Rajongók és csalatkozók – az elképzelt és a megtapasztalt Oroszország a két világháború között

Oroszország-rajongás és a szovjet mítosz

Oroszország a nyugati közönség számára évszázadok óta titokzatos világot képviselt, az orosz földről szóló útibeszámolók pedig igazi különlegességnek számítottak. Az orosz határ átlépése egy másik, rejtélyes világba való átkelést is jelentett egyben. Oroszország a 19. század második felétől nem egy a sok ország közül, hanem az egyetemes megújulás, az új kezdet letéteményese a spirituálisan hanyatló nyugati civilizációval szemben. Sokak meggyőződése volt, hogy az európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. Így gondolták ezt maguk az oroszok is: messianisztikus önértelmezésük, az orosz ortodoxia küldetéstana, a harmadik Róma-koncepció meghirdetése óta tulajdonképpen töretlen.

Nyugati utazók

Az orosz birodalmat az idegenszerűség és rejtélyesség aurája vette körül, amihez a nehéz megközelíthetőség, a megszerezhető ismeretek szűkössége, a bizonytalan híradások és a cirill betűs orosz írás is hozzájárult.  A tájékozódáshoz fogódzót sokáig gyakorlatilag csak az ország irodalma kínált, ami felettébb népszerűvé tette az orosz irodalmi alkotásokat. Az Oroszország iránti rajongás mindenekelőtt az orosz irodalom iránti lelkesedésben ragadható meg. A 19–20. századi nyugati ember vágyakozással és elragadtatással csodálkozott rá az orosz irodalom által ábrázolt miliő varázsára, egzotikumára, bensőségességére, az emberi kapcsolatok közvetlenségére, az érzelmek tágasságára.  Olyasmit fedezett fel ezekben a művekben, aminek (már) híját érezte saját környezetében. Az orosz ember iránti rajongást a 20. század első éveitől lassan a forradalmárok iránti lelkesedés is áthatotta. A régi hagyományokra visszanyúló orosz messianizmus mélyen átitatta az orosz irodalmat is, amely ezáltal a teológia sajátos formájává, egyfajta rejtélyes kinyilatkoztatássá vált.  Az orosz nép azonossá vált az emberiséggel, így az orosz messianizmus értelmezésében az emberiség jövőjének letéteményese Oroszország sorsa lett. Ezt veszi át a nyugati reflexió hangsúlyozottan a bolsevik forradalom idején. Az 1917-es fordulat egyetemességgel való felruházása, a nagy francia forradalom örököseként való értelmezése, az iránta való lelkesedés, majd az 1930-as évek vallásos színezetű Szovjetunió-kultusza a 19-20. század fordulójának Oroszország-kultuszában gyökerezett.

A bolsevik hatalomátvételt követően Oroszország mit sem veszített rejtelmességéből.  Sőt, az új társadalmi kísérlet, a bizonytalan híresztelések, a nyugati megfigyelők és a bolsevikok által   is tudatosan gerjesztett dezinformáció még talányosabbá tette az országot.  A szovjet földet felkeresők nem egyszerűen turisztikai felfedezést akartak tenni, hanem látni akarták a jövőt, tapasztalatot akartak szerezni arról, hogy működik-e és hogyan. Egyben megoldást kerestek a nyugati társadalom, a kapitalizmus fejlődési zavaraira – abban bizakodva, hogy a bolsevik kísérlet országában ezt majd meg is találják. Az ország iránt érzett szimpátiát az első világháború tapasztalata, később a nagy gazdasági válság, az általános bizonytalanság, majd a fasizmus előretörése tovább táplálta. Az 1920-as években a bolsevizmus terjedésétől félve a szovjet határt inkább a nyugati oldalról védték erőteljesebben. A határok viszonylagos nyitottságának köszönhetően a szovjet kultúra képviselői, írók, rendezők, színházi társulatok ekkor még rendszeresen jártak nyugatra, így az orosz emigráció sem szigetelődött el teljesen a Szovjetuniótól. A nyugati utazók pedig még saját elhatározásuk alapján keltek útra és többé-kevésbé szabadon mozoghattak a bolsevik Oroszországban. Volt, aki puszta kíváncsiságból, a forradalmi turizmus jegyében, volt, aki baloldali meggyőződése okán (John Reed, Bertrand Russell, Herbert George Wells), volt, aki szerelmi megfontolásból (Isadora Duncan, Walter Benjamin) látogatott el az országba. Ha pedig leírták azt, amit tapasztaltak, legyenek azok pozitív vagy negatív élmények, nem váltak botrányhősökké, senki sem tekintette őket árulónak.

