Rákosi-kultusz

A 20. század nagy totalitáriánus vezérkultuszainak (Hitler, Mussolini, Sztálin) kialakulása számos okra vezethető vissza. Ezek közül a szakirodalom kiemeli a liberalizmus – és egyben a modernitás – válságát a 19. század végén, a nemzeti romantika és a személyiségközpontú politizálás elterjedését a századforduló tájékán, a millenáris gondolat és a „nagy egyéniségekbe” vetett hit tömeges vonzerejét, amely a fin de siécle hangulatba ágyazva jelent meg, valamint az I. világháború okozta kulturális sokkot, amely egész Európában felerősítette az autoriter tendenciákat. Kelet-európai viszonylatban – főleg Oroszországgal kapcsolatban – emellett még meg szokás említeni a kultuszok kialakításában kulcsfontosságú szerepet játszó értelmiség feudális gyökerekre visszavezethető kapcsolatrendszerét, a „mester és tanítvány” viszonyt, amely jelentős részben meghatározta az értelmiségiek hozzáállását a vezérkultuszhoz és a kultusz keretében piedesztálra emelt személyiségekhez. 

A Kelet-Európában a második világháborút követően kialakult szovjet típusú vezérkultuszok – így a Rákosi-kultusz – számára a követendő mintát elsősorban a ’30-as évek Szovjetuniójában monumentális méreteket öltött Sztálin-kultusz jelentette. Sztálin dicsőítése 1929-ben, a kommunista politikus 50. születésnapjával vette kezdetét, és a ’30-as évek közepére vált a politikai életet és a mindennapokat egyaránt meghatározó jelenséggé. A „nagy honvédő háborúban” aratott győzelem a hitleri Németország felett csak tovább növelte Sztálin mitikus auráját, és jelentős mértékben hozzájárult a Sztálin-kultusz stabilizációjához a Szovjetunióban. 

A második világháború után megkezdődött a Sztálin-kultusz exportja a szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai régióba, és ezzel a szovjet vezér körül kialakított mítosz a nemzetközi politikai viszonyokat is meghatározó tényezővé vált. A kommunista pártok hatalomátvétele Közép- és Kelet- Európában 1947–1949 folyamán és az ezt követő gyors ütemű szovjetizációs folyamat egyben a Sztálin-kultusz átvételét, a vezérkultusz alapvető mintáinak meghonosítását és helyi vezetőkre való alkalmazását is jelentette. A „mini-Sztálinok” – Boleslaw Bierut, Gheoghiu-Dej, Klement Gottwald, Walter Ulbricht, Rákosi Mátyás stb. – kultuszai a negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére a keleti blokk országainak mindegyikében elsődleges jelentőségre tettek szert, és a Sztálin-kultuszhoz hasonlóan meghatározták a politika rítusait és a mindennapok menetét.