi határozata az „ellenforradalmi” eseményekért elsősorban a „Rákosi–Gerő-klikket” tette felelőssé.
Rákosi nehezen emésztette meg az újabb kritikát, és levelek sorozatában tiltakozott a vádak ellen a párt vezetőségénél, illetőleg Hruscsovnál. A politikai tájékozódóképességét teljesen elvesztő Rákosi az 1956-os eseményekért elsősorban Nagy Imrét és Titót hibáztatta, de még Kádár Jánost is önkritikára szólította fel. Nem csoda, hogy ezek után sem a szovjet, sem pedig a magyar pártvezetés nem támogatta hazatérési kérelmét. Sőt, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1957. február 26-án úgy határozott, hogy Rákosi és Gerő 5 évig nem térhetnek haza Magyarországra.
Az MSZMP határozata és az azt megerősítő áprilisi SZKP-határozat értelmében az egyre kellemetlenebbé váló Rákosinak el kellett hagynia Moszkvát. Az MDP volt főtitkárát feleségével együtt a Fekete-tenger közelében található Krasznodarba költöztették. A száműzetéssé váló gyógykezelés azonban korántsem volt elviselhetetlen. Rákosiék ötszobás lakást kaptak Krasznodarban, személyzettel, teljes ellátással és havi kétezer rubel támogatással. Ezenkívül nyaraikat a tengerparton fekvő Gelendzsikben tölthették. A politikai elszigeteltség mégiscsak kínozta a volt pártvezért, ezért újabb és újabb beadványokkal, kérelmekkel, fenyegetésekkel bombázta a magyar és a szovjet pártvezetést. A Kádár-kormány ennek ellenére továbbra sem volt hajlandó hazaengedni Rákosit, sőt, az 1958. január 24-ei párthatározat kimondta, hogy az exdiktátor „visszatérése sem kívánatos”, és ezzel meghatározatlan időre meghosszabbította Rákosi száműzetését. Ennek körülményei – a kivételes bánásmód – azonban nem változtak.
A volt pártvezér életkörülményeiben az MSZMP Központi Bizottságának 1962. augusztusi ülése hozott jelentős változást. Az ötvenes évek törvénysértéseiért Rákosit megbélyegző párthatározat következtében az MDP volt főtitkárát kizárták a pártból. A párthatározatot követően az MSZMP vezetése Rákosi életkörülményeinek szigorítását kérte a szovjet vezetéstől, amely készségesen teljesítette Kádárék kérését. Rákosi Mátyást és feleségét ennek következtében 1962 szeptemberében a mai Kirgizisztán területén lévő Tokmakba költöztették, Biskektől (akkori nevén: Frunze) keletre, a Tien-san hegység lábához. A számukra kiutalt kétszobás, bútorozatlan lakásban nem volt sem csatorna, sem fűtés, sem pedig vezetékes víz. Természetesen ehhez a lakáshoz személyzet sem tartozott, sőt Rákosit kötelezték arra, hogy meghatározott időközönként jelentkezzen a rendőrségen. Az anyagi juttatás mértékét a korábbinak csaknem a felére csökkentették.
A száműzetés szigorúsága 1964 nyarára valamelyest enyhült. Rákosi ekkor 1 hónapos beutalót kapott a kiszlovodszki szanatóriumba, és Tokmakban új – némileg komfortosabb – lakást utaltak ki számára. Hruscsov 1964. októberi bukása után Rákosiék helyzete tovább javult: 1965 és 1966 nyarán is engedélyezték a szanatóriumi üdülést, és 1965 novemberében az MSZMP is beleegyezett abba, hogy a volt pártvezető elköltözzön Tokmakból egy kedvezőbb éghajlatú településre. A kijelölt település Arzamasz lett, ahol az időjárás ugyanolyan kellemetlen volt, és a rendőri felügyelet sem szűnt meg, de legalább európai területen volt (Gorkijtól nem messze).
Rákosi Arzamaszból továbbra is küldözgette menetrendszerű beadványait a szovjet és magyar hatóságokhoz. A kedvezőbb politikai légkör és a volt pártvezér megromlott egészségi állapota egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy ezúttal sem Kádár, sem a Hruscsovot váltó Brezsnyev nem zárkózott el a volt főtitkár hazaengedése elől. Egyelőre azonban csak arra adtak engedélyt, hogy a Rákosi házaspár beköltözhessen Gorkijba, ahol a már betegeskedő száműzött jobb orvosi ellátásban részesülhetett.
Rákosi utolsó éveit (1967–1971) Gorkijban töltötte, ahol egyre többet volt kórházban, és egyre türelmetlenebbül várta a hazatérését engedélyező párthatározatot. Bár az MSZMP vezetése már 1968-ban hajlandónak mutatkozott arra, hogy hazaengedje a bukott diktátort, a hazatérés feltételeinek és időpontjának meghatározása nem ment simán. 1970 májusában mégiscsak úgy tűnt, hogy Rákosi végre hazatérhet. A hazaköltözés feltételei azonban Rákosi számára elfogadhatatlannak bizonyultak – lényegében egyfajta házi őrizetről volt szó –, ezért a kiutazott küldöttség tagjai előtt elutasította azokat. Rákosi ezek után már nem térhetett haza. 1970. november végén kórházba került, ahol szívroham következtében fellépő veseelégtelenség miatt hunyt el 1971. február 5-én.