A brit filozófus, Bertrand Russell, vagy a népszerű brit író, H. G. Wells nem hívőként, nem előre jól megtervezett meghívásra látogattak Oroszországba. Ők még következmények nélkül megtehették, hogy többé-kevésbé realisztikus képet fessenek az országról, azt írják le, amit őszintén gondoltak. Mindketten baloldaliak voltak, de nem számítottak a Szovjetunió, illetve a bolsevizmus rajongóinak. A pacifista Russell, aki egyébként meg volt győződve róla, hogy a kapitalizmus zsákutcába jutott, 1920-ban látogatott el Szovjet-Oroszországba, ahol bő egy hónapot töltött, sőt Leninnel és Trockijjal is sikerült találkoznia. Utazási tapasztalatait A bolsevizmus elmélete és gyakorlata című művében foglalta össze, amelyben tárgyilagos hangú, ugyanakkor éles kritikát fogalmazott meg a bolsevik életszemlélettel, a példátlan fanatizmussal és hatalomkoncentrációval szemben. A bolsevizmus Russell meglátása szerint nem kínált jó alternatívát, a szocializmusnak egy olyan formáját valósította meg, amely rosszabb a kapitalizmusnál. Úgy ítélte meg, a szocializmus kísérlete szovjet földön kudarcnak bizonyult, a tapasztaltak alapján a szocializmust gazdag és virágzó országokban látta megvalósíthatónak, ott, ahol jóval inkább a reményre és nem a kétségbeesésre, nem a felfordulás és a gyűlölet mozgósító erejére helyeződik a hangsúly, és ahol a forradalmár célja nem a mártírium és a személyes heroizmus, hanem egy boldogabb világ megteremtése. A bolsevik rendszerrel szembeni kritikussága mellett azonban a filozófus baloldali vonzódását megőrizte. 

A 1930-as évekre az utazások jellege, célja jelentősen megváltozik. Az 1929-es totalitárius fordulat egyik markáns kísérőjelensége a határok megkeményedése, a magánutazások csaknem ellehetetlenülése. Ezzel egyidőben tetőzött a nyugati baloldali értelmiségiek körében a Szovjetunió iránti lelkesedés: igazi divatszámba ment a bolsevik ország felkeresése. Az 1930-as évek elején az orosz útleírásokat példátlan népszerűség övezte a német könyvpiacon és sajtóban, 1921 és 1941 között több mint 900 útibeszámoló jelent meg. Turistacsoportok kiutaztatásáról ebben az időszakban is tudni lehet, az évtized elején elsősorban német, a végén pedig leginkább amerikai turisták utaztak szervezett keretek között a Szovjetunióba. A bolsevik államba irányuló turizmus igazi fellendülése az 1934 és 1936 közötti évekre tehető. A csúcspontot az 1936-os esztendő jelentette, amikor a Szovjetunió az Intouriston keresztül mintegy húszezer külföldi vendéget fogadott.

Az önként vállalt, egyéni utazások helyébe – Magyary Zoltán csak részben tekinthető kivételnek, hiszen végül őt is utaztatták – egyre inkább a koncepciós utaztatások léptek: az utazásszervezés a szovjet állam kizárólagos privilégiumává vált. Az utaztatási feladatokat az 1925-ben alapított, hírszerzéssel foglalkozó fedőszervezet, a VOKSZ (Külföldi Kulturális Kapcsolatok Össz-szövetségi Társasága) látta el. Tevékenysége célzottan a nyugati véleményformáló értelmiség megdolgozására irányult. Ennek megfelelően a híres, befolyásos emberek utaztatását minden esetben a VOKSZ végezte. A látogatók programját nagy odafigyeléssel állították össze, gondosan kiválogatva és előkészítve azokat a helyszíneket, épületeket és intézményeket, amelyeket meg kívántak mutatni. Mindent úgy terveztek meg, hogy az ország árnyékos oldala a látogató számára rejtve maradjon. Kidolgozták a megtévesztés, a szemfényvesztés és a propaganda teljes arzenálját, amelynek része volt – a meghívott vendég fontosságának mértékében – a folyamatos megfigyelés, a megszervezett találkozók, a pazar bankettek és hotelok, a megfigyelés feladatát is ellátó tolmácsok, a tekintélyes honoráriumok, kiadói szerződések egyaránt. Minden a látogató lenyűgözését szolgálta. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ez a jól kifejlesztett gyakorlat nem volt előzmények híján. Többek között Russell is említést tesz arról, hogy az oroszok már 1920-ban nagy erőfeszítéseket tettek a látogatók elkápráztatására, propagandatalálkozókat, intézmény-látogatásokat, banketteket szervezve számukra. Fontos tényként rögzíti azonban, hogy a látogatók akkor még viszonylag szabadon mozoghattak, beszélgethettek az utca embereivel, szervezhettek találkozót politikusokkal, akár az ellenzéki körökből is.

