Rákosi-kultusz

A „Ko­min­tern hő­se”

A Rákosi-mítosz gyökerei a két világháború közötti időkre nyúlnak vissza, s Rákosinak a hazai illegális és a nemzetközi kommunista mozgalomban betöltött szerepéhez kötődnek. Rákosi Mátyás nemzetközi méretekben is mérhető ismertségét és a kommunista mozgalmon belüli népszerűségét voltaképpen a budapesti letartóztatását (1925. szeptember 22.) követő, nagy nyilvánosságot kapott pereknek köszönheti. A kommunista politikust a bíróság első ízben 1926. augusztus 4-én államrend elleni összeesküvés címén 8 és fél évnyi fegyházbüntetésre ítélte. Rákosi azonban büntetése leteltével sem szabadult. 1934. április végén ugyanis – még a börtönben – újból letartóztatták, és ismét bíróság elé állították a Tanácsköztársaságban betöltött – egyébként nem különösebben jelentős – szerepe miatt. Az ítélet ezúttal életfogytig tartó börtönbüntetés volt. Mint ismeretes, Rákosi ezt a büntetését nem töltötte le. 1940. október 30-án a szovjet és a magyar kormány közötti egyezség értelmében Rákosi és 1925-ös vádlott-társa, Vas Zoltán a Szovjetunióba távozott. 

A perek és a börtönbüntetés ideje alatt Rákosi a nemzetközi munkásmozgalom egyik emblematikus figurájává nőtte ki magát. Az 1933-as németországi Dimitrov-perhez hasonlóan Rákosi perei is felkeltették a nemzetközi közvélemény érdeklődését, amely elsősorban a Szovjetunió által irányított, jól szervezett propagandakampánynak köszönhető. A világ minden részéről Magyarországra érkező több ezer levelezőlap mellett, amelyek a magyar kommunista politikus szabadulását követelték, számos nemzetközi hírű baloldali író és politikus – mint például Martin Andersen Nexö, Romain Rolland, Henri Barbusse és Klara Zetkin – is felszólalt Rákosi szabadon bocsátása érdekében, de a perek szóba kerültek az angol és a francia parlamentben is. A spanyol polgárháborúban harcoló egyik magyar osztag felvette a Rákosi-brigád nevet, a Szovjetunióban élő Kraszanov család pedig a magyar mozgalmárról nevezte el 1935-ben született lányát. 

A perek és a 15 év börtönbüntetés ideje alatt Rákosiról megjelenő cikkek – főleg a szovjet Pravda cikkei – is a bolsevik vezetők kultuszteremtési szándékát tanúsítják. Ezek az írások Rákosit többször emlegették „munkásvezérként”, a magyar munkásmozgalom „ismert” vagy „kimagasló” vezéreként, sőt, a „magyarországi dolgozók rettenthetetlen és önfeláldozó vezéreként”. Rákosi a bíróság előtt tanúsított „hősies” magatartása révén, amelynek során vádlottból vádlóvá lépett elő, a magyarországi kommunista mozgalom élő legendájává vált. Rákosi kiszabadulása alkalmából Gerő Ernő az alábbiakban foglalta össze a Rákosi-perek jelentőségét 1940-ben: „Rákosi Mátyás neve a kommunista harcos, bátor, önfeláldozó elvi küzdelmének szimbólumává lett, magatartása a polgári bíróság előtt a bolsevik bátorság példaképe.”

Kul­tusz a párt­ban: 1945–1948

A két világháború között kialakult Rákosi-mítosz nemzetközi dimenziói ellenére nem járult hozzá különösebben a kommunista párt népszerűségének növekedéséhez Magyarországon. A párt támogatottsága a ’30-as években is mindvégig alacsony maradt, sőt, a taglétszám a második világháború forgatagában alig pár főre olvadt. Már csak ezért is meglepő Rákosi Mátyás népszerűségének szárnyalása az 1945-től 1947-ig terjedő időszakban. A korabeli közvélemény-kutatások szerint például Rákosi 1947-ben – Mindszenty József hercegprímást is megelőzve – az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt. 

Rákosi népszerűségének oka a koalíciós időszakban elsősorban annak köszönhető, hogy a világháborús összeomlást követően a Magyar Kommunista Párt – élén Rákosival – tevékeny részt vállalt az ország újjáépítésében és a gazdaság talpra állításában. Emellett a kelet-európai testvérpártokhoz hasonlóan, a Magyar Kommunista Párt 1944 utáni politikájára is jellemző volt a „nemzeti irány”, azaz a nemzeti szimbólumok (Himnusz, trikolór) előtérbe helyezése és a nemzeti hagyományok (például nemzeti ünnepek) tiszteletben tartása.

Annak ellenére, hogy intézményes háttérrel rendelkező és ritualizált formában megjelenő vezérkultuszról csak az 1948-at követő időszakban beszélhetünk, a párt kultuszteremtő törekvései már Rákosi hazatérésétől (1945. január) kezdve tetten érhetőek. Fekete Mihály miskolci párttitkár például már 1945. február 28-án a „magyar proletariátus nagy vezéreként” jellemezte Rákosit a Szabad Magyarország hasábjain, de Gerő Ernő is következetesen „vezérnek” titulálta Rákosit 1945 elejétől kezdve. 