Az 1930-as évekre a kiemelt látogatások egyfajta zarándokutakká váltak, céljuk a tanúságtétel lett, az utazásra kiszemeltek feladata pedig, hogy vallomásukkal meggyőzzék a nyugati világot arról, hogy a bolsevik Oroszországban maga a földi paradicsom épül. Hitler hatalomátvételét követően a Szovjetunió már nemcsak a proletárok hazája, de a fasizmus elleni harc egyedüli bástyája is lett. A Szovjetunióval szembeni viszony pedig lassan hisztérikus, irracionális, hitbéli kérdéssé vált. A 19. századi szlavofil költő, Tyutcsev sorai új értelmezést kaptak: „Oroszországot, ész, nem érted; […] külön úton jár ott az élet / Oroszországban hinni kell!” Ahogy Bálint György Illyés Gyula útirajzáról szóló, a Nyugatban közzétett kritikájában megfogalmazza: „[…] a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett. Mondd el véleményedet Oroszországról és megmondom, ki vagy. Ítéleteidből nem csupán világnézetedre következtethetek (feltéve, hogy ilyennel rendelkezel), hanem a társadalomban való anyagi és érzelmi elhelyezkedésedre, szellemed főbb érdeklődési köreire, vérmérsékletedre, ízlésedre és általában egész lelki alkatodra.” A bolsevik Oroszország iránti lelkesedést tovább táplálta, hogy a nagy gazdasági válsággal és a fasizmus térhódításával úgy látszott, a liberális demokráciák és velük az egész nyugati világ zsákutcába jutott, míg a másik oldalon az ötéves terv végrehajtásával ott tündökölt a messianisztikus, virágzó Szovjetunió. A bolsevik ország diplomáciai tekintetben is sikeresnek bizonyult: 1933-ban már az Egyesült Államokkal is hivatalos diplomáciai kapcsolatot létesíthetett, 1934 szeptemberében pedig felvették a Népszövetségbe. A baloldali értelmiség számára úgy tűnt, Oroszországban a demokrácia megerősödése zajlik, amelyet a Sztálin által 1936-ban meghirdetett új alkotmány is alátámasztani látszott.

A nyugat-európai baloldali értelmiség körében általánossá vált a vélemény, hogy aki Sztálint bírálja, a fasizmus mellett tör lándzsát. A politikai zarándokok, ha voltak is negatív tapasztalataik a szovjet viszonyokat illetően, nem számoltak be róluk, mert nem akartak a reakció oldalára sodródni, és a szovjetellenes propaganda részeseivé válni. Döbbenetesnek hat a tény, hogy a Szovjetunió-kultusz kulminálódása épp a sztálini terror kiteljesedésével esett egybe. A kommunista kísérlet iránti rokonszenv és lelkesedés folyamatos ébrentartása a Szovjetunió számára elementáris szükségletet jelentett, különösen a terror fokozódásával. A kiutaztatott nyugati értelmiségieknek azt kellett vallomásukkal bizonyítani, hogy a Szovjetunióban szó sincs éhezésről, nyomorról, vagy terrorról, éppen ellenkezőleg: jólét és boldogság honol az országban. Az ismert brit író, G.B. Shaw 1931-ben látogatott a Szovjetunióba, ahol pazar fogadtatásban részesítették, sőt születésnapja alakalmából nagy fogadást rendeztek számára. (A Károlyi házaspár is szemtanúja volt a születésnapi fogadásnak, amiről részletes és elfogódottsággal teli beszámolót olvashatunk Károlyiné Andrássy Katinka memoárjában. Érdekes párhuzam, hogy az esemény nyugati visszhangja Márai Sándor érdeklődését is felkeltette: a moszkvai születésnapi partinak ő azonban metszően gúnyos hangvételű publicisztikát szentelt, amelyben a brit írót politikai köpönyegforgatóként, igazi pojácaként jeleníti meg.)  A bolsevik vezetővel való találkozó nagy hatással volt a brit íróra, így ő is Sztálin csodálói sorába lépett. A kulákok üldözését Shaw kimondottan racionális lépésnek látta, az éhínséggel kapcsolatos híreket pedig azzal a nyilatkozatával igyekezett cáfolni, miszerint soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. „Holnap elhagyom a reménység honát, hogy visszatérjek nyugatra, a kétségbeesés földjére”– ezeket, a nyugati értelmiségi attitűdöt frappánsan kifejező sorokat 1931-ben a Szovjetuniótól búcsúzkodva vetette papírra az író. A brit közgazdász-szociológus házaspár, Sidney és Beatrice Webb Shaw ösztönzésére utaztak el a Szovjetunióba 1932-ben. Tapasztalataikat, illetve nézeteiket három évvel később, 1935-ben Soviet Communism: A New Civilisation? (Szovjet kommunizmus. Egy új civilizáció?) címmel tették közzé, egy vaskos propagandakiadvány formájában.

1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rábeszélték Édouard Herriot francia politikust, hogy tanúsítsa, Ukrajnában nemcsak minden rendben van, de az ország egyenesen virágzik. 1934-ben két francia író, André Malraux és Louis Aragon kapott meghívást, akik szolidaritási nyilatkozataikkal kampányoltak a Szovjetunió mellett. 1934-ben Wells újra ellátogatott a Szovjetunióba, ahol Sztálin is fogadta. Kettejük beszélgetését az író azzal zárta, hogy a szovjet vezető az amerikai elnök mellett az emberiség társadalmi boldogulásának letéteményese. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró, az európai baloldal emblematikus figurája kelt útra. Az ő útibeszámolója is tökéletesen megfelelt a szovjet várakozásoknak: a kétórás magántalálkozás meggyőzte az idős írót beszélgetőpartnere, Sztálin humanista és felvilágosult vezetői kvalitásairól, ahogy arról is bizonyságot szerzett, hogy a Szovjetunió a nagy francia forradalom örököseként az emberiség jövőjét építi. A népszerű német író, Lion Feuchtwanger 1937-ben járt a Szovjetunióban. Vallomás Moszkváról című útinaplójában hírt adott az élelmiszerbőségről és a személyi kultusz védelmére kelt. A személyes találkozó nyomán hízelgő portrét rajzolt Sztálinról, „a szovjetek Augustusáról”, kiemelve a bolsevik vezető őszinteségét, egyszerűségét és ravaszságát. A Pjatakov-per során látottak a német író minden korábbi kétségét eloszlatták: a tárgyalás hangulata, amely „jól öltözött, művelt emberek nyugodt beszélgetése” volt, a vádlottak bűnösségéről győzték meg. Fel sem merül benne, hogy vádak koholtak lennének: a rettenetes beismerő vallomásokhoz Feuchtwanger szerint az enyhébb büntetés reménye, valamint a tényekkel való szembesítés vezettek. Az írónak a perekkel kapcsolatosan mindössze annyi kifogása volt, hogy a szovjeteknek nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a közvélemény meggyőzésére, a lélektani okok elmagyarázásra.

A nyugati utazók lelkesen számolnak be a meglátogatott mintakolhozokról, gyárakról, munkáskantinokról, iskolákról, nevelőintézetekről csakúgy, mint a szovjet büntetés-végrehajtás humanizmusáról, a kényelmes börtönökről, a hatékonyan működő javító, átnevelő táborokról, az elítéltekkel való emberséges bánásmódról. Tény ugyanakkor, hogy nemcsak baloldali érzelműeket ejtett foglyul a Szovjetunió, de jobboldali nézeteket vallókat is. Így például nyugati gyáriparosokat, akiket többek között a szovjet ötéves terv, a szovjet vállalatvezetés, a szovjet technikai vívmányok nyűgöztek le.  Mindezek fényében aligha kerülhető meg a kérdés, hogy az egyébként művelt és okos értelmiségieket miként ejthette rabul a rettenetes sztálini Szovjetunió.  Ennek oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy elégedetlenek voltak saját társadalmi környezetükkel, miközben sóvárogtak egy másik, jobb világ iránt. A nyugati értelmiségiek az idealisztikus társadalom, mint alternatíva iránti vágyakozásukat vetítették ki a szovjet államra. A kiábrándult Arthur Koestler plasztikusan fogalmazta meg, hogy a szovjet mítosz voltaképp nem a Szovjetunióban végbement folyamatot, hanem annak a nyugati tudatban való visszatükröződését jelenti.

A szovjetek persze mindent megtettek annak érdekében, hogy amit megmutatnak, azt a tanúságtevők valóságosnak lássák. Bár valamennyi kínos információtól, csúf látványtól elzárták a látogatót, a váratlan elszólásokon, ösztönös gesztusokon, a véletlenül ottfelejtett, „oda nem illő” tárgyakon keresztül a valóság itt-ott mégiscsak átszűrődött a gondosan felépített díszletek résein. Aki akarta, észrevette, és ha megvolt hozzá a bátorsága, meg is írta azt. „Kínos, ha az embernek olyan dolgokat kell jelentenie, amelyekről becstelenség volna hallgatni” – mutat rá frappánsan Victor Serge, az egyik kiábránduló az erkölcsi dilemmára.”

A Szovjetunió iránti rajongás felerősödésével egyidőben kezdetét vette a kommunizmussal való szakítás története is. Már a szovjet rendszer létrejöttének idején megjelentek az első kiábrándulók (Angelica Balabanova, Pierre Pascal, Boris Souvarine stb.), akik csalódottságuknak hangot is adtak. Napvilágot láttak fontos kritikai, tudományos igényességgel megírt művek, a kiábrándulás folyamatát megörökítő tanúságtételek. Az elsősorban baloldali közönségnek szánt művek azonban csekély érdeklődést váltottak ki, szinte visszhangtalanok maradtak. Akik hinni akartak, nem vettek tudomást róluk, vagy egyszerűen elfogult, igazságot nélkülöző, vagy egyenesen hazug írásoknak tekintették őket. Jellemző a hívő Sinkó Ervin, Victor Serge leleplező írásai, kijelentései kapcsán tett megjegyzése, miszerint azok egy cseppet sem bizonytalanították el. Olyannyira nem, hogy 1935-ben kikezdhetetlennek tűnő optimizmussal kelt útra a Szovjetunióba. A megjelenő kritikák hatástalanságára találunk példát a filmes területen is: Hollywoodban játékfilmet forgattak, amelyben a kirakatperek vádlottjai, Buharin és társai német ügynökként szerepeltek.

A nem kommunista, de Szovjetunió-hívő, antifasiszta francia író, André Gide megtérése, majd 1936-os kiábrándulása viszont óriási nemzetközi szenzációt eredményezett. A nagy szakítók sorát gazdagítja az egykori kommunista párttag Arthur Koestler is, aki 1940-ben tette közzé Sötétség délben című kötetét, az antisztálinizmus, a kommunizmussal való szakítás alapművét. Figyelemre méltó, hogy a mű igazi visszhangot a második világháborút követően váltott ki, Franciaországban egyenesen érdemben hozzájárulva ahhoz, hogy a kommunista párt a választásokon nem tudott hatalomra kerülni. A kommunizmusból való kiábrándulás második hullámához a kirakatperek és a büntetőtáborok világa, majd a Sztálin-Hitler paktum adott ösztönzést.