A kommunista pártvezetés az 1945. május elsejei ünnepségeket követően döntött úgy, hogy Rákosi személyét állítják a párt propagandájának előterébe. Ezzel voltaképpen egy meglévő gyakorlatot szentesítettek, hiszen például már a május elsejei nagygyűlésről szóló tudósítások fókuszában is Rákosi állt. Vas Márton állítása szerint édesapja, Vas Zoltán a pártvezetőkkel folytatott informális tanácskozás után közölte vele, hogy határozatot hoztak Rákosi népszerűsítésének szükségességéről: „Épp most döntöttünk, hogy a jövőben csak a pártot és Rákosit lehet éltetni. A párt Rákosi, Rákosi a párt. Ő a nép vezére. – A PB [Politikai] Bizottság] úgy foglalt állást, hogy olyan vezér kell, mint Horthy, Lenin, Sztálin, aki után mennek az emberek.” Akár pontos Vas Márton emlékezete, akár nem, tény, hogy a kommunista propaganda kezdettől fogva erőteljes hangsúlyt fektetett a párt vezetője körül a két világháború közötti időszakban kialakult legendakör ápolására és a Rákosi-mítosz továbbfejlesztésére. A kultuszteremtés elsődleges eszköze a koalíciós időszakban a napisajtó volt, kiváltképp a Szabad Nép; a korlátozott kultusz „tere” pedig a párttagság. 

Rákosi népszerűsítésének egyik legfontosabb módszere – a koalíciós időszakban, de azt követően is – a párt és az ország eredményeinek a párt vezetőjével történő azonosítása volt. A Sztálin-kultusz példájának hatására Rákosi a kommunista propagandában mint a nemzet és az ország politikai és gazdasági sikereinek kizárólagos letéteményese jelent meg. A második világháborút követően Rákosi személyét elsősorban az újjáépítésben elért eredményekkel kötötték össze. Ez a törekvés már a Szabad Magyarország 1945. március 4-ei számában is megfigyelhető, amelyben az egyik cikkíró Rákosit „az ország demokratikus újjáépítéséért vívott harc körültekintő irányítójaként” jellemezte. Ezt követően Rákosi nevét többek között kapcsolatba hozták a földreformmal (kezdetben Nagy Imrével együtt), emlegették a „forint atyjaként”, de neki tulajdonították a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok hazatérését (ez esetben nem minden ok nélkül) és a Csehszlovákiából kitelepített magyarok letelepítését is. 

Rákosi nevének szisztematikus összekapcsolása az ország fejlődésével kialakította a mindentudó és mindenhol jelen levő vezér mitikus képzetét. A hasonló asszociációs módszerek, amelyek mellesleg a kultuszépítés leggyakrabban alkalmazott metódusai közé tartoznak, hozzájárultak a kisemberek gondjaival törődő vezér imázsának kialakulásához is. A vezérképnek ezt az aspektusát támasztották alá például a Szabad Nép által publikált – esetenként fiktív – levelek, amelyeket az MKP vezetőjéhez címeztek. Ezekben a levelekben egyszerű kisemberek keresték meg a főtitkárt különböző kéréseikkel (tankönyvtámogatás szegény gyermekek számára, a falu elveszett harangjának visszaszerzése stb.). A Rákosi-titkárság külön hangsúlyt fektetett arra, hogy a kéréseknek legalább egy részét teljesítsék, és hogy Rákosi közbenjárása az ügyben széles nyilvánosságot kapjon. (Természetesen a teljesített kérések nyomán született hálálkodó levelek egy részét is megjelentették).

Az omnipotens vezető képzetének kialakítása mellett a kultuszépítés során nagy hangsúlyt kapott a vezér „közszemlére tétele”, vagyis nyilvános fellépéseinek aprólékos megkomponálása. Rákosi nyilvános szerepléseinek koreográfiáját a pártközpontban részletesen kidolgozták, és a látogatásokról szóló tudósításokra is nagy hangsúlyt fektettek. A Rákosi beszédeiről és látogatásairól szóló cikkek nyelvezete és az ezekben a leírásokban ábrázolt vezérkép például már 1945-ben egységesült, és ez a ritualizált ábrázolásmód gyakorlatilag 1953 júniusáig változatlan maradt. 

A kommunista napilapok szerint a „vezér” nagygyűléseken, vidéki látogatásokon vagy gyárlátogatásokon elmondott szónoklatait általában hosszas ováció és éljenzés előzte meg. A beszéd dramaturgiai elemeinek hangsúlyosabbá tétele érdekében a cikkírók zárójeles közbeszúrásokat alkalmaztak, legtöbbször a „szűnni nem akaró taps” vagy a „hosszan tartó éljenzés” kifejezéseket. A szónoklatok – a párt újságírói szerint – hatalmas örömünnepben végződtek. A jelenlevők általában helyükről felpattanva tapssal és hosszas éljenzéssel nyilvánították ki lelkesedésüket és „mélyülő szeretetüket” Rákosi felé.

A Rákosi-beszédek propagálása mellett a sajtó külön hangsúlyt fektetett a főtitkár megközelíthetőségének és közvetlenségének ábrázolására is. A koalíciós időszakban Rákosi emberi jellemvonásainak kidomborítására kedvező alkalmat nyújtottak a pártvezér vidéki látogatásai. Az egyszerű nép és vezére idilli találkozásaiként megjelenített események általában egy meghatározott koreográfia szerint zajlottak le. A Szabad Nép tudósítói szerint Rákosi elvtársat megérkezésekor rendszerint hatalmas lelkesedéssel köszöntötték a jelenlevők, majd átnyújtották a tiszteletüket és szeretetüket kifejező ajándékaikat. Az ajándékátadás gyakori „kelléke” egy kisgyermek volt, aki megható módon nyújtotta át saját ajándékát is. Az ajándékozást általában Rákosi beszéde követte, amelyet a kommunista lapok részletesen – gyakran teljes egészében – közöltek. A beszéd után Rákosi látogatást tett a helyi üzemben, településen stb., majd miután elbeszélgetett a helyiekkel az őket foglalkoztató problémákról – esetleg egy ebéd vagy vacsora keretében –, estefelé elindult haza. 