Magyar író utazók a két világháború között

Amikor a magyar utazókat vesszük sorba, fontos kiemelni azt a tényt, hogy Magyarország helyezte kivételes volt abból a szempontból, hogy Európában egyedüli országként szerezett tapasztalatot a kommunista diktatúráról. Ez alapjaiban határozta meg a Horthy-rendszer Szovjetunióval kapcsolatos álláspontját és politikáját. Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatát az erőteljes ideológiai szembenállás jellemezte, még ha ez nem feltétlenül zárta ki a pragmatikus külpolitikai törekvéseket. A Horthy-rendszer legitimációs forrása a Tanácsköztársaság elutasítása, a kommunizmussal való szembenállás volt, így a Szovjetunió iránti rajongás a nyugati gyakorlattól eltérően Magyarországon nem válhatott értelmiségi divattá.  A két világháború között az érdeklődés az orosz kultúra iránt ugyanakkor végig általánosnak és intenzívnek mutatkozott Magyarországon is: az orosz kultúra megítélése függetlenedni tudott a politikai, ideológiai oldalválasztástól. Nemcsak az irodalom keltett figyelmet, rendszeresen jelentek meg újságcikkek, beszámolók a szovjet film újdonságairól, a balettről, az újító színházi, képzőművészeti törekvésekről. Az irodalom iránti érdeklődés persze minden mást felül múlt. A Nyugat című lap mellett például a kommunista barátsággal aligha vádolható Tormay Cécile jegyezte Napkelet is fontosnak tartotta, hogy folyamatosan, sőt elismeréssel számoljon be a szovjet-orosz irodalmi újdonságokról. Az orosz szerzők, élén Tolsztojjal és Dosztojevszkijjel rendkívül népszerűek voltak. Persze közben a cenzúra is „tette a dolgát”, ha úgy látta, szovjet propagandával van dolga: bár több szovjet filmet is levetítettek a pesti mozikban, Eisenstein Patyomkin páncélosát 1925-ben betiltották, igaz, az alkotásról közvetett beszámolókból azért lehetett tájékozódni. André Gide híres szovjet úti beszámolójának magyar fordítóját, Déry Tibort 1936-ban börtönbe zárták. (Gide éles és lehangoló kritikát fogalmazott meg a Szovjetunióról, tette ezt ugyanakkor úgy, hogy mindeközben baloldali elköteleződését megtartotta.) Cserépfalvi Imrére is börtön várt 1942-ben, miután a kiadó Solohov Csendes Don című regényének megjelentetésekor a cenzor által kifogásolt és átírt részt egyszerűen kihagyta a szövegből.

Bár Márai Sándor sohasem járt a Szovjetunióban, orosz tematikájú írásai érzékletesen illusztrálják, hogy a két világháború között, kiváltképp az 1930-as években milyen információkra, benyomásokra tehetett szert egy, Oroszország, az orosz kultúra iránt érdeklődő, több nyelven is beszélő, művelt értelmiségi. Márait nemcsak az orosz művelődés, az orosz irodalom izgatta szenvedélyesen, hanem éppoly érdeklődéssel fordult a politikai kérdések felé is: intenzíven foglalkoztatta a szovjet rendszer természete, működési mechanizmusa, ahogy annak lehetséges hatása Európa jövőjére, illetve Magyarország sorsára is. Igyekezett folyamatosan nyomon követni az oroszországi történéseket, amelyekkel kapcsolatban nem egyszer metszően ironikus hangvételű cikkekben fejtette ki karakteres, ugyanakkor rendkívül izgalmas reflexióit. Az 1920-as és az 1940-es évek között Márai számos, oroszokkal foglalkozó írást tett közzé különböző magyar sajtóorgánumokban. A személyi kultusztól kezdve a pereken, a munkáskantinokon, a női divaton, a szovjet tudománypolitikán át gyakorlatilag minden felkeltette az érdeklődését és mindenről volt is véleménye. E kiterjedt publicisztikai tevékenységből egyértelműen kiviláglik, hogy Márai meglehetősen jól tájékozott volt az orosz, illetve szovjet viszonyokat illetően. Gyakorlatilag mindenről értesült: tudomása volt többek között az áruhiányról, a kollektivizálást kísérő erőszakról, az éhínségről, a deportálásokról, a nagy perekről, a kivégzésekről. A bolsevizmust, az ázsiai démonizmus megnyilvánulásaként értelmezve, összeegyeztethetetlennek ítélte a nyugati, az európai civilizációval. Az írások alapján megállapítható, hogy Márai a fiatalkori kisiklást követően – egy rövid ideig lelkesen támogatta a Tanácsköztársaságot – következetesen képviselt bolsevikellenes álláspontra helyezkedett, amelyet meglehetősen differenciált, intellektuálisan is jól végiggondolt, kultúr-, és mentalitástörténeti kontextusba helyezve, személyes megfigyelésekből is építkező érvrendszerrel támasztotta alá.

A Szovjetunióba látogató magyarok - nem voltak sokan a korszakban – háttere és motivációja különböző volt. Találunk közöttük például vasúti mérnököt (Popper József), aki viszonylag korán, még 1924-ben konkrét tanulmányi célból tett körutazást a Szovjetunióban. De akad közöttük újságíró (Szirmay Rezső például), sőt diplomatafedésben dolgozó hírszerző ezredes (Taróczy Nándor) is, aki 1925-ben meglehetősen titokzatos körülmények között látogatott el a bolsevik államba, ahol egyrészt informális tárgyalásokat folytatott magas beosztású bolsevik tisztviselőkkel, illetve meglátogatta orosz felesége vidéki rokonait. Popper és Szirmay útirajzokban, míg Taróczy a közönség számár nem elérhető követségi jelentésben számolt be élményeiről.

A magyar társutas utazókat reprezentálja Károlyi Mihály és felesége, akik a francia fővárosban élő emigránsokként a párizsi Vu magazin képviseletében 1931-ben jártak a Szovjetunióban. Útiélményeikről propagandisztikus írásokban számoltak be a francia lap oldalain, lelkesen tanúskodva arról, hogy a bolsevik államban minden a munkások jólétének, boldogulásának szolgálatában áll.

Kevésbé ismert, hogy 1935-ben Magyary Zoltán is ellátogatott a Szovjetunióba. A közigazgatás nemzetközileg jegyzett és elismert, konzervatív meggyőződésű professzora saját kezdeményezésére és saját költségén a szovjet irányítási szisztéma tanulmányozása céljából kereste fel a munkásállamot, ahol közel két hónapot töltött el. Magyary esete szemléletes példa arra, hogy a korszakban a szovjet rendszer működésének bizonyos elemei jobboldali, konzervatív elköteleződésű tudósok, gyáriparosok körében is képes volt elismerést kiváltani. A vállalkozás motivációja nem a lelkesedés, célja pedig szigorúan tudományos természetű volt. Magyary és feleségének programját a koncepciós utaztatásnak megfelelően a VOKSZ munkatársai állították össze – a követségek a látogatás technikai lebonyolításában nyújtottak segítséget –, és ők kísérték el a házaspárt mintakolhozokba, iskolákba, gyárakba, munkás- és gyermekotthonba, kórházba. A magyar professzor ugyanakkor nem esett bámulatba a látottaktól, sőt visszafogott udvariassággal kételyeinek is hangot adott, ha úgy érezte, épp meg akarják téveszteni, Patyomkin-helyszínnel van dolga. Az előre kiválasztott falvakban a gyerekek feltűnően egészségesek és jól tápláltak voltak, amivel kapcsolatban Magyary megjegyezte, hogy az utcán nem ilyen gyerekeket látott. Egy másik alkalommal pedig az egyik munkáslakásban felejtett ikonon akadt meg a szeme. A professzor nem tett közzé útibeszámolót, szigorúan tudományos tapasztalatait, következtetéseit egy, a hazaérkezést követően adott interjúban, előadásokban, cikkeiben foglalta össze. Magyaryt kizárólag az eredményesség és a hatékonyság érdekelte, és ebből a szempontból látott dicséretre méltó mechanizmusokat is a szovjet államirányítási szisztémában. Kijelentéseinek hazai fogadtatása több mint tanulságos a korabeli magyar politikai viszonyokat illetően. A szovjet irányítási rendszert pozitív fényben tálaló nyilatkozatai miatt egyes vezető politikusok kifejezetten megorroltak rá, némelyikük még a szovjetbarátság vádját is megfogalmazta vele szemben. Bethlen István pedig, akivel korábban még kiválóan együtt tudott dolgozni, a személyes útibeszámolót követően a kapcsolatot is megszakította vele.

Külön érdemes kiemelni a korszakból a Szovjetuniót felkereső utazókat, az általuk közzé tett útirajzok, naplók ugyanis mind esztétikai szempontból mind a differenciált látásmód miatt figyelemreméltóak. Idesorolhatók az első világháborús szibériai hadifoglyok visszaemlékezései is, amelyek nem pusztán a fogság pszichózisáról, a fogolytáborok belső életéről számolnak be, hanem arra a különös hatásra is reflektálnak, amelyet az orosz jellem, az oroszság általában, az orosz, illetve szibériai táj, valamint az orosz városok látványa gyakorol a szerzőkre. Az orosz másság, az orosz lelkiség és idegenség tapasztalata, mint kulturális sokk különböző hangsúlyokkal ugyan, de mindegyik írásban jelentős figyelmet kap. A szerzők többnyire csak a ’20-as évek elején térhetnek haza, így ezek az írások a vérzivataros polgárháborús viszonyokba csakúgy, mint a korai szovjet állam formálódásába is bepillantást nyújtanak. Az első világháborús szibériai fogságirodalom kiemelkedő alkotása Rodion Markovits Szibériai garnizonja (1928), amely idehaza és külföldön egyaránt irodalmi szenzáció, igazi bestselleré vált. Bár e népszerűség tiszavirágéletűnek bizonyult, a mű és vele a szerzőjének neve hosszú időre feledésbe merült, a regény irodalmi és dokumentumértéke vitán felül áll, a mai olvasó számára is megrendítő olvasmányélményt nyújtva.