A két világháború között formát öltött Rákosi-mítosz fenntartására és továbbfejlesztésére történt propagandatörekvések következtében már 1947-re megszilárdult egy egységes „Rákosi-imázs”, amely 1953-ig csak minimálisan módosult. A Rákosi-perek által megalapozott mitikus ábrázolásmód, kibővítve az újjáépítés kapcsán az MKP főtitkárának személyéhez kapcsolt legendáriummal, Rákosi megjelenítésének elengedhetetlen kellékévé vált a koalíciós időszakban. Sőt, a Rákosi nevéhez 1949 után állandó jelleggel kapcsolódó jelzők – vezér, tanító, apa – ugyancsak a koalíció éveiben jelentek meg először a pártvezérről szóló propagandaanyagokban. 

Mindezek alapján elmondható, hogy a Rákosi-kultusz embrionális formában már az 1945 és 1948 közötti időszakban jelen volt. Ez a „kultusz” azonban nélkülözte a ritualizált elemeket, és távolról sem volt még korlátlan és kizárólagos, hiszen a párt más vezetőivel kapcsolatban is tapasztalhattunk hasonló jelenségeket. Másrészről „totális kultuszról” sem beszélhetünk még ebben az időszakban, hiszen a mitikus Rákosi-kép megjelenésének tere egyelőre – a felvonulásokon előforduló képi ábrázolások kivételével – gyakorlatilag a kommunista sajtóra korlátozódott. Ennek ellenére a Rákosi-ábrázolások jellege már magában hordozta egy nagyobb horderejű, egy személyre koncentrálódó kultusz kifejlődésének lehetőségét.

A ri­tuá­lé rög­zü­lé­se

A „szalámitaktikát” betetőző kommunista hatalomátvétel alapjaiban változtatta meg a nyomokban már jelen lévő Rákosi-kultusz jellegét és a kultuszépítés dimenzióit. A „fordulat éveiben” (1948–1949) a párt propagandaapparátusa elsősorban a parlamenti pártok felszámolása következtében kialakult monopolhelyzet legitimálására törekedett, amihez a szimbolikus kereteket az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségei teremtették meg. A szociáldemokraták beolvasztásával 1948 júniusában létrejött Magyar Dolgozók Pártja a centenárium kisajátításával és átértelmezésével azt próbálta igazolni, hogy az 1848 értékein alapuló egyetlen politikai alternatívát az egypárti diktatúra – amelyet némi eufemizmussal „népi demokráciának” neveztek – jelenti, Rákosi Mátyás vezetésével. A hatalomátvétel betetőzését – politikai szempontból legalábbis – az 1949. májusi országgyűlési választások és az augusztusban elfogadott, sztálini mintát követő alkotmány jelentették. 

Bár az 1949-es választási kampány lényegében a korlátlan Rákosi-kultusz főpróbájának (is) tekinthető, a sztálini típusú vezérkultusz kezdetét Magyarországon – és a keleti blokk országaiban is – valójában a Sztálin 70. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat és a születésnappal kapcsolatos nemzetközi propagandakampány jelentette. 1949. december 21-étől, Sztálin születésnapjától kezdve Sztálinról és „legjobb magyar tanítványáról”, Rákosiról csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Rákosi leggyakoribb jelzői közé tartozott a „vezér” és a „tanító” titulus, valamint a „Rákosi apánk” megjelölés is. 

A Rákosi körül kialakított vezérkultusz 1949-től kezdve voltaképpen a magyarországi kommunista propaganda legmonumentálisabb vállalkozásává nőtte ki magát. A köz- és magántereket a főtitkár képei népesítették be, a vezér életrajzát tanították az oktatás minden szintjén, és Rákositól vett idézetek szolgáltak iránymutatóul a társadalmi élet minden területén, a termeléstől a történettudományig. 

A sztálinizáció kiteljesedése következtében rögzültek a kultusz rituáléi is. Rákosi vagy Sztálin nevének említésekor – bármilyen közegben hangzott is el a név – a közönség ütemes tapssal és „Éljen Rákosi, éljen a Párt!” felkiáltásokkal fejezte ki szeretetét és háláját a „bölcs vezér” iránt az ország szocialista építésének irányításáért. A sajtó rendszeresen publikálta hálálkodó levelek tucatjait, amelyekben a levélírók köszönetüket fejezték ki Rákosinak az ország és a párt eredményeiért. A hála és köszönet kinyilvánítása általában összekapcsolódott a teljesítmény (munka, tanulás) fokozására tett fogadalmakkal és ígéretekkel. Sztálin 70. születésnapját követően gyakorlatilag egymást érték a különböző munkaversenyek, a Sztálin- és Rákosi-műszakok, amelyekkel a rezsim elsősorban a gazdaság teljesítményének ugrásszerű növelését és a társadalom mozgósított állapotban tartását kívánta elérni. 

A felületes szemlélő számára a kelet-európai „mini-Sztálinok” kultuszai alapjában véve a Sztálin-kultusz másolatainak tűnhetnek. El kell ismerni, hogy a Sztálin-kultusz nélkül valóban kicsi lett volna az esélye annak, hogy a kelet-európai térség államaiban meghonosodjon a kommunista vezérkultuszok jelensége. A szovjet minta dominanciája ellenére azonban a kelet-európai pártvezérek kultuszai – így a Rákosi-kultusz is – jelentős mértékben merítettek a nemzeti hagyományokból, és a propagandaapparátus komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy a helyi pártvezéreket integrálja az adott ország nemzeti hőseinek panteonjába. Rákosi esetében például leginkább a Rákóczi-hagyományt és a Kossuth-kultuszt használta fel a propagandaapparátus, hogy a kommunista párttitkár „nemzeti” karakterét kihangsúlyozza. 

A mesterségesen létrehozott történelmi párhuzamok Rákóczi, Kossuth és Rákosi között azt próbálták érzékeltetni, hogy Rákosi Mátyás a magyar szabadságharcos hagyományok folytatója, de egyben ő az, aki képes valóra váltani a bukott forradalmak és függetlenségi harcok céljait és törekvéseit. A Szabad Nép 1953. május 11-ei száma például az alábbi módon tudósított Rákosi választási nagygyűléséről a Kossuth téren: „Egy új Magyarország fővárosának népe, a múlt legszebb álmainak valóra váltója jött el, hogy találkozzék a magyar haza legnagyobb fiával, Rákóczi, Kossuth, 1919 művének betetőzőjével, továbbvivőjével: Rákosi elvtárssal.”

A 60. szü­le­tés­nap

A Rákosi-kultusz csúcspontja kétségkívül az MDP főtitkára 60. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat volt 1952 márciusában. Sztálin 70. születésnapjához hasonlóan a Rákosi-születésnap szervezése is szoros pártirányítás mellett zajlott. Az MDP Titkársága már 1951 nyarán elhatározta egy szervezőbizottság létrehozását Révai József elnökletével az ünnepségekkel kapcsolatos előkészületek felügyelésére. A Révai és Horváth Márton vezetésével megalakult bizottság hatáskörébe tartozott az évfordulóval kapcsolatos döntések meghozatala és a kultuszépítés folyamatának ellenőrzése. A bizottság további albizottságokat hozott létre a részfeladatok végrehajtására. Bizottság alakult például Rákosi életrajzának megírására, de külön albizottság felügyelte a születésnap alkalmából megszervezett munkaverseny menetét is. Az ünnepet megelőző hónapokban a sajtó munkáját közvetlenül az Agitációs és Propagandabizottság irányította. Az agitprop. osztály előírta, hogy milyen gyakorisággal jelenjenek meg cikkek a vezérről, és meghatározta, hogy milyen típusú cikkek jelenhetnek meg róla. Ezenkívül az osztály munkatársai választották ki azokat a leveleket és felajánlásokat is, amelyek végül megjelentek az újságok hasábjain. 

A propagandaosztály utasításának megfelelően a napilapok 2 hónappal a jeles esemény (március 9.) előtt kezdték meg a születésnapi népszerűsítő kampányt. A központi utasításokkal és direktívákkal összhangban töméntelen mennyiségű cikk és tudósítás jelent meg ebben az időszakban a sajtóban, amelyek mind Rákosi személyének dicsőítésével foglalkoztak. A napilapok rendszeresen tudósítottak a Rákosi születésnapjára indított munkaverseny állásáról és az éppen aktuális felajánlásokról. Március 9-én a Szabad Nép kimerítő tájékoztatást nyújtott olvasóinak az előző esti születésnapi gáláról az Operában, és a Magyar Nemzethez hasonlóan megjelentette a Rákosihoz bel- és külföldről érkezett jókívánságokat és gratulációkat is. 

A kiterjedt sajtópropaganda mellett Rákosi születésnapjának jelentőségét jelezték a különböző röpiratok, kiadványok, amelyeket szintén a propagandaosztály utasítására terjesztettek. Az évfordulóra jelent meg például a Magyar írók Rákosi Mátyásról címet viselő irodalmi antológia, amely a Rákosihoz írott vagy Rákosi alakja által inspirált dicsőítő versekből és novellákból nyújtott reprezentatív válogatást az olvasó számára. Az antológia, amelyben képviseltették magukat a korszak legrangosabb írói és költői – többek között Illyés Gyula, Veres Péter, Zelk Zoltán és Örkény István –, a Rákosi-kultusz alkotóelemeinek és különböző aspektusainak teljes tárházát kínálta az esetleges érdeklődők számára. Nagy Sándor novellája például Kossuth Lajos és Rákosi Mátyás alakja között igyekezett történelmi folytonosságot teremteni, Örkény István Rákosi 1919-es salgótarjáni tevékenységét emelte kultikus dimenziókba, de több alkotás foglalkozott a főtitkár illegális mozgalomban betöltött szerepével és a perek során tanúsított „hősies” magatartásával. A kötet a párt vezetőjét, a többi propagandaanyaghoz hasonlóan, a már megszokott módon ábrázolta, archetipikus képzetek (vezér, tanító, apa) segítségével. Az antológiában megjelent versekből és novellákból kirajzolódott a nemzet szeretetteljes apjának, a nép tanítójának és az ország omnipotens vezetőjének monumentális képe. 

Az antológia mellett szintén a születésnapi ünnepségekre adták ki a Rákosi Mátyás élete képekben címet viselő fotóalbumot. A Bíró Zoltán – Rákosi öccse – felügyeletével elkészült kiadvány mellett Rákosi Mátyás harcos élete címmel külön kiállítás nyílt – főleg a könyv fotóanyagára támaszkodva – a Munkásmozgalmi Intézetben. A később vándorkiállításként az országban körbehordozott tárlat mellett szintén kiállították a Rákosi-titkárságra tömegével beérkező születésnapi ajándékokat. A kiállított ajándékok között főleg a tervgazdaság modellértékű produktumai, valamint a szocialista realizmus jellegzetességeit is magukon hordozó népművészeti tárgyak kaptak helyet. Rákosi iránymutató és megvilágosodáshoz vezető kijelentéseit, valamint a főtitkár magyar történelemmel kapcsolatos idézeteit többek között a Magyar Tudományos Akadémia munkatársai is méltatták a Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című kiadványban.