A korai utazók közül külön figyelmet érdemel a magyar olvasók számára teljességgel ismeretlen, német nyelven publikáló, ugyanakkor magyar hátterű Arthur Holitscher.  Az 1869-ben Magyarországon született író a magyarországi zsidóságnak ahhoz az egyébiránt kisebbségben lévő részéhez tartozott, amelyik elutasította az asszimilációt, a zsidóság európai kultúrába való integrálódását csak a német kultúrán és a német nyelven keresztül látta lehetségesnek. A kiegyezést, a magyar államiság részleges helyreállítását veszélyként élte meg. Tudatosan elutasította magyarságát és a zsidóságától is szabadulni akart, ám, hogy ez egyáltalán nem volt annyira egyszerű, mutatja, hogy külföldön német nyelvű íróként azzal kellett szembesülnie, hogy mindenütt magyarnak és zsidónak tekintették. Holitscher a helyét nem találó, önmagával állandóan viaskodó, öngyűlölő zsidó értelmiség prototípusa, aki aztán végül sehol nem lelt hazára, az áhított Bécsben, majd Berlinben is idegennek érezte magát. Bár németül alkotott, nem vitatható, hogy Magyarországról indult, életének első, meghatározó korszakát Magyarországon töltötte. Ez elegendő indok arra, hogy a magyarok között (is) számon tartsuk, és ebből a szempontból irrelevánsnak tekinthető, hogy egyébként tetszett-e neki a magyar közeg vagy sem. De Holitscher amiatt is kiérdemli a figyelmünket, hogy az író az útirajz műfajának egy egészen sajátos válfaját képviseli. Az anarchisztikus föderáció híveként 1921-ben német nyelven közzétett írása a korai szovjet államról sajátos messianisztikus útirajznak tekinthető, Holitscher ugyanis a nagy társadalmi átalakulást kizárólag vallásos dimenzióból szemlélte. Keresetlen kritikát fogalmazott meg például a szabadsághiányt, a túlburjánzó bürokráciát, az orosz nép nyomorát, példátlan szenvedését illetően, a bolsevik rendszert mégis fontos lépcsőfoknak tekintette az általa áhított anarchisztikus és teljességgel szakrális társadalom megvalósulásához vezető úton. Önmagából kifordult értelmiségiként az egyébként pacifista Holitscher elfogadhatónak tartotta, hogy a végső cél egy olyan apokaliptikus folyamat eredményeként válhat valóra, amelyet „hullahegyek” kísérnek majd.

A másik, hasonló hátterű író Arthur Koestler 1932–1933-as utazásakor Holitscherrel ellentétben kommunista párttagként, konkrét politikai feladatot teljesített, a nyugati liberális értelmiségi újságíró tanúságtételét, megtérését kellett megörökítenie egy álbeszámoló keretében, amit a szovjetek gondosan cenzúráztak. A szovjet cenzorok által átdolgoztatott és erősen megkurtított Koestler-útirajz a tipikus lelkes társutas propaganda beszámolók (Károlyi házaspár, Romain Rolland, Lion Feuchtwanger) sorába illeszkedik, olyan írásként, amelyben semmilyen negatív, elbizonytalanodásra, dilemmára okot adó élménynek, tapasztalatnak nem lehetett helye. Az ötéves terv, a szovjet nagyberuházások, a nagy ipari fejlesztések, a közép-ázsiai országok „civilizálása”, az írástudatlanság legyőzése érdekében tett erőfeszítések dicső kontextusba helyezésével a szerző maximálisan igyekezett a vele szemben támasztott elvárásoknak megfelelni. Koestler ugyanakkor a nagy kiábrándulók és a bátor tanúságtevők sorát is gyarapítja, a Szovjetunióban tett utazása ugyanis Koestler fegyelmezett kommunistaként részben nem látja, részben elhallgatja a kiábrándító dolgokat, a Szovjetunióban tett utazás mégis egyik meghatározó állomása lesz a kommunizmussal és a Szovjetunióval való szakítás folyamatának. A Vörös nappalok és fehér éjszakák címmel német nyelven közzétett és utólag megtagadott útirajzban megfogalmazottakat a szerző jóval később, immár a pályatársak sorsának, a kommunista perek, a Hitler–Sztálin paktum ismeretében, valamint a második világháború és Kelet-Európa szovjetizálását maga mögött tudva, újra megírja, a kimaradt tapasztalatokkal kiegészítve új kontextusba helyezi és kommentárokkal látja el őket.

Meglepő ugyanakkor, hogy memoárjaiban nem is annyira a látottak, sokkal inkább saját kommunista tudatának működése foglalkoztatta, a folyamatos önszembesítés, vagyis az, hogy amit kommunistaként, hívőként látott, azt miért úgy látta, ahogy. Nemcsak a vallásos megtérésként értelmezett kommunistává válás pszichológiai folyamatát írja le rendkívül érzékletesen, hanem azt is, hogy miként működik a kommunista zárt tudat, amikor a kommunista érvrendszernek szögesen ellentmondó valósággal találja magát szemben. Hogyan zajlik az önámítás folyamata? A kommunista tudat zártságának, sértetlenségének védelme érdekében hogyan trenírozza a „hívő” a pszichéjét arra, hogy a valóságot átalakítsa, a zavaró dolgokat negligálja, illetve azok létezésére önnyugtató magyarázattal szolgáljon – például az orosz múlt maradványának tudja be azokat. Ez persze megkerülhetetlenül súlyos erkölcsi torzuláshoz, személyiségzavarhoz, Sinkó szavaival élve lelki lealjasuláshoz, vagy végül belső kiégéshez, cinizmushoz vezet. Koestler nem csekély nyelvi innovációval külön terminológiát dolgozott ki a kommunista gondolkodásmód – a bódult, zárt tudat – érvelést, gondolkodást, esztétikai ízlést, szóhasználatot egyaránt meghatározó működési mechanizmusára.