A születésnapi propagandakampány csúcspontja minden kétséget kizáróan az Operaházban március 8-án este megrendezett gálaest volt. A Rákosit dicsőítő versek és dalok áradata közepette felhangzott egy ál-népdal is:

Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.

Hadd járjon ő a rózsában bokáig,

Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

A műsor végén elhangzott beszédében Rákosi jobbkeze, a „hármasfogat” (trojka) meghatározó tagja, Gerő Ernő így köszöntötte az ünnepeltet: „Tiszteljük, becsüljük, szeretjük Rákosi elvtársat, mert minden becsületes magyar, hazánk minden igazi fia érzi, tudja: Rákosi és a Párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy!”

Pél­da­mu­ta­tó élet­út

A politikai kultuszteremtés egyik legfontosabb kelléke – az irodalmi kultuszokhoz hasonlóan – az életrajz. Politikusok, forradalmárok, katonai vezetők passiószerű élettörténetei (hagiográfiai) a vezetőkultuszok legmarkánsabb megnyilvánulási formái közé tartoznak és a mítoszteremtés elengedhetetlen eszközei. Nincs ez másképp a kommunista vezérkultuszok esetében sem. Sztálin, Mao, Rákosi, Dimitrov és a többiek élettörténeteit hatalmas példányszámokban publikálták, általános és középiskolákban, pártiskolákban és pártszemináriumokon tananyagként tanították, újságírók hivatkoztak rá lépten-nyomon, tömegdemonstrációk szónokai utaltak a vezetők „példamutató tetteire”. 

A kommunista hatalomátvételt követően Rákosi Mátyás élete szinte azonnal iskolai tananyaggá vált. Már a „fordulat évében” (1948) megjelent az első olyan iskolai történelemtankönyv, amely hosszas részleteket közölt Rákosi Mátyás életrajzából. A „hivatalos” életrajz azonban csak Rákosi 60. születésnapja alkalmából jelent meg. A kor egyik legbefolyásosabb írója, Illés Béla írta, akit az utolsó pillanatban – 1952 januárjában – bíztak meg a feladattal. Az elkészült kézirat – miután azt sebtében több nyelvre lefordították – 1952 februárjában jelent meg a vezér hivatalos életrajzaként a Szikra kiadónál, Népünk szabadságáért címmel. 

Az apa­mo­dell meg­te­rem­té­se

Az Illés-féle brosúrában kikristályosodott formában megjelenő életrajzi elbeszélés leginkább egy szocialista realista regényre emlékeztetett. A nyomorúságos családi háttér, a korai elkötelezettség az „ügy” mellett, a különböző próbatételek és áldozatok, valamint a főhős mártíromsága – azaz a szocialista realista regény kulcsfontosságú alkotóelemei – egyaránt a Rákosi-életrajz meghatározó elemei voltak. Az Illés-féle – a valósággal csak nagy vonalakban rokonítható – életrajz szerint Rákosi gazdag „forradalmi hagyományokkal” rendelkező, szegény munkáscsaládból származott, amely állandó küzdelmet folytatott a napi betevőért. Nyomorúságos helyzetéből fakadóan Rákosi már gyermekkorától kezdve érdeklődött az elesettek és szegények sorsa iránt, és egészen fiatal korában az „ügy” elkötelezettjévé vált. 

Illés kiemeli, hogy Rákosi középiskolai tanulmányai végeztével azonnal belépett a szociáldemokrata pártba, és „kitartó munkával, vasszorgalommal, tudatosan készül a forradalmi harcos kemény, áldozatos életére”. A hivatalos életrajzban kirajzolódó Rákosi-mítosz egyik központi eleme a kommunista politikus 1919-es – tanácsköztársaságbeli – tevékenységéhez kötődik. Salgótarján „hősies védelmét” és a bányászváros alatt aratott magyar győzelmet kizárólag Rákosinak tulajdonította a propaganda. A csatát, amelyben az előrenyomuló cseh inváziós csapatokat a helyi bányászokból szervezett milíciák a magyar Vörös Hadsereg segítségével megállították és visszaverték, a propagandairodalom gyakran hasonlította össze a hivatalos verzió szerint Sztálin vezette szovjet csapatok Caricinnál aratott győzelmével az orosz polgárháborúban. 

A vezér mítoszának igazi fundamentumai azonban az 1925–26-ban és 1934–35-ben megrendezett ún. Rákosi-perek voltak. Az életrajzok elsősorban Rákosi magatartását emelték ki a „fasiszta vérbíróság” előtt. Az élettörténetek szerint a perek idején Rákosi „rendíthetetlen bátorságról”, „törhetetlen akaraterőről”, „kommunista állhatatosságról”, „marxista–leninista tisztánlátásról”, „fölényes tudásról”, „zseniális éleslátásról” és „taktikai művészetről” tett tanúbizonyságot. Összességében véve, a különböző életrajzi írások a pereket a magyar munkásmozgalom történelmi jelentőségű győzelmeként ábrázolták, amelynek során a vádlott Rákosiból lett a vádló, és az ellenforradalmi, „reakciós Horthy-rendszer” és a „rabló imperializmus” került a vádlottak padjára. 

Illés életrajzában Rákosi a szocialista realista regényekből ismert apamodell megtestesítőjeként jelenik meg, aki életútja alapján (a gyermekkortól kezdve) és különleges mentori képességei révén a nép természetes vezetőjévé válik a szocializmus felé tartó úton. A szocialista realista regény tipikus főhőséhez hasonlóan, Rákosi élettörténete is szorosan összekapcsolódik a munkásmozgalom történetével, sőt, a magyar párttitkár életrajza voltaképpen a magyar kommunista párt történetének biografikus perspektívából ábrázolt reprezentációjaként írható le.

A ve­zér min­de­nütt je­len van: a kul­tusz tér­be­li­sé­ge

A kommunista vezérkultuszok totalitásigényét jelezte az a törekvés, amelynek jegyében a párt propagandaszervei a „bölcs vezért” mindenhatóként és mindenhol jelen levőként próbálták megjeleníteni. A vezér központiságát a kelet-európai sztálinista rezsimek különböző propagandatechnikák segítségével alkották meg. Sztálin esetében például személye és a rendszer által elért eredmények közé egyenlőségjelet téve, a propagandagépezet folyamatosan alakította a mindenható és mindenhol jelen lévő vezér idealizált figuráját. A szovjet vezér úgy jelent meg a sajtóban és a vezérkultusz jegyeit magukon viselő műalkotásokban, mint a szocialista építés motorja és legfőbb vezérlőereje, s mint minden alkotótevékenység (szellemi és fizikai) legfontosabb inspirációs forrása. „Sztálin nevével építjük a szocializmust!” – szólt a korabeli szlogen.

Habár Rákosit jóval ritkábban ábrázolta a magyarországi kommunista propaganda mindenható teremtőként, mint Sztálint, az a törekvés, hogy az MDP titkárát a szocialista átalakulás legfőbb irányítójaként mutassák be, egyértelműen kifejezésre jutott a vezérkultusz nyilvános rituáléi alkalmával, különösen olyan állami ünnepélyeken, amelyeket a részt vevő tömeg felvonulása követett. A vezér és holdudvara ezeken az eseményeken az ünnepségek gyújtópontjában helyezkedett el, általában egy emelvényről vagy tribünről szemlélve az előttük masírozó tömeget. 

Az állami ünnepek és felvonulások térszerkezete, amelynek fókuszában a párttitkár személye állt mozdulatlanul a tömeg folyamatos mozgása közepette, ritualizált formában idézte fel a vezér mint a szocializmus építésének nagy irányítója képzetét. Emellett a párttitkár térbeli pozíciója az ünnepségeken utalt a vezér és a tömegek közötti alá- és fölérendeltségi viszonyra, de nyilvánvalóvá tette a pártvezetésen belüli éppen aktuális hierarchiát is. 

Magyarországon az 1949 és 1956 közötti időszak legimpozánsabb állami ünnepélyei, amelyeken Rákosi Mátyás is személyesen részt vett, az április 4-ei, illetve a május elsejei ünnepségekkel egybekapcsolt felvonulások voltak. Az ünnepségek, amelyek helyszíne kezdetben a Hősök tere, 1953-tól kezdve pedig a Sztálin tér volt, többé-kevésbé változatlan koreográfia szerint zajlottak le az 1949-től 1953-ig terjedő időszakban. A különböző társadalmi kategóriák szerint (foglalkozás, kor, nem) sorokba rendezett felvonulók az Andrássy (1949-től Sztálin) és a Dózsa György úton várták a pártvezetőség megérkeztét. Az MDP főtitkárát általában az „Éljen Rákosi! Éljen a Párt!” rigmus hosszas kántálásával köszöntötték, majd megkezdődött a felvonulás. 

A pártvezetés a Hősök terén, a honfoglaló magyar törzsfőket megmintázó szoborcsoport előtt felállított emelvényről, 1953-tól kezdve pedig a Sztálin-szobor karzatáról követte végig az eseményeket. A tribünön a hatalmi struktúrában betöltött szerepüknek megfelelő pozíciókban helyezkedtek el a párt és állami szervek vezetői. A tribün közepén foglalt helyet Rákosi és a „négyesfogat” (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József) többi tagja, a Politikai Bizottság tagjainak és a minisztériumok vezetőinek gyűrűjében. A pártvezetés a Lenin, Sztálin és Rákosi óriás arcképeivel ékesített pulpitusról szemlélte a végtelen sorokban elhaladó felvonulókat, akik legtöbbször szintén Lenin, Sztálin és Rákosi képmásai alatt haladtak végcéljuk, a Városliget felé. 

A vezér és a párt vezetőinek elhelyezése az ünnepségek középpontjában Rákosi központi helyzetét volt hivatott megerősíteni az ország szimbolikus térképén. A Rákosi-kultusz mindenhol jelenlevősége leginkább a pártvezér képmásainak elterjedésében nyilvánult meg. A pártvezetők képeinek sorozatgyártását és a képmások nagyfokú elterjedését a köz- és magánterekben a sztálinista vezérkultuszok egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási formáiként értelmezi mind a tudományos szakirodalom, mind pedig a közösségi emlékezet. A párttitkár portréival való kapcsolat a mindennapi élet részét képezte az ’50-es évek Magyarországán is. Rákosi képmásai – poszter, festmény, fénykép vagy mellszobor formájában – fennen hirdették a magyar párt vezetőjének mindenhatóságát, és vizuális formában erősítették meg a kommunista propaganda által sugalmazott vezérképet, miszerint Rákosi mindenhol jelen van, és figyelme az élet legapróbb részleteire is kiterjed. 