Illyés Gyula és Nagy Lajos Holitscherrel és Koestlerrel ellentétben nem rajongókként, és nem is kommunistaként keltek útra. Az 1934-es szovjet írókongresszusra mint nem kommunista, ám a Szovjetunió irányában rokonszenvező szerzők kaptak meghívást.  További fontos különbség, hogy Magyarországról keltek útra és ide is tértek vissza, így nekik útirajzuk megírásakor a Horthy-rendszer nyilvánosságára kellett tekintettel lenniük, nem pedig a nyugati baloldali Szovjetunió-barát közvéleményre. A két író ugyanazon a programon vett részt, sülve-főve együtt voltak, ugyanazt látták, mégis mintha útibeszámolóik két különböző országról szólnának. Illyés szépirodalmi igényességgel megírt műve ráadásul igazi sikerkötetté vált, míg Nagyé teljes kudarcnak bizonyult.  Illyés teljesen tisztában volt az útirajzírót fenyegető csapdákkal, így a legnagyobb tudatossággal mellőzött bármilyen hangnembéli, vagy tartalmi radikalizmust, nemcsak a Szovjetunió, de Magyarország vonatkozásában is. Óvatosan kritizált és óvatosan dicsért, a méltatást ráadásul nem is a szovjet viszonyok kapcsán, hanem a szovjet valóság alatt jó érzékkel felismert orosz világról fogalmazta meg. A riportot végül egyik politikai oldal sem tekintette sértőnek vagy provokatívnak. Illyésnek sikerült elkerülnie, hogy Szovjetunió-rajongónak tűnjék – ezt a célt szolgálta többek között az apolitikusabb, egyben romantikusabb címválasztás, vagy az orosz regiszter hangsúlyos szerepeltetése, nem utolsó sorban pedig az attól való tartózkodás, hogy a hazai viszonyokat akár utalás szintjén is rossz színben tüntesse fel. A profizmussal kiporciózott bírálat és méltatás nyomán ugyanakkor egy számos hibát elkövető, ám mégsem visszatetsző ország képét rajzolta meg. Nagy Lajos útijegyzeteiben azonban az írói tudatosság nyomát sem találjuk. A szerző láthatóan egyik politikai tábor érzékenységét sem kívánta figyelembe venni. Kiábrándítónak találta a Szovjetunióban látottakat, miközben rendre pikírt megjegyzéseket tett a Horthy-rendszer társadalmi, politikai viszonyaira vonatkozóan is.  Ebből pedig óhatatlanul az következett, hogy idehaza az egyébként pazar stílusban megírt, humorsziporkákkal teletűzdelt útibeszámolójából mindkét politikai oldal gúnyt és enervált fanyalgást olvasott ki. Nagy baloldali barátainak nyomására végül nemcsak a kézirat közlését szakította meg, de meg is semmisítette azt.

Sinkó Ervint a fenti írókhoz képest elsődlegesen a sajátos helyzete és nézőpontja teszi egyedivé. Az Egy regény regénye szerzőjét nem a kíváncsiság, nem is a tanúságtevés szándéka vezérli, sokkal inkább krisztiánus kitérőjét követően a kommunista mozgalomhoz való visszatérésé, amelynek demonstráláshoz a legmeggyőzőbb útnak az „optimisták hazájában”, a Szovjetunióban való letelepedés tűnt a számára. (Sinkó 1935 és 1937 között tartózkodott a munkásállamban). Hihetetlennek hangzik, de a magyar látogatók közül éppen a kommunista Sinkó Ervin rajzolta meg a leglidércesebb képet a munkásállamról. Letelepedettként Sinkó kilépett a koncepciós utazás keretei közül: megtanult oroszul és elég hosszú időt töltött el Moszkvában ahhoz, hogy a totális rendszer egyre fenyegetőbb térhódítását folyamatában, lépésről lépésre lássa kibontakozni, a saját bőrén keresztül is megtapasztalva azt. Naplójában (Egy regény regénye) élesen rajzolódik ki a sztálini diktatúra mindennapi működési mechanizmusa, ahogy tűpontosan tapinthatóvá válnak azok az emberi erkölcsi, jellembéli torzulások és magatartásminták, amelyek a rendszer óhatatlan kísérőjelenségei. Rendkívül differenciált megfigyeléseket tett az orosz szervilizmus és fensőbbségérzet összefüggéseiről csakúgy, mint a perek, a terror, a félelem atmoszférájának szirupos mázba merítettségéről: a perek árnyékában gigantikus népi „boldogságprogramok” zajlottak, a színpadokon pedig diadalmaskodott az operett. Sinkó mindent látott, mindent rögzített, aztán mégis szótlan maradt. Kommunista hite, valamint az a meggyőződése, hogy nyíltan nem bírálható a Szovjetunió, mert minden ilyen kritika a fasizmus malmára hajtja a vizet, végül hallgatásra ítélte. Naplójegyzeteit majd csak Sztálin halála után publikálja, akkor, amikor ennek tétje már jóval kisebbnek tűnt. A sinkói életmű kiábrándító momentuma, hogy a közzétételre egy másik diktatúra, a Szovjetunióval szembe forduló titótista Jugoszlávia szolgálatában került sor.