Az ’50-es években forgalomban lévő Rákosi-képek számát ma már csak hozzávetőlegesen lehetne megsaccolni, azonban tény, hogy a magyar pártvezér képeinek előállítása és terjesztése abszurd méreteket öltött. Szintén az abszurditással határos az, ahogyan és ahová ezeket a képeket végül elhelyezték. Rákosi kopasz képmása mosolygott vissza az irodák és iskolai osztálytermek falairól; a munkahelyeken, gyárakban, üzemekben és téeszekben felállított vörös sarkok falitábláiról, de a „bölcs vezér” képei felbukkantak még divatbemutatók kifutói felett is. Az MDP főtitkárának mellszobrai megjelentek a kórházak folyosóin, női ruházati boltokban, de egyes visszaemlékezések szerint még hentesüzletekben is, sertészsírból megmunkálva. 

Szintén Rákosi mindenhol jelenlévőségét hirdették a vezérkultuszhoz kapcsolódó különböző névadási rituálék. Számtalan utcát, teret, ipari üzemet, termelőszövetkezetet és oktatási intézményt neveztek el az MDP főtitkáráról, amelyek a szocializmus felé megtett út szimbolikus irányjelző tábláiként szolgáltak azok számára, akik tájékozódni kívántak a szovjet univerzumban. Rákosi Mátyásról már a koalíciós időszakban neveztek el elsősorban az MKP befolyása alatt álló intézményeket, de a névadásáradat természetesen a kommunista hatalomátvétel után vette kezdetét. Már 1945-ben elneveztek Rákosiról egy gyermekotthont Budapesten és egy „prolitelepet” Debrecenben, de az MKP vezetőjének nevét viselte egy sakkverseny és egy évente megrendezésre kerülő labdarúgótorna, a Rákosi-kupa is. 

1948-tól kezdve elszaporodtak a hasonló jellegű névadások. A szegedi pártbizottság kérésére az újjáépített Tisza-híd Rákosi Mátyás nevét kapta, de az MDP agitprop. osztálya is sorozatban dolgozta ki javaslatait oktatási intézmények és ipari üzemek nevének megváltoztatására. Budapesten, a József Attila téren megnyílt a Rákosi Mátyás Kultúrház, a szakszervezet központi iskolája felvette az MDP titkárának nevét, Tatabányán Rákosi Mátyásról neveztek el egy gimnáziumot, Sopronban pedig Rákosi egykori iskolájában berendeztek egy Rákosi-szobát a kommunista politikus tiszteletére. 

1950-től az ország legnagyobb ipari üzeme, a Csepel-szigeti gyárkomplexum viselte magán az ország vezetőjének nevét. 1952-ben, Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából a miskolci egyetem felvette a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem nevet, életre hívták középiskolások számára a Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyt (az OKTV elődjét), létrehozták a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat kiemelkedő tanulmányi eredménnyel rendelkező egyetemista hallgatók részére, és megalapították a Rákosi-érmet a tudományos életben dolgozó kutatók számára. 1953-ban már több városban volt Rákosi utca (pl. Kalocsa, Kiskunfélegyháza, Szarvas), és legalább 30 termelőszövetkezet viselte az MDP főtitkárának a nevét az országban.

A Rá­ko­si-kul­tusz tár­sa­dal­mi fo­gad­ta­tá­sa

Annak ellenére, hogy egy 1947-es közvélemény-kutatás alkalmával a megkérdezettek többsége Rákosit jelölte meg kedvenc politikusaként, és az ország lakosságának nagy része az MKP főtitkárát tartotta legalkalmasabbnak a miniszterelnöki pozíció betöltésére, a kommunista politikus népszerűsége hamar szertefoszlott 1948 után. A társadalom életkörülményeinek gyors romlása és az intézményes erőszak terjedése a kommunista hatalomátvételt követően jelentős mértékben aláásták a kommunista politikai berendezkedés és a pártfőtitkár reputációját. Abból a politikai tőkéből, amelyet Rákosi kezdeti népszerűsége jelentett, nem sikerült tartós legitimációs bázist kiépíteni a rendszer számára, annak ellenére, hogy a vezér személye a kommunista rezsim legitimációs stratégiáinak központi eleme maradt egészen az 1953-as „új szakasz” beköszöntéig. Úgy tűnik, hogy Rákosi népszerűsége nem járult hozzá különösképpen a személye körül 1948 után kialakult vezérkultusz társadalmi támogatottságának kiszélesítéséhez sem. Lehet, hogy az MKP főtitkárát a koalíciós időkben a magyar társadalom nagy becsben tartotta, de a szovjet típusú, ritualizált vezetőkultusz támogatásában már kevésbé volt partner. 

A rendszer vezetőivel szembeni kritika/ellenszenv sokszor vicc és anekdota formájában is megnyilvánult. Bár a Rákosival kapcsolatos adomák elsősorban a főtitkár nem túl előnyös kinézetén élcelődtek, de több olyan vicc is született a korszakban, amely a vezérkultusz abszurd megnyilvánulási formáit tette nevetség tárgyává. Az ilyen típusú viccek főleg a kultusz nyelvezetét és a párt vezérével kapcsolatban leggyakrabban használt jelzőket (apa, vezér, tanító) gúnyolták ki. 

A Rákosi-kultusz hatása a magyar társadalomra sokkal összetettebb volt annál, mintsem hogy jellemezhető lenne az elutasítás/támogatás fogalmaival. Voltak, akik elhitték, hogy Rákosi vezetésével felépíthető egy szebb jövő, és még többen voltak azok, akik szívből utálták a rendszert és annak vezetőjét. A Rákosi-kultusz társadalmi fogadtatására utaló források alapján lehetetlen számszerűsíteni, hogy ténylegesen hányan támogatták és hányan utasították el a főtitkár dicsőítését. Tény azonban, hogy a magyar társadalom – akarva-akaratlanul – részt vállalt a kultusz fenntartásában és működtetésében. Félelemből, konformizmusból vagy őszinte lelkesedésből az emberek részt vettek a kultusz nyilvános rituáléiban, részesei voltak a vastapsoknak, és éltették Rákosit. Sőt, olyanok is akadtak, akik igyekeztek a kultuszt saját céljaik elérésére felhasználni. 

A Rákosihoz írott levelek tanúsága szerint sokan megtanultak „bolsevikul beszélni” (Stephen Kotkin), és használták a kultusz nyelvezetét, kiváltképp akkor, ha valamit el akartak érni a mindennapokban (új lakás, letartóztatott rokon szabadon bocsátása, több élelem stb.). Az elutasításra és támogatottságra utaló egyértelmű jelek ellenére azonban a forrásokból mégis inkább úgy tűnik, hogy a Rákosi-kultusz nem hagyott különösebben mély nyomot a társadalom mentális térképén. A mindennapi létbizonytalanság, az alacsony bérek, az áruhiány, az iparban dolgozók között és a pártkáderek soraiban tapasztalható fluktuáció mind hozzájárultak az általános politikai érdektelenség – sőt apátia – terjedéséhez a kommunista hatalomátvételt követően. A pártszerveknek továbbított jelentések tanúsága szerint a Rákosi-rezsim egyre keserűbb szájízzel vette tudomásul, hogy az általa elvárt lelkes támogatás helyett a magyar társadalom apolitikussá válik, és a politikum helyett a mindennapi megélhetési gondok kötik le figyelmét. 

A kul­tusz ha­nyat­lá­sa és Rá­ko­si bu­ká­sa

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után a körülötte és kelet-európai helytartói körül kialakított kultusz nemhogy visszafogottabbá vált volna, hanem voltaképpen egyre inkább erősödött. A „gyász heteiben” a szovjet blokk országainak napilapjai kiemelt helyen foglalkoztak Sztálin halálával és a temetési előkészületekkel, s a társadalom további mozgósítására, valamint a „sorok szorosabbra zárására” szólítottak fel. Az MDP Központi Vezetősége, a Minisztertanács és az Elnöki Tanács március 7-én kiadott közös nyilatkozata hasonlóképpen reagált az eseményekre, amikor a társadalmat és Rákosit összekötő szimbolikus kapocs megerősítésére hívta fel az állampolgárok figyelmét. A Rákosi-kultusz fokozódásához hozzájárult az 1953. májusi választási kampány is, amelynek legjelentősebb eseménye Rákosi 1953. május 10-ei választási nagygyűlése volt a Kossuth téren. Az ’50-es évek talán legmonumentálisabb nagygyűlésén megjelent százezres hallgatóságot a Szabad Nép „egyetlen családként” jellemezte, amely azért érkezett a térre, „hogy édesapjával találkozzék”. 

1953 tavaszán Rákosi politikai és szimbolikus pozíciója megingathatatlannak tűnt. Éppen ezért leváltása a miniszterelnöki posztról alig egy hónappal a májusi választási gyűlés után – nem beszélve Nagy Imre kinevezéséről – joggal keltett meglepetést a lakosság körében. A leváltás előzményei a sokat idézett június 13–16. közötti moszkvai konzultációig nyúlnak vissza, amelynek keretében a magyar pártvezetést és Rákosi Mátyást kiadós kritikában részesítették a szovjet pártvezetők az elkövetett politikai és gazdasági hibákért, illetve az egyszemélyi vezetés és a „személyi kultusz” kialakításáért. (Berija felszólalásában állítólag „zsidó királynak” nevezte Rákosit.) 

A tárgyalásokat követően elindított „új szakasz” Nagy Imre vezetésével csak részben tudta felszámolni a Rákosi személyéhez kapcsolódó kultuszt. Különböző párthatározatok születtek ugyan a Rákosi-képek levételéről és a párt történetének átírásáról, a pártapparátus azonban, amely státusát jelentős mértékben Rákosinak köszönhette, vonakodott ezek végrehajtásától. Ennek ellenére a kultusz intenzitása csökkent, a lelkesedés alábbhagyott és a kötelező tapsok elmaradtak. A kultuszépítésben kulcsszerepet játszó értelmiségiek – a Szabad Nép újságírói, fiatal írók és költők – kiábrándulása következtében pedig a kultuszteremtés leghatékonyabb ágensei is elhagyták a süllyedő hajót. 

Annak ellenére, hogy Nagy Imre hatalomból történt kiszorítása után a Rákosi-imádat felélénkülésének egyértelmű jelei mutatkoztak, a magyar „mini-Sztálin” kultuszának agóniája tovább folytatódott. Az 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén Hruscsov által elmondott „titkos beszéd” egyértelmű jelzést adott a „személyi kultusz” felszámolására. A „titkos beszéd” és a felerősödő ellenzéki hangok ellenére azonban a Rákosi-kultusz nyomainak eltávolítása a közéletből továbbra is vontatottan haladt. Ennek oka elsősorban Rákosi ellenállásában, illetve a Rákosihoz hű pártfunkcionáriusok bizonytalanságában keresendő. Az egyre kellemetlenebb teherré váló Rákosit végül szovjet beavatkozásra váltották le 1956. július 18-án, az MDP Központi Vezetőségének ülésén. Rákosi ezt követően a Szovjetunióba távozott, ahonnan soha többé nem tért vissza. Kultuszának nyomait az 1956-os forradalom „tisztító vihara” söpörte el.